Aki megmentette az életem...

Tavaszodott… Fiatal és boldog párocskák voltak mindenütt.
Bevallom, talán egy kicsit irigykedtem egy-egy lányra, akit úgy ölelt át a párja, mint ha soha többé nem kéne elengednie.
Csak sétáltam a lágy szellőben a vízparton, néztem a naplementét, és arra gondoltam:
- Vajon hol van az a srác, aki rám vár, akit nekem teremtettek, aki… Na igen. Tipikus tini-álmok. Egyszer majd megjelenik a szőke kékszemű herceg, egy fehér lovon, szépen a karjába vesz, és majd éltek boldogan, mi? Persze… - mondtam magamban, és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
Már 8 hónapja egyedül voltam, reménytelenül szerelmesen abba a férfiba, aki elhagyott. Legalábbis, azt hittem, hogy még mindig őt szeretem.
És itt jön az én herceg-történetem.
Miután megismerkedtem az exemmel, bemutatott néhány barátjának (akkor még csak interneten keresztül). Andrist is így ismertem meg.
- Ő az egyik legjobb barátom. Nagyon jó fej, beszélgessetek csak nyugodtan, örülnék neki, ha jóban lennétek – mondta a „drága” ex, és már pötyögte is be a messengerembe az említett srác címét.

Beszélgettünk, megismertük egymást, és valahogy egyre közvetlenebb lett a kapcsolatunk. Hívogattuk egymást, beszélgettünk rengeteget, de nem találkoztunk, bár mindenki azt hitte, hogy a talin már rég túlvagyunk. Ez minket valahogy nem érdekelt.
Nem a másik külseje volt fontos, hanem az, hogy belsőre szerettük meg egymást, eleinte mint barátok, és később, mint életem párja. De ez még egy picit odébb van.
Beszélgettünk. Sokszor, sokat és sok mindenről…
Aztán eljött a nap, amikor az ő legjobb barátja, aki akkor épp a párom volt, egyszerűen kilépett a kapcsolatunkból. Ő tudta miért, de nekem nem mondott semmit. Nem akart bántani. Ezek után következett életem legszörnyűbb nyolc hónapja.
Álmatlanság, sírás, iskolai dolgozatok tömege, és persze az exemmel való igencsak fura kapcsolatom. Fura volt, mert míg mi mások előtt barátságról beszéltünk, kettesben már egészen más volt minden. De fél év elteltével ez is megváltozott. Ő talált magának valakit, és én újra egyedül maradtam…

De Andris mellettem maradt végig, sőt… Talán ennek köszönhetjük azt, hogy egyáltalán együtt vagyunk, és hogy ennyire szeretjük egymást. Az exem új életet kezdett, és nekem is ezt kellett tennem, hiszen – talán már megszokásból is – annyira mellette akartam maradni, hogy muszáj volt valamit tenni azért, hogy a köztünk levő – már tényleg „csak” – barátság megmaradhasson (bár ez idő alatt, rengetegszer gondolkoztam azon, hogy ha már úgyse kellek senkinek, akkor szépen meg-öngyilkolászom magam, de úgy tűnik, Andris mint őrangyal akkor is szolgálatot teljesített, így lebeszélt a dologról)…
Ekkor történt az első fura dolog Andrissal kapcsolatban. Az én drága kedves exem, mintegy poénként felvetette, hogy milyen jó lenne, ha összejönnénk, mert Andrisra is ráférne végre egy normális kapcsolat. Ezt akkor meg is beszéltük, mindketten, Andris is, én is azt mondtuk, hogy hiába mentünk szét, tiszteletben tartjuk, hogy az exem legjobb barátja, s így nem lesz köztünk semmi – legalábbis akkor még így gondoltuk.

A dolog annyiban maradt, én „vadászgatni” kezdtem, ő csajozott – bár, hogy őszinte legyek, nem igazán volt szerencséje, s így mindig azzal végződött a dolog, hogy leültünk, és kibeszéltük a sikertelenségeinket. Telt az idő, és felvetődött újra a tali ötlete. S tényleg… ha már lassan másfél éve ismerjük egymást, akkor miért ne?
Közeledett a „nagy nap” de valahogy hirtelen, mint már előtte sokszor, nekem megint közbejött valami, így a tali ismét átkerült egy másik hétre, közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Kezdetben még csak egy amolyan teljesen szimpla „Szia”-val köszöntünk, majd jött a „Szia Drága”, később a „Drágaság” megszólítás, és egy szép nap, az egyik sms-ben már úgy búcsúzott, hogy „Pussza Drágaság(om)” …
Jólesett, nagyon is. Hónapok óta az első srác, aki egy kicsit is érdeklődik irántam. Aztán én is így irogattam utána Neki. Majd egy szép nap, a csúnya fekete felhők elhúztak a fejem felől, és rájöttem valamire…

SZERETEM ŐT!!! (Nem, ne nézzetek hülyének, de tényleg ennyi ideig tartott rájönnöm, hogy már hónapok óta odavagyok érte, csak egyszerűen nem vettem észre…)
Itt volt másfél évig az orrom előtt, és észre se vettem… Nos, a dolgok, innentől már – úgy érzem – szinte fénysebességgel száguldottak. Egy beszélgetés alkalmával kiderült, hogy kezdem megszeretni, és hogy ez a dolog, nagyon is kölcsönös, így közös megegyezés alapján, egy szinte azonnali tali mellett döntöttünk. A drágaság(om) szóból, immár eltűntek a zárójelek (ahogy Ő fogalmazott: azért, hogy jelezze, kölcsönösek az érzések). Eljött újra a tali napja, de ezúttal semmi sem jöhetett közbe. Nem volt senki és semmi ami fontosabb lett volna Nála. Remegő térdekkel közeledtem a találkozó helye – és Andrisom – felé, majd mint egy ezer éves szellem, aki végre kiszabadul a palackjából, úgy repültem felé, hogy átöleljem. Pontosabban, hogy a nyakába ugorjak, csak szegényt annyira megleptem, hogy szinte azt se tudta, mit akarok tőle. Kéz a kézben sétáltunk, kettesben… S amikor leült egy kicsit, az ölébe húzott, átölelt, hozzám bújt és… és megcsókolt. Mesébe illő találkozás volt, a „hercegemmel” (mert bizony bármilyen fura, szőkésbarna haja, és csodálatosan szép kék szeme van).
Lassan 3 hónapja, hogy együtt vagyunk, boldogan, fülig szerelmesen, elválaszthatatlanul.

És ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mióta van barátom?
- Hivatalosan 3 hónapja.
- És nem hivatalosan? – kérdezhetné bárki.
- Több mint másfél éve. :)
Nos, ez az én történetem, Andrissal, aki megmentette az életem, és aki – úgy érzem – örökre boldoggá is tette azt, a puszta létével.
Szeretem, és hálás vagyok a sorsnak, hogy megtanította, ki az igazi kincs az életemben.
SZERETLEK!