Átkozottak gyermeke

Velőtrázó sikoly verte fel a folyosót. A barlangszerű kis járatokon vízhangozva, s egyre hangosabban törtek fel a sikolyok melyek egy nőtől származtak. A folyosó végén egy ajtót pillantottam meg. Futva elindultam feléje, s mint egy őrült törtem be rajta.
Az ajtó mögött egy kicsiny homályba burkolódzó szoba állt, melyet egy pislákoló fáklya fénye világított be. A falak egy részét moha lepte be, a mennyezeten pedig kúszónövények burjáztak. A szoba közepén egy ágy állt, melyet három csuklyás ember állta körbe. Az egyikük hatalmas tört tartott a kezében, s furcsa szavakat mormolt.
Újabb sikoltást hallottam, mely az ágy felöl jött. Közelebb mentem hozzájuk és ekkor az egyikük megfordult. Csuklyás fejét lassan felemelte, s tűnődve rám nézett. Egy asszony volt az. Arca fehérsége szinte világított a szoba sötétjében. Hatalmas fekete szemei szomorúan kémleltek előre.

- Sietnünk kell, az időnk vészesen pereg - szólalt meg mögötte egy komor férfihang.
Az asszony még egy pillantást vetett felém, majd mintha ott se lennék hátátfordított nekem. Gyorsan egy asztalhoz ment, s én kapva az alkalmon közelebb mentem az ágyhoz és a másik két csuklyás mellé álltam. Ők sem figyeltek rám, s mint egy szellemen úgy néztek át rajtam.
Az ágyon egy lány feküdt, vérfoltokkal teli takarókon. A teste a fájdalomtól vonaglott, s verejtéktől izzadt arcára aranyszőke haja tapadt rá. Egy hirtelen mozdulattal felült az ágyon, majd belemarkolt az egyik csuklyásba.
- Kérlek… szólalt meg erőltetett hangon – Kérlek, ne hagyd, hogy elvegye tőlem - mondta, s a fájdalomtól ordítva visszaesett az ágyba.
A fekete szemű asszony sietve rohant az ágyhoz, s egy rongydarabbal elkezdte törölgetni a lány arcát. Szőke haját hátraseperte, és a hatalmas verejtékcseppeket letörölgette a lány hófehér arcáról. A lány gyönyörű volt, keskeny zöld macskaszemeiből kövér könnyek gördültek le sápadt vékony arcán.
Az asszony most egy pohár után nyúlt, melyben sűrű bíborszínű folyadék volt, s megitatta a lánnyal. Ám a lány alig hogy lenyelte, már vissza is köpte az italt.
- Innod kell gyermekem! - szólalt meg a feketeszemű asszony kedvesen.
- Nem… rázta a fejét a lány
- Idd meg, különben nem maradsz életben! - mordult rá egy másik

A lány ismét belekortyolt a pohárba, s fanyarú arccal lenyelte az italt. Ám ekkor a lány ismét előredőlt az ágyon, belemarkolt a takarókba s hatalmas sikoltással visszadőlt az ágyba.
Ebben a pillanatban mintha minden megállt volna. A mormoló csuklyás elhallgatott, s a másik kettő is abbahagyta a munkáját. Halotti csend ereszkedett a szobára, hogy szinte hallani lehette a lány ziháló lélegzetét.
Ám a bódító csendet mégis megtörte egy kicsiny gyermek sírása. Egy apró kisded sírása melynek a lány adott életet, kínlódó bajlódása közepette.
A csuklyások ismét folytatták dolgukat, ám én a rémülettől megkövülve álltam tovább az ágy előtt. A lány kínoktól meggyötört arca hirtelen kisimult. Fehér orcáján hamvas pír jelent meg, s kifakult ajkai vérpiros színt öltöttek magukra. Ám mégsem ez volt az, ami ennyire megrémített benne. A lány olyan… olyan volt akár csak én, és ez a tudat rémisztően hatott rám.

A lány lassan felült az ágyon majd kezeibe vette a gyermeket. Tűnődve nézegette és cirógatta, majd egy gépies mozdulattal felém fordult.
- Ugye milyen gyönyörű, Daniella? Hangja olyan volt akár egy démoné, és szemeiben eszelős láng égett. – De nem a tiéd Daniella. rázta meg fejét – Ő az én gyermekem, csak az enyém!
- Enyém! Enyém! Enyém!
Minden kavarogni kezdett bennem, s úgy éreztem, mintha valami össze akarna roppantani. Hirtelen égető fájdalom nyilallt a fejembe s ordítva estem le ágyamról a hideg kőpadlóra.