Történetek

Tovább mentünk, és két óra ismételt gyaloglás után bekövetkezett, amitől tartottunk. A Homokvihar ádázul tombolt, és a védőszemüvegünk sem bizonyult túl hatásosnak. Alig lehetett látni, elveszve bolyongtunk. Az ellenségnek jobb felszerelése lehetett. Talán már figyeltek minket egy ideje. Lesből támadtak. Még a lövéseket sem hallottuk, ami valahonnan a homokdűnék tetejéről, egy mesterlövészpuskából jöhettek. Talán el is jöttünk a bázisuk mellett...

A gyümölcsöstál volt az. Vincent felemelt kézzel védte ki, ami ha nem üti félre, egyenesen az arcába repült volna. Zihálás törte meg a szoba gyászos csöndjét.
- Loona, én vagyok az. Vincent.- suttogott a férfi. Szavait az egyik szék követte, ami ugyancsak széttört a falon, pár centire tőle.
- Gyűlöllek!- ordította torkaszakadtából Loona, s felemelte a másik széket, hogy azt is mesteréhez vágja, de Vincent gyorsabb volt, s a lány mellett termett, majd leszorította a kezeit......

A csaposon és rajtam kívül öten voltak csak az asztalok körül. Isaacot nem láttam sehol. Kezdtem nyugtalankodni. Már a harmadik pohárnál tartottam, amikor nyílt az ajtó és belépett végre Isaac. Izmaim elernyedtek, a feszült várakozás után, és barátságosan intettem neki, hogy üljön le mellém. Miután ő is lehajtotta az első pohár Martiniját, elkezdtem vallatni:
- Sikerült követned? ...

- El szeretnék mondani valamit. – ajánlottam, de intett, nem fejezte még be. Lassan elsétáltunk a sziget „csúcsához”. Felültem a szokott helyemre, a korlátra, háttal a folyónak.
- Szóval… - közelebb lépett. –Ma rájöttem valamire, amikor megvédtél… - halkan beszélt, szinte suttogott. Beletemettem arcomat a rózsába. Hosszú csend után szólalt csak meg újra.
- Csodálatos vagy, Szeretlek! –szavai végigfutottak agyamon, reszkettem. Megsimította arcom.
- Én is Szeretlek, nagyon-nagyon!...

Emlékszünk és érzünk. Ez a két dolog tesz minket emberré. Vannak olyan emlékeink, melyekre szívesen emlékszünk vissza, de vannak olyan emlékeink, melyeket legszívesebben kitörölnénk elménkből...

A férfi egész életét a Niocron-5 nevű, sivár, halott bolygón élte le, ahová a kormány és a politikusok apját: Gordon Lombard-ot, és anyját: Ilena Keys-t száműzték a földről, egy törvényrendelet szerint. Az életfogytiglanisokat mind oda vitték, és ott is hagyták őket megrohadni. Apja: Gordon megölt egy rendőrt, amiért az bántalmazta beszámíthatatlan húgát. Elvették tőle a boldogságot. Anyját: Ilena-t, Gordon a Niocron 5-ön ismerte meg, amikor megmentette az életét egy erőszakos rabtársától....

Már éjfél körül járt az idő, és be akart jutni a várba, de a főkaput addigra bezárták, és az őrség is elvonult, ezért a királyi istállóhoz ment, és ott kéretőzött be éjszakára. A lovászfiú persze nem akarta beengedni, mert annyira csúf volt. Az asszony azt mondta neki, hogy ha nem bocsátja be, hát menten kőszoborrá változtatja...

Hol a kerozin? És a dinamit? Na, meg a terpentin? Nagyszerű, itt vagytok. Mosolygok. Élvezem az alkotás örömét, újra lángok csapnak fel; a hálátlan gyermek. Nem képes még egy szerető ölelésre sem, megvetendő. De mégsem! Lehet, hogy én rontottam el valamit, lehet, hogy vétettem egy apró hibát, mikor nevelgettem, hogy szép, nagy, erős láng legyen belőle...

Az idő nagyon lassan telt. Lassabban, mint a játékszobában, még a kiképzés alatt. Próbált érzelmileg elhatárolódni minden szép dologtól, amit a napokban átélt, és a nőhöz fűzték. De nem ment neki. Óvatosan, de biztos kézzel összeszerelte alkatrészeiből a fegyvert, és csőre töltött. Öt perc alatt végzett...

Az első katona megjelent. Aztán lassan felsorakozott hozzá a többi is. Mikor a faltól 100 méterre lévő sereg teljesen felsorakozott, egy nő és egy férfi lépett eléjük. A nő egy vámpír volt. Hatalmas szemfogai megcsillantak a lemenő nap utolsó fényében, holtsápadt bőrét köpeny fedte ugyanettől a halálos fénytől, és fekete ajkai mosolyra húzódtak...