Lovekiller 16

Victum felnyitotta szemeit, de le is hunyta. Az erős fények égették a retináját. Mikor újra felnyitotta a fájdalom már elmúlt, de helyette minden egy fehérmasszaként úszott a szeme előtt. 5 perc: ennyi kellett, hogy újra tisztán lásson.
Egy korház? Ez volt az első gondolata, ahogy agya felfogta, amit látott. A fehér falakat, a berendezéseket, és a műszereket.
A Sacramentói gyilkológép... a kegyetlen lélekszívó…egy korházi ágyon fekszik, infúzióra kötve! Ha Victumot nem a hányinger kerülgette volna, még nevetett is volna az élet eme komikus viccén. Majd megpillantotta Roant… Roant?!
A férfi édesdeden aludt a széken, mit már rég nem hagyott el. Egyik keze, pedig végig Victum kezén nyugodott. A fiú gyengéden megszorította azt, de Roan már túl mélyen aludt ahhoz, hogy felébredjen rá.

A fiú gyengéden megszorította azt, de Roan már túl mélyen aludt ahhoz, hogy felébredjen rá.
- Khm… - köhögte Victum, majd erősen megszorította Roan kezét. Az lassan felnyitotta fáradt szemeit, majd kissé kábán Victumra mosolyodott.
- Hogy vagy? - kérdezte gyermeki kíváncsisággal
- Mint akin átment egy cirkuszi elefánt - felelte hörgő hangon Victum, majd egyik kezével megtapogatta a fejét - Hogy kerülök ide?!
- Mentőautóval… - mosolygott Roan. Örömét, hogy barátja már jobban van, semmi nem ronthatta el. Semmi? Meglátjuk!
- Azt én is gondoltam - kacagott fel a fiú, de hamar abbahagyta. A nevetéstől sajgott az oldala... Ebből, pedig
köszöni, de nem kér. - Nem emlékszem semmire - suttogta.
- Szerintem nem is baj. - Roan lassan a fiú fölé hajolt. Ajkai egyre csak közeledtek a másikéhoz, aki pedig már csücsörítette a száját.
- Mit csinálnak? - szólalt meg egy harsány hang. A pár az épp aktuális pózban ragadt.
- Meg néztem…Lázas-e! - nyögött fel Roan, mire Victum bólogatva helyeselt. Majd Roan visszaült székébe.
Ez az átkozott nőszemély mindent elrontott.
- É…rtem - felelte a köpcös ápolónő. - De a kedves betegnek pihennie kéne - odalejtett Victumhoz, és háttámláját ülőhelyzetbe állította. Egy pedál letaposásával, mely ágya végében volt felszerelve. Ez után odatolta az orra alá a reggelijét. - Ezt rágicsálja. Ne a másikat - mondta egy szende kis mosollyal, majd kilibbent az ajtón. Mint egy pufók tündérke.
Victum elengedhetetlen vágyat érzett hogy az infúziós csövet a molett dajka nyaka köré tekerje és azzal szórakozzon, de ehelyett inkább más jutott eszébe. Az ételre nézett egy pillanatra majd kellemetlen arckifejezéssel jelezte hogy ebből ő egy falatot sem akar enni. Lassacskán visszatértek az emlékei, és már épp a keze után nyúlt hogy szokása szerint kitépje az infúziót, mikor Roan megfogta a karját.

- Mit csinálsz? Victum ezt nem szabad… - Nézett rá óvatos aggódó tekintettel a férfi.
- Ezzel nem tudok elmenni… - Fogta meg a karját a fiú, de Roan elvette a kezét, és az ágyra tette.
- Nem is fogsz elmenni… Tele vagy sebbel, és belső sérüléseid is lehetnek… - Hangzott a válasz, ami megkongatta a kétségbeesést Vic szívében. Ő itt nem maradhat. Kiskora óta azt szajkózták neki hogy bárhova mehet csak a kórházba ne. Az ottani vizsgálatok percek alatt kimutatják emberfelettiségét, és nem engednék el soha többé.
- Elmegyek…a mosdóba… - Suttogta halkan, miközben szédelegve felállt. Abban a pillanatban lecsúszott róla a paplan, és láthatóvá vált meztelen teste. Ijedten kapta maga elé kezét, és fülig elvörösödve nézett Roanra, aki rezzenéstelen arccal bámulta őt.
- Elkísérjelek? – Nézett rá kissé gyanús tekintettel a férfi miközben odadobott egy köpenyt neki, de a fiú megrázta a fejét.
- Nem, köszönöm… - Hebegte kissé izgatottan, az előbbi mutatvány utóhatásaként. – Mikor vizsgáltak meg? Merre vannak a ruháim?
- Még tegnap éjjel… nemsokára meglesznek az eredmények… - Újságolta csöppet sem boldogan a férfi, majd tekintete még keményebbé vált. – És én is szeretnék beszélni veled Victum… a ruháid mellesleg a szekrényben vannak…
- Akkor majd megbeszéljük ha visszajöttem… - Nézett rá ugyanolyan ridegen Vic. Az előbb félbeszakított kellemes pillanatok szilánkjai most elfeledve hevertek a porban.
- Rendben… - Hagyta rá Roan és lenéző pillantással figyelte ahogyan Victum a szekrényhez sétál és megpróbálja kinyitni.
- Zárva… - Mérgelődött Victum, mire a férfi kissé gúnyosan elmosolyodott.
- Azt hiszed hagyom, hogy elmenj? – Állt fel a székről, és a fiú felé kezdett lépkedni. –Nagyon jól tudom, hogy el akarsz menni… - Benyúlt a zsebébe és kihúzta a kulcsot. –De sajnos ruha nélkül nem hiszem, hogy innen kiszabadulsz… - Lengette meg mutatóujján a kulcscsomót.
- Add ide! – Kapott utána fiú, de Roan gyorsabb volt, és elrántotta kezét. – Mondd miért csinálod velem ezt? – Tört ki hirtelen Vic.
- Mert szeretlek… - Süllyesztette vissza a szabadságot jelentő csomót Roan a zsebébe. – És nem akarok virágot tenni a sírodra, tudva azt hogy még be sem töltötted a húszat…
- Mit érdekel az, hogy én hány éves vagyok!? El akarok menni innen most azonnal! –Kezdett el toporzékolni Victum, de Roan elkapta a karját, és a szekrényhez szorította.
- Nos 17 évesen nem vagy tisztában azzal hogy mit csinálsz, nem hagyhatod el saját felelőségre a kórházat sem… Merre voltál? Mi történt? - Hajolt hozzá közelebb a férfi, mire Victum szenvedéllyel teli tekintettel ránézett. Szemei vörös lángban égtek, nem állította meg a fiatal pörgő nyelvet a szívben lévő gyöngéd érzelmek, ott vájt bele Roanba ahol tudta hogy a férfinak a legjobban fáj.
- Bezzeg a testi játszadozásunkkor nem voltál tekintettel a koromra…! - Mart bele Vic a férfiba, aki megütközve nézett rá.
- Ez szemét húzás volt Victum… - Jegyezte meg Roan elgondolkodva miközben erőltetett nyugalom terült szét az arcán. –Tudod… Nem azt kérem hogy gyere hozzám feleségül… Sem azt hogy légy hűséges… Férfiak vagyunk, vannak kisebb hullámvölgyeink… Vagy kinőjük vagy nem… De tudod, az őszinteség nekem mindennél fontosabb, és pont ezt nem kapom meg tőled… Olyan vagy mint egy kapcsos könyv, megkaphatom, elolvashatom a címét, a tartalmát, de mikor kinyitnám a lakat nem engedi… És nekem ebből elegem van! –Jelentette ki hirtelen. –Ha nem nyílsz meg előttem sajnos nem tudom viszonozni az érzelmeidet… Szeretlek, és tudom hogy te is engem, ezt nemrégen délután mind a ketten bebizonyítottuk. De… A múltadat miért rejtegeted? Azt se tudom ki vagy honnan jöttél, kik a szüleid, vannak e egyáltalán! Hogy várod el hogy én legyek a jövőd mikor nem mutatod meg a múltadat, sem az irányvonalat, hogy merre induljak el hogy neked jó legyen… Fogadjalak örökbe? Mert amit most művelünk az részemről zaklatásnak minősül… Vic… Nem akarlak elveszíteni… Sem elengedni, de egyszerűen kiköveteled ezt!

- Mit akarsz tudni? –Hallotta a megszilárdult ugráló hangot.
- Mindent ami veled kapcsolatos! Hol mikor, születtél? Kik a szüleid? Milyen volt a kisgyermekkorod? Jártál e iskolába?
- Egy senki vagyok… - Nézett fel sötéten a fiú. –Azt hittem ha nem mondom el, megkönnyítem a dolgod, segítek rajtad…
- Hazug… Te is tudod hogy ez nem igaz… - Passzírozta Victumot a falnak még jobban a férfi.
- Roan az én múltam sötét! Fogd már fel hogy egy magadfajta mindennapi embernek felfoghatatlan…- Mondta furcsa higgadtsággal Victum.
- Engedd hogy tudjam! –Erősködött tovább Roan, de a fiú megrázta a fejét.
- Nem viselnéd el!
- Tehát vége… ! –Kiáltott fel a férfi hirtelen. Hangja zaklatottan csengett. –Fontosabbak a titkaid a szerelemnél…Fontosabbak annál minthogy velem maradj… - Hallatszott a szigorú válasz. –Nincs rád szükségem többé!
- Rendben… - Nyögte Victum miközben majdnem megfulladt a könnyeitől. Mindent kibírt, de erre az egy dologra nem volt felkészülve. Most hogy Ternoss ultimátumot adott neki Roan ölelésében remélte a ki utat. Most viszont szomorúan kelett tapasztalnia hogy egyedül maradt… Teljesen egyedül. –Hagyj itt… - Parancsolta reszketve, a férfira nem nézve. Megint erőt vett rajta a rosszullét, úgy érezte percek múlva élettelenül esik össze. Nem volt értelme felébrednie… Egyáltalán miért bántja most Roan mikor szerinte is rosszul van? - Bármikor szerzek egy olyat mint te, csak más kiszerelésben! –Mondatta vele a büszkeség megalázhatatlan démona, amire a következő pillanatban egy pofon volt a válasz. Ezt viszont már nem a démon kapta, hanem a finom feszes arcbőrön csattant. Megtántorodva védte ki az ütést. Feje a szekrénynek koccant, és szája széléről felszakadt sebből megeredt a vér.

- Lehet, hogy találsz egy olyan maflát mint én… De olyan hülyét nem aki ennyire fog szeretni…! - Mondta mérgesen Roan. –Most pedig takarodj vissza az ágyba! Szánalmas vagy!
- Szeretni!? Miért nyíljak meg neked ha tudom hogy úgyis gyűlöletet kapok vissza!? Mos is bántasz, pedig állítólag te hoztál be…! Miért nem éred be azzal hogy egy ideje már te vagy a múltam és jelenem is…?! Miért nem elég ez neked?! Ha ez érdekel, nem vagyok büntetett előítéletű, szüleim nincsenek, és eddig a pillanatig te voltál az egyetlen akit igazán szerettem tiszta szívemből! De úgy látszik a legnagyobb ellenségemnek is igaza van veled kapcsolatban! Amint megkapod amit akarsz kelletlenül bántod és kínzod az ember akit állítólag szeretsz! Nagyon jól tudok mindent, te igazából gyűlölsz és megvetsz ami vagyok, csak nem veszed észre! Miért vagy ennyire vak?! Miért zsarolsz!?
- Fogd be a szád! – Markolta meg a gyönge vállakat Roan. Mindketten elfelejtették hogy kórházban vannak, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy valaki bármelyik percben benyithat az üvöltözésre, és végre kiutasíthatják Roant az egész intézményből.
Victum pihegve kihívó vörös tekintettel nézett a férfira. Szemei tele voltak gyűlölettel, indulattal, és fájdalommal. Mikor találkozott Roan barna tekintetével felsóhajtott, és lehajtotta a fejét… mintha megadta volna magát. A férfi viszont ugyanúgy tartotta mint percekkel ezelőtt, erősen, el nem engedve egy percig sem.

Barna szemében égett valami.. De nem harag, annak helye sem volt a tekintetben. - Folyamatosan azt kérdezed hogy „miért”?! Miért néztél rám úgy azzal a tekintettel, ha nem akarod hogy veled legyek?
- Én… -Vic rémülten tekintett vissza rá. Úgy érezte ereje elszállt, elfújta a hideg szél. Meg se tudná ütni Roant, mintha elvesztette volna a hatalmát… Olyan gyengének és fájdalommal telinek érezte magát mint még soha. Kétkedve nézett fel Roanra, aki türelmetlenül megrázta a fejét.
- Miért nézel rám így, ha találhatsz magadnak egy ugyanilyet?!
- Menj el innen… - El akarta lökni magától a férfit, de az megfogta és visszanyomta. – Végre megértem…
- Mit?! Magyarázd el nekem is…! Miért kell feleslegesen verni magad!
- Menj innen! Miért nem hagysz akkor békén!? –Victum felüvöltött a fájdalomtól. Roan megfogta a karját, és erősen a falnak vágta. Szemeiből könny tört elő, és hangosan feljajdult.
- Hogy miért?! Hát nem tudod?! Victum még mindig nem érted?! Hát ezért! –Roan száját hozzá tapasztotta Victum remegő forró könnyektől átitatott mégis jeges ajkaihoz, és úgy csókolta meg mint még soha. Nem volt benne sem szerelem, sem szenvedély, csak düh, megvetés és csalódottság.

Victumnak felpattant a szeme, gyenge testén egy pillanat alatt gőzerővel futott keresztül a vágy, és átkarolta férfit, magához szorította mint egy utolsó gyógyírt, és zokogni kezdett.
-Ha igazán szeretsz most elengedsz… A saját érdekedben… Roan könyörgöm.. -Nyöszörögte miközben Roan a karjaiba vette, és visszavitte az ágyhoz –Tegyél le…!
- Olyan kényelmetlenül érzed magad a karjaimban? – Suttogta felé komoran a férfi, majd lassacskán visszafektette a fiút az ágyra. – Nem engedhetlek el… Victum majdnem életveszélyben voltál… Nem mehetsz még…
- Gyűlöllek… - Válaszolt fogcsikorgatva könnyekkel átitatott tekintettel Victum. Izzadt kék haja arcába omlott, kissé úgy festett mint egy elmeháborodott, akit kikötöztek az ágyhoz. Mellkasa heves táncot járt, apró kis orrlyukai háromszorosára nőttek és szinte sípolt. –Gyűlöllek Roan… - Ismételte meg utolsó erejéből, majd úgy szakadt el a valóságtól mint egy gyermek az anyja kezétől az első lépéseket gyakorló útján.
Roanon borzongás futott át az indulatok hallatán. Kissé meg is rázkódott, majd komoran nézett le Victumra. Nem szólt semmit, nem akarta megzavarni a fiút, addig volt jó amíg a fiú álmodott. Addig nem próbált meg megszökni.

El sem tudta képzelni mi késztethet arra egy ilyen törékeny lényt, hogy foggal körömmel harcoljon a kórház ellen. A fiú kimerült arcához hajolt, és figyelte hogyan remegnek meg a pillák, és párolognak el a forró könnycseppek. Victum zilált lelkiállapota csöppet sem nyugtatta meg, ezernyi kérdés merült fel benne.
Elkalandozva sétált a kórterem berácsozott ablakához, és a napfénybe meredt hunyorgó melegbarna tekintetével.
Miért ellenkezik Victum ennyire hevesen? Merre járt amikor azt mondta hogy hazaindult? Egyáltalán mit keresett a parkban olyan nyomorult állapotban?
Keserűen állapította meg hogy a fiúnak több titka van előtte mint amennyire először gondolt, és indokolatlannak tartotta hogy Victum meg is fosztotta őt a lelkének komolyabb megismerésétől.
Mintha rejtegetne előle valamit. A férfi szerint ennek semmi köze nem volt az a lelke óvásához Victum gondolta úgy hogy jobb ha nem tudja meg a dolgokat. Roan megfogta az egyik ablakrácsot, és tovább találgatott. Az nap halványvak fénye kekeckedni kezdett haja barnaságával majd úgy suhant a fény a falra mint megrémült volna a barna szállak támadásától. A férfi elmélyült tekintete elveszett a kissé ködös távolban, űr tátongott a földszín tekintetben, mélységesen tanácstalan űr.

De mégis mi lehet olyan eget rengetően nagy titok, aminek tudatában Roan meggyűlölné őt?
Esetleg az, hogy nem is szereti őt, csak játszik vele? Ez tényleg fájdalmat okozna neki de nem gyűlölné a fiút, ahhoz képtelen lenne. Inkább lassacskán beleőrülne a magányba, mivel neki Vicen kívül más nem kell. A gondolatra elmosolyodott. Férfi ilyet nem gyakran mondd főleg nem olyan fajta, mint Ő. De valahogyan túlságosan is mélyre merült az érzelmeiben Victummal, nem lenne képes elszakadni tőle, megbabonázta a fiú egyénisége, a modora, és a morcossága. Tetszett neki a szerep hogy bár Victum kissé vezéregyéniség mégis ő maga dominál a párkapcsolatukban. Nagyobb és erősebb is mint a fiú, tehát ő irányít, és ha nem akarja teljesíteni Victum kívánságát, akkor nem is fogja. A két kis gyenge kar nem akadályozhatja meg semmiben. Talán a fiú szavai voltak amik inkább bilincsbe verték és meggátolták az akaratát. Victum ajkai rezdülésével mélységes sebeket okozott Roannak, amiket aztán csókokkal kötözött be. Most viszont egyikünknek sem volt alkalma a magyarázkodásra. Roan kissé komor tekintettel futott végig Vic szuszogó testén, majd a vágyakozás lángja gyulladt fel benne ami a veszekedés bűnbánó illatát űzte el belőle. Lassacskán odasétált kedveséhez, és leült az ágyára. Elmerengett az ártatlan arcon, ami most láztól vörös lángban égett, és még jobban megfájdult a szíve. Ha nem veszekedett volna Viccel most ébren lenne… De neki mindent tönkre kell tennie, és ki tudja hogy mi lesz velük.

Pedig Victum ezt most nem érdemelte meg, ő mindent megtett hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Főleg ma… És mi lett a vége? Itt vannak a kórházban, Roan mint egy megvakult szent bámult kedvese arcára aki meg se moccant… És pont ez volt a legrosszabb…
A férfi sem tudta megmondani miért de keserűség kötötte béklyóba a torkát. Hiányzott neki Livra, Victum vádaskodásai és akadékoskodása is. De most egyedüllétre szorult a valóság jeges peremén, csak annyit tehetett hogy Victumot őrizte, és előre félt a pillanattól hogy mi lesz ha a fiú tényleg felébred...
A másik amit Roan őszintén furcsállt hogy Livra már jó ideje nem jelentkezett… Azt gondolta hogy a lány dacból vágott neki a nagyvilágnak és majd visszajön mikor rájön hogy nincs se pénze se meleg ruhája se semmije nincs, csak két férfi aki vigyáz rá, és várja vissza, de Livra még csak nem is jelentkezett.
Roan távol tartotta magát attól a gondolattól hogy végzetes következmények lehetnek abból ha Livra meghalt…

Félénk pillantását Victumra vetette ő is tudta hogy kedvese mennyire szívén viseli a lány sorsát, még akkor is ha ketten néha kimerítik a halálra idegesítés fogalmát. Először egy csöppnyi méreg gyúlt benne, mert ha Livra él, és tényleg makacsságból nem hajlandó visszamenni, akkor a nagy semmiért idegesíti Victumot, aki már így is nagy árat fizetett érte. De ha tényleg bajban van, akkor meg kell találni a módját hogy visszakapják… De hogyan? Egyáltalán hol van a lány?
Tanácstalanul temette tenyerébe kócos barna fürtjeit. Kint lehet hogy napsütéses délelőtt volt, de neki minden bizonnyal ez volt élete legszörnyűbb napja. És lassan el kell indulnia dolgozni…
Kimerülten sóhajtott fel, semmi kedve sem volt magára hagyni Vicet, de meg kellett tennie. Az orvosokban egyáltalán nem bízott, egy olyan kölyök mint Victum bármikor játszi könnyedséggel meg tud lógni a kórházból, és tudta hogyha a fiú felébred megkísérel megszökni de kénytelen volt a Victumba vetett bizalmára támaszkodni, és a fiú érzelmein keresztül hatni. Keresett egy papírt, és egy tollat, majd gyorsan ráfirkantott négy szót :”Ne menj el, szeretlek!”

Utoljára elgyönyörködött a ránctalan pihenő arcban, és úgy érezte, nem bír megmozdulni. Odament újra a fiúhoz és megtámaszkodott az ágyban. Nem.. Nem mehet el úgy, hogy nem érinti meg ezeket a vérvörös ajkakat. Kissé borostás arca közeledni kezdett a mozdulatlan száj felé majd hirtelen megállt egy pillanatra. Ha felébreszti Vicet a csókjával egészen bizonyos, hogy nem tud majd elmenni. A fiú nem fogja elengedni, és neki meg nem lesz szíve itt hagyni. Már most sincs… Reménytelen fájó tekintettel nézett fel a rideg fehér falakra. Ha nem megy ma be dolgozni biztosan kirúgják… Az akciója Victummal eléggé negatív meglátást ébresztett az új főnökében, és nem akart állástalan maradni. Egyrészt mert szerette csinálni a munkáját, másrészt pedig a pénz nagy úr volt a világban, és ha nincs akkor az egyet jelent a halállal…

„Mennem kell” – Tervezte el magában keményen, de lábai nem mozdultak. Teste ellent mondott az akaratának, szótlanul mégis hatásosan tiltakozott.
Roan viszont behunyta szemeit és dacosan elfojtotta belső hangjainak egy részét, amik arra szólították fel hogy itt maradjon a fiúval. Egy forró könnycsepp gördült le sűrű szempilláinak hajlékában, majd visszahátrált Victum ágyától. Hátat fordított és kirobogott a szobából, olyan lendülettel hogy friss szellő érzését keltette a szobában. Ez a szellő mintha visszahúzott volna egy bocsánat szót a férfi szájából, de ezt már senki sem hallotta biztosan…
Kórházban ébredni sohasem volt kellemes, és bár minden emberi lény megélte már ezt a kellemetlen érzést párszor, Victumot úgy tűnik hogy csak 17. életévének közepén érte el a először végzet.

Az ártatlan arculatú gyilkos pedig álomkórosan feküdt a fehér dunnák között, és látszólag esze ágában sem volt felébredni vagy tudomást venni az elméjén kívül lévő kegyetlenkedő világról. Kék hajfürtjei gyengén botorkáltak a párna fehér peremén, és halálos nyugodtság lengte körül a termet. Victum egyedül volt, szerencséjére több beteg nem volt akit ide hoztak volna. Nem is lett volna szerencsés, ha egy lábadozó öreget behoznak mellé, ugyanis mikor felébredvén felfogta hogy egyedül van, kétségbeesett zokogás lett úrrá rajta.
A lemenőben lévő nap véres sugarai megzavarták álmát, narancssárga fénybe öltöztették puha nőies arcát, közben mintha két tenyér simogatná, melegíteni kezdték. Ez az érzés egy ideig kellemesen hatott az álmodó fiú arcának, majd nyugtalanul nyitotta kis résnyire vöröses szemeit, és álmosan ásított egyet. Amit először megpillantott azok a hófehér falak voltak, ezeknek látványa viszont jelentősen növelt a szemméretein. Értetlenül kapkodni kezdte fejét, fogalma sem volt merre van, csak arról volt némi fogalma hogy Roan hozta ide. De akkor hol van Roan?

Hirtelen egy összegyűrt papírdarabkát érzett a tenyerében. Felvette, és elolvasta, majd emberi szemnek láthatatlan gyorsasággal tépte széjjel a papírt dühében. Az emlékek foszlányai lassan megmártóztatták pengéjüket Victum lelkében, és a fiú remegő szájjal vette tudomásul hogy egyedül van, méghozzá egy kórházban. Tehát Roan itt hagyta… Akiben eddig a legjobban bízott…Akit eddig a legjobban szeretett magára hagyta…
Tekintete megtelt könnyel, és a szívébe szorult kétségbeesés, mint egy patak csordult ki hirtelen arcára. Felállt és tehetetlen mérgében azonnal kitépte magából az infúziót. A cső nekicsapódott a falnak egy hosszú vércsíkot hagyva maga után.
- Rohadék! Áruló! Hazug! Csaló! –Kiáltotta toporzékolva Victum keserű kétségbeeséssel a hangjában. Lassan remegve leomlott a padlóra, és reszkető vállakkal zokogott tovább. Túlságosan is sok volt a teher ami ránehezedett törékeny kis vállára. Gyilkolnia kéne, és érzéketlenül kihasználnia az embereket. Ehelyett ő maga is úgy viselkedik mint egy ember, és szánalomra méltóan beleszeretett egy férfiba. A mondat második felére felnézett.

Hányszor fogja még a saját fejéhez vágni az érzelmeit, mikor az csak következménye őrültségéi sokaságának? Halkan feljajdult, és feltápászkodott. Nem, nem nyugodott meg, egyszerűen érezte hogy szöknie kell. Elvileg megvizsgálták és ha egy szakértő kezébe kerülnek eredményei, rögtön kiderül hogy holtakból van összeeszkábálva, és akkor még rosszabb lesz, mert nem csak az élet, és Ternoss, hanem a tudósok is hajszolni fogják amíg nem végez magával. Olyan hosszúnak tűntek az utóbbi napok számára, és nem értette az okát hogy miért. Vic odavánszorgott a szekrényhez és keresni kezdte a kulcsot.
„Roan zsebében van…” – Tekintett be letérdelve a szekrény aljára. „Nem lehet hogy elvitte…” –Nézett körül miközben feltápászkodott majd keserűen felnevetett. „Elfelejtette”… Újabb fájdalom húzta végig éles pengéjét a szívén. Összehúzta magán a hófehér köpenyt és visszaült az ágyra. Próbálta kitisztult fejjel gondolkozni.
Roan itt nincs biztonságban…Minél hamarabb el kell juttatnia minél messzebbre. Esetleg Londonba?

„Igen, kaphatna egy levelet Londonból hogy ott kapott állást, és hogy mihamarabb menjen oda!” –Mosolyodott el szomorúan Vic, szemében pedig újabb könnyek gyűltek.
Mindennél többet ért neki a férfi élete, és a boldogsága, inkább feláldozza magát minthogy Roannak egy haja szála is meggörbüljön. Már nem is fájt neki annyira hogy a férfi itt hagyta.
- Kell valami fegyver… - Állt újra talpra Victum, további pár percnyi gondolkodás után, és körülnézett. –Itt nincs semmi használható tárgy… - Mordult fel, mint aki máris megszilárdult az előbbi dühkitörés után, pedig ez csak a látszat volt. Lelke sajgott az ürességtől és a dühtől, amit Roan hiánya okozott. Miközben az ajtóhoz lopakodott titokban eljátszott a gondolattal hogy mit fog Roannak mondani.
A mostani vérszomjából ítélve talpig vérben lesz, és úgy fog kinézni mint egy elmeháborodott. Sok ember fog meghalni szerelme fájdalmából kifolyólag, és a férfit fogja vádolni. Üvölteni fog tiszta szívéből. Elmondja Roannak hogy mennyire szereti és hogy ki is ő valójában. Hogy a fajtája gyilkolására született céltalanul, és a szerelmük csak egy hiba a
tökéletes gépezetben. Egy javíthatatlan hiba!

Vajon mit fog Roan rá mondani? Azt hogy gyűlöli, azért amiből van, és hányingert kap tőle? Talán még neki is megy hogy megölje. A gondolatra elmosolyodott. Igen, Roan keze által fog meghalni a férfi dühétől akar megfulladni. Senki más nem olyan tiszta hogy Őt megölje, csakis a szerelme. A gondolatok a falhoz simították vékony testét, és szinte teljesen eltűnt arca sápadtsága a fal fehérjében. Lassan nyugodtan kinyitotta az ajtót és kisétált a terméből. Nem volt egyedül a folyosón. Sok betegeskedő, vagy öregember mászkált, és pár nővér és orvos is elsuhant mellette. Nem volt feltűnő hogy a folyosón flangál, csak a kék haja suhogását követték figyelemmel. A nem mindennapi hajszín egyéni stílust kölcsönzött Victum jellemének. Önmagát kereső kamasznak látszott, és ez a meghatározás nem is tért el a valóságtól nagyon. Meztelen talpai gyorsan peregtek a hideg kőpadlón miközben teste siető árnyéka táncot lejtett a nap déli fényével. Nem szerencsés délelőtt megszökni, de Victum imádta a kihívásokat. Minél lehetetlenebb volt a dolog annál érdekesebbnek tűnt számára, és addig dolgozott rajta amíg véghez nem vitte. Számító pillantásokat vetett az ajtók feliratára amik a kezelések helyét írták ki, amíg meg nem állt egy előtt. „Raktár. Idegeneknek belépni tilos!” Olvasta el, majd felnevetett.

- Azt majd meglátjuk! – Suttogta mániákus rajongással a szemében, majd bement az ajtón.
Voltaképp csodálkozott, mert az ajtó nyitva volt, és az is meglepte hogy senki sem ment utána hogy ő egy civil ember, és semmi keresnivalója itt. Ölni akart. Érezte izmaiban a gyilkolási ösztönt. Nem volt ott Roan hogy féken tartsa, tehát szabadon előtörhetett vérszomja. Pakolni kezdett, és eltemette köpenye zsebében amit talált. Victum kreatív fantáziájának köszönhetően sikerült felfegyverkeznie több tucat különböző méretű injekciós tűvel, fogók tömkelegeivel, és egy pár törékeny, de annál élesebb szikével. Arcára egy maszkot tett fel, a szórakozás kedvéért, és úgy sétált ki, hangos léptekkel, egy komor, melankolikus dalt dúdolgatva halkan. Először senkinek nem tűnt fel hogy nem orvos, néhány ember szó nélkül ment el mellette, de mikor a lépcsőkhöz ért többen megnézték. Ekkor kihúzott két vastagabb hegyű tűt és várt. Vért akart látni, és sikoltozó embereket akart hallani. Most zene volt füleinek a fájdalom. Más fájdalmas jajongását akarta érezni a sajátja helyett. Ölni akart… És erre nem volt jobb hely, mint egy kórház. Már egy jó ideje várakozott, mikor egy egyenruhás őr indult el felé. Victum ennek nagyon megörült, elvégre gyilkolása nem csak kellemes hanem hasznosnak is bizonyul mivel használható fegyverre is szert tesz egy gyilkolás alkalmával. Eszelős mosollyal figyelte ahogyan a férfi felé közeledve lassan a fegyveréhez nyúlt, de ő maga meg se mozdult.
- Kérem, adja át nekem az eszközöket! Ezek a kórház tulajdonai, és részben veszélyezteti az ittlévők biztonságát. – Kezdte el hadarni hivatalosan a férfi, Victum erre unottan végigmérte. Kopaszodó fej, sörhas egy feszülő sötétkék egyenruhába bújtatva, amiknek a gombjait már csak a szentlélek tartja. Tipikus amerikai rendőr…

Vic még azt is meg merte volna kockáztatni, hogy fánkot eszik amikor csak lehet. Erre a gondolatra elmosolyodott. Kegyetlenül kellemes érzés volt látnia a félelmet a rendőr szemében, majd úgy döntött hogy méltatja pár szóra áldozatát mielőtt még megöli.
- Éppen ez a célom… - Suttogta mániákus tekintettel, és felemelte az injekciós tűt a magasba, mire a rendőr határozott mozdulatokkal indult el felé. Vic csak erre várt, a tű hegye 180 fokos fordulatot vett és az idegenbe fúródott. A férfi megilletődve pillantott Victumra, akinek kisfiús arcán ördögi mosoly szivárgott ki. Örömmel töltötte el a morbid látvány, hogy az tű teljesen átfúródott a férfi torkán. Érezte hogy testét megszállja az erő, és örömmel, valamint egyre nagyobbodó szemekkel figyelte hogyan esik össze előtte az ismeretlen férfi. Pár percig állt és bámult, majd nemes egyszerűséggel nyúlt a fegyverért, és úgy libbent tovább a folyosóról mint egy szellem. Az emberek szótlanul rettegve engedtek utat neki, néhányan riasztották a többi rendőrt is, míg az orvosok a haldokló áldozatot próbálták megmenteni. Victum tudta már semmire sem mennek, hiszen a férfi lelke itt nyugszik benne. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy gyilkolt. A halálvágy édeskés nedve végigcsúszott teste minden pontján, és szinte pezsgett a vére. Régen nem tapasztalt hatalmat érzett a kezében, és megfordult fejében a gondolat hogy tényleg Ternoss oldalára kéne állnia… Elfoglalni mindent és mindenkit… Ott gyilkolni ahol csak lehet, ahol csak akar… Ezek gondolatok mégsem voltak olyan tökéletesen kedvderítők, mint ahogyan ő azt gondolta. Szívében akár csak egy mérgezett tüske áradt szét a szerelem és a sebezhetőség. Emberi mivolta megmarkolta a lelkét, és eszeveszett harc indult meg benne... Mintha két lelkiismerete lenne.

Vic szédelegni kezdett de nem állt meg. Előbbi akciója miatt nem merték megközelíteni, így távolról beszéltek hozzá, amit meg se hallott. Viszont ha most leül egy kicsit, akkor elfogják, és fény derül a titkára… Nem hagyhatja hogy Roan itt találja, és megtudja mi is ő valójában!
„Mi ez a fájdalom!?” –Sóhajtott fel mikor eszeveszett kín hasított végig oldalán. Ettől megtántorodott egy pillanatig, és kavargó pillantással nézett körül. Nem kellett volna gyilkolnia? Nem ez volt a lételeme? Megváltozott volna? - Görnyedt le lassan a földre, és öklendezni kezdett. Fülében érezte szíve egyre szaporább dobbanását, és a fájdalomtól keservesen nyöszörgött. „Mégis mi a fészkes fene folyik bennem!?” –Markolta meg mellkasát, és hangosan felzokogott. Mindezt mindenki szeme láttára tette, meglehetősen önkívületében. Az elkövetkezendő perceket már nem őrizte meg emlékei. Halvány sejtések villantak fel fejében, amint feláll és rohanni kezdett.

A második emeleten volt a kórterme, és mint egy őrült gurult le a lépteivel a fokokon. Minden egyes lépésnél meghúzódtak sebei, amik nem jelentettek kellemes élményt számára, de az apró fájdalmak, eltörpültek az ismeretlen érzések mellett, amikor béklyóba szorították testét. Mikor leért többen ránéztek.
Itt már hétköznapi embereket talált, és néhány orvost. Valaki most jelentkezett be a kórházba, más pedig éppen kiment belőle, vagy várakozott egy sérüléssel hogy ellássák. Vic pár perc pihenés után, mintha szemellenzőt viselt volna, célirányosan megindult kifelé, míg egy nővérke észre nem vette.
- Hé, állj meg nem mehetsz ki! – Kiáltott a fiú után aki erre futásnak eredt, és egyenesen kiviharzott az épületből, nem törődve azzal hogy hideg jeges szél fúj, és meglehetősen zord időjárás uralkodik kint. Nem tudta merre megy pontosan csak azt hogy el kell innen tűnnie. Nem folytathatja tovább az értelmetlen gyilkolást, a maga örömére! Visszafogja az szerelem… Mielőtt végleg elmerült volna a tudatlanság mocsarában keserves fájdalom repítette a magasba, amitől először meghátrált majd hátraesett az aszfaltra. A fiú fájdalmas felkiáltott, eddig beforrt sérülései újra felszakadtak. Remegő tagokkal feküdt a földön, hófehér orvosi köntösben. A fájdalom felhúzta fejét amit most gyötrelmes nyöszörgés kíséretében tett a földre. Victum értetlenül tekintet a tiszta égre majd felsóhajtott.„Mi van velem?” –Szinte lelkébe ivódott az őrület, a fájdalom és a céltalanság. Miért kellett most embert ölnie? Miért nem maradhatott volna inkognitóban? Egyre jobban rombolta magát a gondolatokkal majd rettenetesen sajogni kezdett a feje. Senki sem segítette fel a földről, csupán csak furcsán nézték ahogyan a földön vonaglik a fájdalomtól és fájdalmasan szenved. „Haza kell mennem…” –Victum úgy érezte moccanni sem bír. Karjai akár csak a cölöpök olvadtak a betonba, szinte lehetetlennek tűnt hogy megmozdítja őket. Roan jutott eszébe…

„Mégis mit művelek!?” –Zokogott fel hirtelen. „Nem elég hogy magamat bajba sodrom még Őt is…” – Nyögdécselve megpróbált felkelni a földről. Tekintete vérbe öltözött, úgy próbálta megállapítani merre van. Az emberek pedig csak mentek mint az ár, és senki sem segített neki. Vic arcáról legördült egy könnycsepp. Most tudatosult benne hogy senkire sem számíthat. Az emberek mind kegyetlen érzéketlen lények. Keservesen felnyögött miközben felállt.

„ Haza kell mennem…” – Nyöszörögte magában miközben bicegni kezdett. Úgy nézett ki mint aki egy háborúból tért haza. „Miért nem vesz észre senki? Miért nem segít rajtam senki?” –Arcát rabul ejtette a fájdalom fátyla. Nem akart semmit csak otthon lenni Roan házába, beleszédülni a kanapéba és fel nem kelni többé. Igen abba a kanapéba ami szerelme illatát árasztja. A gondolatra halványan elmosolyodott ami felért egy fájdalmas grimasszal… „Haza kell jutnom…”- Ismételte magában egyre hangosabban…