Az átok

Az erdei tisztás csendes volt. Az itt élő vadak és egyéb állatok sem zajongtak, nem úgy mint máskor. Csendes volt holott, az előbb még pengecsattogás és halálhörgés töltötte be. Ez most hirtelen megszűnt.
A két ellenfél hosszasan méregette egymást, izzott a gyűlölet köztük. A lány görcsösen szorongatta dárdáját, ideges volt, pedig higgadt fejjel kellet volna gondolkodnia. Bőrvértje barna volt, akárcsak haja, melyet úgy tépázott a szél, mint egy kitűzött hadilobogót. Hosszú hajában két oldalt egy-egy szőke tincs világított.
Most gyűlölettel nézett ellenfelére, arra az alacsony, tömzsi, fekete hajú férfira, aki az előbb megölte húgát, míg ő egy másik emberrel harcolt, és sikerült végeznie vele. Ezzel is végezni fog. \\\"Fölnyársalja a dárdájára, mint egy pondrót\\\" - gondolta. A nap még alacsonyan járt az égen, s a közelben lévő felhőket rózsaszínre festette, amely néhol már vörösbe hajlott. Lehet, csak a lány látta vörösnek - a vérre emlékeztette.

Feltüzelt harci kedvvel, a bosszú édes ízére gondolva megrohamozta ellenségét. A férfi számított erre és hárította kardjával a gonoszan ívelő szúrást. Egyik sem kímélte a másikat, hárítás hárítást követett, de nem tudtak végezni egymással. Nem sokáig maradhattak kettesben, egy fekete alak rohant elő az erdő sűrűjéből, szinte szállt a levegőben és közben süvítve elővonta pengéjét. Fekete köpenye mögötte lobogott, mintha szárnya nőtt volna. Díszes kardját a férfi hátába döfte, aki megmerevedve, nyöszörgés kíséretében zuhant a földre, szájából bíbor folyam ömlött. A meglepetés erejével hatott, senkisem számított rá, hogy valaki figyeli őket. A harcos kihúzta kardját az élettelen testből, s a lányhoz lépett. A
nő még mindig csak állt és bámult elkerekedett szemekkel. \\\"Szép barna szemekkel\\\" - jegyezte meg magában a fekete
ruhás idegen.
- Üdvözletem hölgyem, elnézést, hogy be sem mutatkoztam, de harc közben nem épp alkalmas - mosolygott - a nevem Bledth Frayon, szolgálatára.
Arcát hosszú fekete haj keretezte, szénfekete szemei megcsillantak a napfényben. Nem tetszett a lánynak, hogy ez a férfi csak úgy a semmiből előbukkant, ő is eltudta volna intézni az ügyet. Ez az idegen elvette tőle a bosszú jogát, az más lett volna, ha veszi vérét húga gyilkosának.
\\\"A testvére\\\"- jutott eszébe és odarohant a vérbefagyott tetemhez. Sok sebet elszenvedett, de a halálos az volt, amelyiket a gyomrába kapta. Hófehér arcán vörösen világítottak fölszakadt ajkai, melyet elborított a vér. Sötét
szemei most élettelenül bámultak a semmibe, kihunyt belőlük az élet fenye. Pedig nővére még pár nappal ezelőtt látta őket ragyogni a boldogságtól vagy ha valami bánat érte elsötétülni a szomorúságtól. Szomorúan tekintett halott húgára. Szíve összefacsarodott a fájdalomtól, s úgy érezte összeroppantja ez az érzés. Tudta együtt kellesz
élnie ezzel a fájdalommal és ő nem tehet semmit. Bledth zökkentette ki az elmélkedésből:
- Sajnálom, hogy meghalt, de már nem tehetünk semmit, gyere, menjünk.
Az idegen néhányszor a földbe szúrta kardját, hogy letisztítsa a vértől mielőtt hüvelyébe helyezte - csendesen siklotta penge a helyére. Addigra már a lány is felállt a halott mellől és összeszedte a holmiját.
- Mi a neved? - érdeklődött a másik - még nem mutatkoztál be!
- Esyer - mondta amaz. - Várj még el szeretném temetni őt.
- Talán ismerted őt?
- Igen, ő volt a húgom - sóhajtott keserűen a harcosnő.

Frayon a vállára vette a tetemet, s miután lerakta egy fa tövébe nekiláttak gödröt ásni. A talaj nem volt valami puha, alig tudtak árkot vájni bele. Folyton kövekbe ütközött Bledth kardja, sajnálta is a fegyvert, hogy kicsorbulna, de legfeljebb majd megélezi. Esyer sem volt sikeresebb, egy idő után kézzel álltak neki a munkához. Mikor
valamelyest kiásták a sírhelyet, belefektették az élettelen testet. A földrögök tompa hangon estek a nő húgocskájára, minden egyes zottyanáskor belenyílalt a fájdalom Esyer szívébe. Egyre kevesebb látszott az elhunytból végül teljesen betemette a föld. Egy ideig némán álltak a sír fölött, csak a lánynak eredtek el a könnyei,
de nem bírta magába folytatni az érzéseit, s zokogásban tört ki.
- Sajnálom, ami történt, - vigasztalta a harcos - veled maradok, hogy könnyebben átvészeld, úgy sincs konkrét úti célom.

A lány bólogatott, elfordultak a sírtól, s elindultak az ismeretlen felé. Vakon bele a rengetegbe, arra merre a sors viszi őket. A sötétlő fákon aranytallérokként ragyogtak a megsárgult levelek, már amelyiken volt. Beköszöntött az ősz, a levelek lehullottak a
földre. Susogtak a lábuk alatt, messziről úgy látszott mintha aranyszőnyegen sétálnának. A madarak szépen csicseregtek, de ez sem vidította fel a két harcost.
- Szüleid vagy rokonaid még élnek? - törte meg a csendet Bledth.
- A szüleim már meghaltak, öregek voltak, elvitte őket a járvány - szipogta a lány - a rokonaimról nem tudok semmit.
- Rossz lehet teljesen egyedűl - jegyezte meg a férfi.
Lassan beköszöntött az éjszaka, a nap álmosan bukott le a hegyek mögé.
- Ideje keresnünk valami tisztást, hogy letáborozzunk - javasolta Frayon.
Hamarosan találtak egy megfelelő helyet, gyűjtöttek némi rőzsét, s tűzet raktak - éjszaka már hűvös volt. Volt még náluk némi száraz élelem azt majszolták. Nem nagyon beszéltek egymással, vacsora után nyugovóra tértek. A hold megkezdte éjszakai őrjáratát a fekete égbolton, útját felhők keresztezték. Bledth ébren bámulta a csillagokat \\\"valakinek őrködni is kell\\\" - morfondírozott, amúgy sem tudott volna aludni. A mai nap járt a fejében és a lány. Aggódott érte, hogy sikerül-e átvészelnie a történteket vagy esetleg megzakkan. Nem ismerte milyen a lány érzékeny avagy edzett lélek. Rosszul érezte magát, hogy látta szenvedni azt a gyönyörű teremtést, kezdte megkedvelni a lányt. Talán ha hamarabb érkezik, még megmenthette volna a húgát.

Amikor az erdőben járt halotta a csatazajt, s nem foglalkozott vele. Aztán mégis meggondolta magát, s a hang irányába ment, valami azt súgta neki. Odaérvén már az egyik lány halott volt. Kezdettől fogva hallgatnia kellet volna a belső hangra vagy egyáltalán nem kellet volna odamennie.
Ezen gondolkozott miközben elnyomta az álom. Esyernek sem jött álom a szemére. A húga járt a fejében, ő volt az egyetlen aki még megmaradt neki, s most őt is elveszítette. Szeretett volna meghalni, hogy ne kelljen éreznie a lelki szenvedést. Talán jobb lett volna, ha ő is odavész a csatában. Mindenkit elveszített, s már csak az élete maradt meg, de vajon meddig? - kérdezte magától. A testileg - lelkileg meggyötört lányt is legyőzte a fáradtság s átadta magát a mézédes álmoknak.

A kis szoba börtöncellának is megfelelt volna, végül is valami ilyesmit akart alkotója. Sötét volt, nem sok fény szűrődött be az ablak rácsain. Mocskos padló, penészes falak jellemezték. Dohos szag terjengett. Az a kevés fény, ami mégis behatolt a helyiségbe megcsillant egy láncon, melynek vége egy összekuporodott alakban végződött.
Hosszú fekete haja a mocsoktól összetapadva csimbókokban omlott a vállára. Rongyos ruhái néhol már fölszakadtak csakúgy, mint körmei. Kínjában a falat kaparta, de tudta úgy sem menekülhet. Enni sem sokat kapott s már teljesen legyengült. A lány már régóta volt itt. Mármint elég régóta, hogy megtörjön. Föladta, már nem bírta tovább ezen a helyen, már csak a megváltó halált várta. Gyűlölte fogvatartóját aki kínozta őt. Emlékszik a napra mikor hazafelé tartott az erdőből. Néhány zombi támadta meg, leütötték, s elrabolták.

Még most is emlékszik förtelmes szagukra. Fogva tartója egy eldugott helyen élt, az erdőtől nem messze, egy necromanta. Ehhez nem férhetett semmi kétség. Hogy mire akarja felhasználni őt azt nem tudta, de egyben biztos volt, meg fog halni.
A cella ajtaja nyikordulva kitárult, egy tetőtől talpig feketébe öltözött alak állt a bejáratnál. A necromanta beljebb lépett, középhosszú szőke haja szinte világított a nagy feketeségben. Egy tőrrel közelített a lány felé, aminek a pengéjén vibrált a fény.
- Eljött az időd kislány - gúnyolódott gonosz mosollyal az arcán, szürke szemei gonoszan csillogtak.
A nő nem ellenkezett csendben várta a kegyes halált. Nem magát sajnálta, amikor elöntötték a könnyek, hanem szüleit és rokonait, akik már sohasem láthatják őt. A tőr kegyetlenül fúródott a szívébe, nyikkanni sem tudott, azonnal meghalt. A test élettelenül rogyott a mocskos padlóra. A férfi kihúzta a tőrt a lányból, \\\"eddig megvolnánk\\\" nyugtázta. Szüksége volt egy friss hullára, már csak egy lélek kell. Tudta is ki lesz az akit majd feláldoz Istenének, ennek a lánynak a testében. Most majd bosszút állhat a régi sérelmekért.

Esyer egy tisztáson állt, ide - oda kapkodta a fejét, hangokat hallott, valaki szólongatta:
\\\"Esyer...Esyer....Segíts..\\\" - de nem látott senkit. \\\"Segíts.... kérlek....nővérkém.\\\" - Narya - villant át az agyán - de te meghaltál. Hirtelen elsötétült az ég, éjszaka lett. Húgának szelleme szállt felé lebegve - olyan volt mint a valóságban, csak halovány és áttetsző. \\\"Segíts kérlek...nem nyugodhatok, valaki meg akar szerezni....keresd meg Warust ő talán segíthet. Valami vonz, nem bírok ellenállni a hívásnak. Szerintem mágia...\\\" - aztán a jelenés eltűnt. Az ég kitisztult, s a harcosnő csak állt ott egyedül, értetlenül. Hirtelen a földön fekve találta magát a tűz mellett, amiből csak por és hamu maradt.
\\\"Csak álom volt - csodálkozott - vagy mégis egy üzenet?\\\" Kezdett olyan érzése lenni, hogy lassan megőrűl vagy már ezek az őrület jelei? - őrlődött. A nap már magasan járt. Felrázta álmából Bledthet, ideje volt újra útra kelniük.
Elindultak egy közeli városba, hogy legközelebb már rendes helyen aludjanak.

- Hogy aludtál? - szólt Esyer.
- Nem valami jól - suttogta a harcos - aggódom érted, és te?
- Engem is elnyomott az álom, de kezdek aggódni én is. Álmombamn Narya jelent meg és kérte, hogy segítsek neki, keressek meg egy varázslót.
- Ki az a Narya? - kíváncsiskodott a férfi.
- A húgom, így hívják, szerinted megőrültem?
- Nem hiszem - nyugtatta Bledth - mindenesetre keressük meg azt a mágust, hogy is hívják?
- Warus - kezdte a lány - a húgom szerelme volt.
- Ezt még nem említetted - szakította meg Frayon - vegyük gyorsabbra a tempót, estére jó lenne a városba érni. A nap már lefelé szállóban volt. A harcos úgy érezte a nő nem csak egyszerűen álmodott, lehet valami tényleg történik vagy történni fog. \\\"Kezd ez egyre érdekesebb lenni\\\" - gondolta.
Estére ismét elfáradtak, de már feltűnt a város. Ez ösztönzőleg hatott rájuk, s csigatempóból kicsit gyorsabbra váltottak, hogy minél hamarabb egy fogadóba érjenek. A város már sötétségbe borult mire odaértek.

A legközelebbi fogadóhoz vették az irányt, ahonnan vidám danolászás, s fény szűrődött ki. Nem sokan tartózkodtak ott, a lárma attól a néhány orktól származott, akik az egyik sarokban lévő asztalnál ültek. Kettő az asztalnál kártyázott és iszogatott, harmadik társuk már a padlón feküdt horkolva. Nem sok kellet a másik kettőnek sem, hogy a részegségtől leforduljon a székről. Az orkokon kívül még volt egy vendég. A férfi egyedül ült az asztalnál, egyszerű fehér ruhában, s barna lovagló csizmában. Előtte egy pohár volt, meredten bámult a semmibe, úgy támasztotta a fejét, mintha az mindjárt leesne a helyéről. A mennyezett tetejéről egy csillár lógott le, több gyertya is csonkig égett már rajta, így félhomály uralkodott a fogadóban. A megfáradt utazók lerogytak a legközelebbi asztalhoz. A kövér, bajuszos fogadós odasietett az új vendégekhez:
- Mivel szolgálhatok? - hajolt meg segítőkészen.
- Szállást szeretnénk - ásítozta Eyser.
- Két arany lesz - nyögte amaz.
- Ez kész rablás - dünnyögte Bledth.
- Ha nem tetszik, menjenek máshova - mogorváskodott a vendéglátó.

Leszámolták neki a két aranyat nagy sóhajok közepette. Nem volt már kedvük elvánszorogni egy másik helyre. A kocsmáros elégedetten mosolygott és elment a dolgára. A harcoslánynak nem tetszett ez a fogadós, goromba volt, ráadásul nem is nézett ki valami jól. Nagy gombóc orra volt, kövér is volt, egy jól megtermett disznóra emlékeztette. Elképzelte a fogadóst maga előtt hegyes lelógó fülekkel, felfelé hajló orral.
Az eredményen csilingelő nevetésben tört ki, akkor már tényleg úgy nézne ki mint egy disznó.
- Min nevetsz - mosolygott a társa.
- Csak azon, hogy a fogadós úgy néz ki, mint egy dagadt malacka - fuldoklott a nevetéstől.
Ezen Bledth is jóízűen nevetett, \\\"legalább van már némi életkedv ebbe a lányba\\\" - vélte.
- Még jó hogy nincs itt a fogadós és nem halotta ezt - tette hozzá. - \\\"Biztosan mérgesen nézne rájuk\\\" - feltételezték, s ezen megint csak nevettek. - Legalább röhögök - gondolta Esyer - vagy ez is csak a zakkantság egyik előjele, hogy mindenféle hülyeségeket gondolok?\\\" Jókedve kezdett elszállni, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is szállt.
- Elnézést - szólt egy hang.
Felnéztek az asztaltól, s a fehér ruhás férfi magasodott föléjük. Sötét színű kecskeszakálla hegyesen meredt előre, fekete haja alól acélosan villant ki kék szeme.
- Csatlakoznék hozzátok, ha nincs ellenvetésetek.
- Ülj le közénk - intett Frayon.
- Mijáratban vagytok erre? - érdeklődött az idegen.
- A társammal egy varázslót keresünk, és te? - kérdett vissza a lány.
- tolvaj vagyok, de mostanában elhagyott a szerencsém, nem jön össze semmi. Gondoltam, ha beszállok egy csapatba kaphatok valami jutalmat, ha úgy adódik.
- Hát a mi csapatunkban nem hiszem, hogy valami jutalmat is kaphatsz, de ki tudja? - mondta Esyer - azért remélem tőlünk nem akarsz lopni, mert akkor nem kapsz kegyelmet - sziszegte elkomorult tekintettel.
- Szó sincs róla - mentegetőzött a tolvaj - valamennyire becsületes vagyok, a társaimat nem szoktam meglopni.

A férfi örült, hogy végre nem lesz egyedül. Általában mindig magányosan járt - kelt a világban. Bár tudta, hogy a magafajtát nem szívlelik az emberek.
- Még be sem mutatkoztam - jutott eszébe - a nevem Derkin.
A másik kettő is bemutatkozott.
Még elbeszélgettek egy kicsit, s aludni tértek. Az orkok egymást támogatva távoztak, a fogadós pedig feltessékelte őket a szobájukba. Egy lépcső vezetett az emeletre, mely nyikorgott a súlyuk alatt. Nem lehetett jól
karban tartva a fogadó. A korlát egy helyen ki volt szakadva. A harcos úgy vélte, talán egy részeg vendég zuhant neki és törte ki vagy egy túl álmos vendég, de az előbbit tartotta valószínűbbnek. Föltámolyogtak a szobájukba, amely nem volt valami elragadó, de az alvásnak megfelelt. Mindegyikben egy ágy volt meg egy szék kis asztallal.

Mindannyiukat hamar elnyomta az álom. Esyer azt álmodta, hogy egy sötét helyen van, de nem tudta megmondni, hogy hol, mert olyan sötét volt. Ismét egy szellem alak kúszott felé, Narya volt az. \\\"Segíts...már elkapott...ne feledkezz meg rólam...\\\" - csak ennyi volt, s már el is tűnt. A harcosnő zihála, kalapáló szívvel űlt fel az ágyban, a nap sugarai élesen a szemébe villágítottak. \\\"Narya bajban van - jutott eszébe - ideje indulniuk.\\\" Felköltötte a többieket, miután összepakoltak elindultak. Már maguk mögött hagyták a fogadót mikor a lány megszólalt:
- Megint álmodtam vele -.
- A húgoddal? - csodálkozott Bledth.
- Igen gyorsan keressük meg a mágust.
- Miről van szó? - nyögte Derkin.
- Meghalt a húgom, s az ő szellemével van valami - hadarta a nő - talán a varázsló segíthet.
\\\"Ha tudta volna, hogy ilyen furcsa társaságba keveredik lehet, inkább nem jött volna - elmélkedett a tolvaj - de most már mindegy.\\\" A városban már nyüzsgött a nép, árusok rakosgatták ki portékáikat, de nem volt idejük bámészkodni. Siettek. Az ég tiszta volt, a nap erősen tűzött, s ez hamar kifárasztotta őket. Nemsokára megérkeztek a varázsló házához. Az út pora szürkére festette csizmájukat. Bezörgettek az ajtón, a mágiahasználó egyik barátja nyított ajtót, a többiek számára ismeretlen volt, kivéve Esyert.
- Sajnos Warus régóta nem lakik itt - fogadta a kalandozókat a fiú.
- Miért hol van? - szegezte neki a harcosnő.
- Elrabolták, fogvatartják a közeli várbörtönben. A házikó nem volt túl nagy, egyszerűsége nem vallott varázslólakra.
- Ha olyan nagy varázsló, miért nem szabadítja ki magát? - csattant fel a tolvaj.
- Hát épp ez az, nem olyan nagy mágus, és ha nála lenne a varázsgyűrűje, akkor talán.
A fogvatartói is ezt a gyűrűt keresték, s előhúzta nadrágjából az ékszert. A gyerek nem volt valami figyelemre méltó
- 20-as évei elején járt - a gyűrű annál inkább. Egy rubin drágakő volt, arany foglalatban, amelyre néhány rúnát véstek.
- Ez a varázstárgy megsokszorozza a mágiahasználó erejét, így komolyabb varázslatra is képes. Nektek adom, ha találkozni akartok vele, vigyétek el neki - s átnyújtotta a lánynak.
- Rendben van, megpróbáljuk, remélem, sikerrel járunk, de ha nem akkor arra jobb nem is gondolni... - sóhajtott Esyer. Elrakták a gyűrűt, s elbúcsúzván a fiútól tovább indultak.
- Hát akkor irány a várbörtön - adta ki az útirányt a lány. Hosszú fárasztó út várt rájuk, a nő azon filózott, nem baj, ha nem járnak sikerrel neki már úgy is mindegy, de hirtelen eszébe jutott a húga, azért mégse mindegy, vajon mi lehet vele? A többiek is reménykedtek, hogy sikerrel járnak. Mire odaértek már este lett, a várost felváltotta egy dombos-fás vidék. Megpillantották a vár fenyegetően magasodó tornyait. A vár előtt két őr ácsorgott.
- Na hát ide most hogy jutunk be? - tette fel a nagy kérdést Derkin.
- Bízzátok rám - szólt a lány - ide csalom az őröket. Frayon te állj készenlétben, próbáld meg nőnek álcázni magad.
- De mégis hogy? - rökönyödött meg.
- Hosszú a hajad az előny, az arcodat meg takard el valamennyire a köppenyeddel. A sötétben csak nem veszik észre olyan hamar, hogy ne tudd leszúrni őket. Derkin te mássz fel egy fára, onnan támadj. Itt a tőröm - dobta oda a harcosnak - ez nem annyira észrevehető, mint a kard.

A harcos elrejtette a tőrt köpenye alá, közben a tolvaj felmászott egy fára.
- Hát akkor indulok, kívánjatok sok szerencsét - s dárdáját ott hagyva elindult az őrök felé.
Az őrök már messziről kiszúrták a harcosnőt, mikor közel ért hozzájuk így szólt:
- Jó estét fiúk, szép ez az este nem? tegyük még szebbé - mosolygott csábosan - gyertek a barátnőm is itt van nem messze.
A katonák összenéztek, majd nevettek egy jóízűt.
- A toronyból majd szemmel tartják a terepet a többiek - bíztatta őket Eyser.
A katonák nem bírtak ellenállni és követték a lányt. Tetszett neki nagyon a teremtés, már alig várták a gyönyört, amit nyújtani fog. Mikor a nő hátat fordított elképzelte a katonák, hogy meg fognak lepődni - arcán gonosz mosoly futott végig. Odacsalogatta őket a fákhoz. Bledth már várta őket, félig meddig eltakart arccal. - Gyere szépségem -
lihegte az egyik katona Esyernek, míg a másik a harcos felé igyekezett. Ekkor a tolvaj rávetődött a lány felé tartó őrre, s sikerült is leütnie. A másik csak annyit vett észre, hogy forró ölelés helyett egy tőr fúródik a gyomrába, majd egy mozdulattal a nyakát is kitörik. A leütött őrnek átvágták a torkát, hogy az se ébredjen fel többet.
- Na ezzel megvolnánk, de most mi legyen? - tudakolta Derkin.
- Van nálad valami értékesebb dolog? - szólt a nő.
- Igen egy serleg, de miért kérded?
- Öltözettek a katonák ruháiba, s vigyetek be a börtönbe azzal, hogy ezt loptam innen a várból, remélem, beválik. Magukra vették az őrök ruháit, két oldalról közrevették a lányt. Mindketten megfogták annak csuklóját.
- Azért ha el akarok szökni tőletek, nehogy kitörjétek a kezem - figyelmeztette őket Esyer.
- Ne aggódj legfeljebb lekeverünk neked egy-két pofont, - a nő dühösen nézett - csak vicceltem, remélem anélkűl is beválik - tette hozzá a tolvaj.

Miközben mentek a rab össze-vissza rugdosott meg kapálózott. - engedjetek el - sikoltotta. A katonák rendíthetetlenül megmarkolták, s vitték tovább. A bejáratnál intettek az őröknek, hogy nyissák ki kaput. Azok bólintottak, s a kapuk nyikordulva tárultak ki. A tolvaj egyszer már járt a várba, így tudta merre kell menni. Út közben nem foglalkozott velük senki. Egy lépcső vezetett le a várbörtönbe, hosszú folyosón mentek végig, a falakon lévő fáklyák világították meg az utat. A cellákhoz érve két őrt láttak, akik beszédbe merültek egymással, de amint megpillantották az érkezőket, elhallgattak.
- Mi a probléma? - bökte oda az egyik őr.
- Ez a nő ellopott egy serleget, azt mondták ide hozzuk a varázsló cellájába.
- Gyertek, ez az, a második cella - intett a másik - bár nem tudom miért pont ide, ez elág furcsa.
Az álkatonák megindultak, az egyik őr kezdett a kardja után nyúli, nem tetszett neki a helyzet. Erre Bledth és Darkin támadásba lendültek, míg Eyser elsurrant mellettük, levéve a kulcsot a katona oldaláról. Frayon ellenfele egy szakállas, dagadt férfi volt, aki nem sokáig bírta talpon. Hamar a földre döntötték, a kard kimeredt a gyomrából mint egy kereszt a sírból, vörös tócsát hagyva maga körül. A tolvaj ellenfele is hamarosan a földre rogyott. A harcosnő kinyitotta a cellát, amelyben a mágus tartózkodott, majd odaadta neki a gyűrűt.
- Csinálj valamit, mert mindjárt jön a többi katona.
A varázsló fiatal volt, rövid barna hajat és bajuszt viselt. Ruhája fekete volt és koszos, néhol szakadt, de látszott rajta valaha még díszes kelme lehetett.
- Álljatok körém, láthatatlanná teszlek titeket - parancsolt rájuk Warus.
A többiek körbe állták, s aktivizálódott a varázslat. Egymást látták, de őket nem látta senki.
- Siessünk, mert nem sokáig tart, több személyre nem tudom hosszú ideig csinálni.

Nekiiramodtak, hogy kijussanak az épületből. Mellettük katonák rohantak el, keresték a betolakodókat, nem értették hová tűnhetett el. Visszamentek a lépcsőn majd ki a kapun. Már a fák óvó árnyékában jártak amikor levette róluk a láthatalanságot.
- Köszönöm, hogy kiszabadítottatok, s visszaadtátok a gyűrűm, de igazából miért kerestetek fel?
- Elmondom - lihegte Esyer - van egy rossz hírem, Naryát megölték egy csatában. A szelleme viszont többször is megjelent álmomban és a segítségemet kérte, azt mondta valaki el akarja venni a lelkét.
- Van sejtésem ki lehet - jelentette ki a mágiahasználó - csak egy valakit tudok, aki foglalkozik ilyesmivel, Avitar a necromanta.
- És ő ki? - vetette oda a harcos.
- Ő a húgom előző szerelme, csak elhagyta Warus miatt, Avitar gonosz ember és ő egy ilyennek nem adja a szerelmét. Gondolom most bosszúból forral valamit, de ne várja meg az én bosszúmat - vicsorogta a lány - gyűlölte a necromantát.

Warust lesújtotta a hír, hogy szerelme meghalt, s most gonosz varázslatoknak teszki ki lekét vagy valami ilyesmi. Nem hagyta, hogy a fájdalom legyőzze, erőt vett magán, hogy hasznos legyen a csapat számára, de legfőképpen Naryáért.
- Gyertek tudom hol lakik az ellenségünk - parancsolta a mágus.
Követték őt elszántan, de a tolvaj kezdett félni nem sok jót hallott a nekromantákról. Az erdőhöz közel egy elhagyatott házhoz vezette őket, kihaltnak tűnt, de a kiszűrődő fény jelezte, hogy mégis lakják. Odalopakodtak az épület boltíves bejáratához, amely márványból volt. Berúgta a harcos a kétszárnyú ajtót, s az nyikorogva kidőlt a helyéről.
- Jó régi lehetett - jegyezte meg.
Bent a halál szaga csapta meg az orrukat, s egy könyvtárban találták magukat. Néhány zombi és csontváz harcos már elő is merészkedett, hogy elintézzék a hívatlan vendégeket. A kard zombik ellen kiváló volt, de a csontvázak ellen valami zúzó fegyver kellet volna, de nem adták fel. A mágus néhány tűzgolyót repített, mire a csontvázakból csak füstölgő hamu maradt. Sorra jöttek az ellenfelek, \\\"talán a necromanta így akar időt nyerni\\\" villant át Warusban.
- Gyere félre - kiabált oda Esyernek - nézz körűl, rád bocsájtok egy láthatatlanság varázst.
- Renben, elintézem Avitart esküszöm - suttogta, s felizzott szemében a bosszúvágy.

A varázsló rámondta a bűbájt, s már indult is, hogy szembenézzen a legfőbb veszéllyel. Tudta csak addig tart a varázslat, míg támadásba nem lendül. Ahogy egyre beljebb hatolt kántálás ütötte meg a fülét. \\\"Csak nehogy elkéssen\\\" - mondta magának, s sietve futott tovább. Avitar az oltár helyiségben volt, s már vége felé járt a rituálénak. A fekete oltárba rúnák voltak belevésve, de némelyik csontból volt kirakva az oltár körül. Az oltáron egy lány vonaglott, arca eltorzult a félelemtől, ajkai remegtek. Az a lány volt odaláncolva akit elrabolt, s meggyilkolt, de a lélek mely a testben volt Naryáé. \\\"Most eljött a bosszú ideje\\\" - mosolygott Avitar - feláldozza Istenének, amiért elhagyta őt amiatt a Warus miatt. Egyszer már meghalt, most átélheti újra a halált.\\\" - remélte Istene megjutalmazza őt majd e fordulatos tettéért. Felemelte a tőrt, lesújtani készült vele. A harcosnő épp ekkor ért a terembe, már nem volt ideje, hogy megakadályozza a férfit. A tőr a lány gyomrába fúródott, Avitar ráadásként megforgatta benne, a lány felsikoltott a fájdalomtól. Esyer neki rontott az ellenségnek és keresztül döfte dárdáját rajta. A necromanta összerogyott, de még nem halt meg teljesen. A harcosnő az oltáron fekvő lányhoz fordult. Kihasználva Avitar a figyelmetlenséget, egy átkot mormolt, végül megérintette megsebzőjét. A nő mire észbe kapott már késő volt, rárakták az átkot.
- Ezt az átkot nem veheti le senki, csak az alkotója, de én már úgyis mindjárt meghalok - nevetett a necromanta, majd hörgésbe fulladt és elhallgatott.
Száján véres hab kiséretében kilehelte lelkét. A lány haldoklott az oltáron.
- Te vagy az Narya? - rebegte Esyer.
- Igen csak nem az én testem, mágiával belekényszerített ebbe, mindjárt én is meghalok. Segíts....segíts kérlek.. - könyörgött húga kíntól fuldokolva.
Nővére nem segíthetett rajta. s hiába a bosszú, most újra végig kell néznie, hogy testvére meghal. Bár nem hasonlított a húgára a lány, de ha a szemeibe nézett tudta hogy ő az, mintha a húga szemeit látná. Nem bírt beléjük nézni, lerogyott az oltár mellé és hallgatta a lány nyöszörgését, majd a nyöszörgés akadozni kezdett, aztán elhalt. Csend lett, halotti csend. Eyser felállt, s elhagyta a
termet. A többiek már végeztek a zombikkal, látván a lány ábrázatát sejtették mi történt.
- Meg halt mindkettő? - kérdezték.
Csak egyfejbólintás volt a válasz.
- Sajnálom mondta Warus.
A többieket is lesúlytotta a kudarc. Otthagyták a házat és kimentek a szabadba.
- Warus - szólt a harcosnő - a necromanta megátkozott, igaz, hogy csak ő tudná levenni?
- Sajnos azt tényleg csak ő tudja levenni, de meghalt. Reméljük nem olyan rossz átok - mondta szomorúan.

Ettől nem érezte magát jobban a lány, mégis mi lehet jó egy átokban egyértelmű hogy csak rossz lehet. De hát majd meglátja. Búcsút intettek egymásnak mindenki ment a saját útjára. A harcosnő magamögött szerette volna hagyni a múltat. Elindúlt hát amerre a sorsa viszi. Már nagyon fáradt volt kimerítette ez a sok harc. Lefeküdt egy fa tüvébe és álomra hajtotta fejét. Álmában egy lány szólította Narya szelleme volt. \\\"Segíts...- szólt - segíts.. veszélyben vagyok, majd hirtelen megváltoztak a vonásai, gonosz lett: - nem tudtál megmenteni gyűlölek ezért öröké.\\\" Esyer hirtelen felábredt, vissza gondolt az álomra: \\\"de ez hogy lehet, húga megint bajban lenne?\\\" - vissza aludt. Ismét csak Narya jött el, s kísértette, még undokabb volt amiért nem mentette meg őt.

A nő felébredt, s nem értette húga miért gyűlöli, hisz mindig szerették egymást. Aztán rádöbbent az igazságra, ez az átok, örökké kísérteni fogja a múlt, egy kép, ami álmában mindig kísérteni fogja. A további napokban nem mert elaludni, félt az átoktól, próbálta kitörölni a múltat, de így sosem fogja. Egyre szörnyűbb és szörnyűbb lesz. Idegei egy idő után felmondták a szolgálatot. Nem lehet örökké ébren, de az álom miatt örökké szenvedni fog. Ennél még a halál is jobb. Gyűlölte magát, s a necromantát. - Bocsáss meg Narya te azt szeretnéd, hogy éljek, de már nem bírom tovább! Könnyes szemekkel, zokogva nyársalta fel magát dárdájára . Fegyverének hegye véresen meredt ki tarkójából. Csendben kilehelte lelkét. Talán majd találkoznak húgával a lelkek csarnokában.

- Vége -