Történetek

Nem lep meg tudom... nem voltam magamnál. Akkor sem mikor rátaláltam az egyetlen üres szobára abban a lüktető, alkoholgőzzel telt, füstös, emberekkel telt házban... és most sem. Mit keresek én itt?... elértem a falig, nekidőltem... biztos pont... nem lehet baj... .lehunytam a szemem és próbáltam eltűnni vagy kijózanodni... valahogy... de akkor megéreztem a kezét a csípőmön... majd a másikat, ahogyan megsimítja az arcom...

A dolog annyiban maradt, én „vadászgatni” kezdtem, ő csajozott – bár, hogy őszinte legyek, nem igazán volt szerencséje, s így mindig azzal végződött a dolog, hogy leültünk, és kibeszéltük a sikertelenségeinket. Telt az idő, és felvetődött újra a tali ötlete. S tényleg… ha már lassan másfél éve ismerjük egymást, akkor miért ne? ...

Este gyönyörű volt az ég. 10 óra felé mentünk vissza a szállodához. A parton volt egy hatalmas szikla, arra felmásztunk és leültünk egymás mellé. Én hanyatt dőltem, és felnéztem a csillagokra. Kerestem a csillagképeket, és talán a választ arra, hogy mit érzek iránta.
De nem válaszolt nekem az éjszaka. Nem mondott semmit, nem adott választ a kérdésemre...

Utoljára elgyönyörködött a ránctalan pihenő arcban, és úgy érezte, nem bír megmozdulni. Odament újra a fiúhoz és megtámaszkodott az ágyban. Nem.. Nem mehet el úgy, hogy nem érinti meg ezeket a vérvörös ajkakat. Kissé borostás arca közeledni kezdett a mozdulatlan száj felé majd hirtelen megállt egy pillanatra. Ha felébreszti Vicet a csókjával egészen bizonyos, hogy nem tud majd elmenni...

Varjú koma lereppent az antenna alá, felkapott egy diót (amit már előzőleg halomba hordott a háztetőre), majd hopp fel az antennára dióval a csőrében. Lassú tipegés jobbra, balra, mókás egyensúlyozás, csőr kitát, dió antenna tövébe le, bánatos kár-kározás. Újabb reppenés le, dió csőrbe, antennára fel, tipegés, dió potty, mérgelődő kár-kár...

- Ne haragudj rám… - Suttogta erőtlenül mire Micha felhúzta a szemöldökét és leült Soulness mellé. „Olyan fura…” – simította hátra haját, és egy kicsit lehajolt hogy láthassa Soulness arcát. A fiú hirtelen ránézett azzal le is gördült megdagadt a könnycsepp karikás szeméből.
A billentyűs beszívta ajkait, fogalma sem volt hogy mitévő legyen. Jól jött most a sötét, a félhomály… Így csak Soulness arcának körvonalait láthatja nem tudhatja biztosan hogy a fiú tényleg sír-e...

Régen, de néha, mikor leomlanak lelkem védőbástyái, ugyanaz a rémült kisgyerek néz vissza rám a sötétben...
Szinte hallom a fejemben azt az apró, erőtlen kis hangot, ahogyan könyörög, hogy legyen már vége.
Vége.
Az egésznek...

Az asszony ki volt kötözve, jó erősen, a modellezőasztalához. Lábait, derekát, mindkét felsőkarját vastag kötelek fonták körbe szorosan. A teste ruhátlan volt. Izmait megfeszítette, rángatta a köteleit, próbált kiszabadulni, de mindhiába.
És nem is fog szabadulni, gondolta a férfi gonosz mosollyal. Egy olyan ember, mint én, aki képes palackba hajót építeni, egy kötelet is meg tud csomózni úgy, hogy az tartson.
Akármeddig...

A reggeli ébredéseknél (az esetek zömében) a következő dolgok találhatók a kiságyban (hogy Krisztofer mindezek mellé hogyan fér be az ágyba, s még nyugodtan aludni is képes) hát ez valóban rejtély. Nos, a készlet:
- 1 vagy 2 db keményfedeles mesekönyv (kihajtogatva, élére állítva).
- Minimum 2 db kisautó. 1 közepes méret? tűzoltó-autó, 1 nagyméretű homlokrakodó-markoló...

Mikor felvettem a telefont már éreztem, hogy valami nem stimmel. A mindig higgadt, és kellemes női hang most rekedten alig hallhatóan szólt a túlsó vonalról. Alig tudta elmondani azt a pár szót, amit akart: Móni meghalt...