G.O.D 70

Úgy mint régen...

A fiú remegő tekintettel a tükörbe nézett, majd a finoman csörgedező vér láttán összecsukta ajkait. Semmi értelme törölgetnie, meg kell várnia amíg magától eláll az orra vére. Annyit tehet hogy megmossa párszor az arcát, majd pedig hátrahajolva megvárni amíg eláll. Otthon sokkal egyszerűbb volt ezt megoldania, de itt a billentyűsnél ez egy nagyon körülményes dolognak ígérkezett. Bizalmatlanul tekintett a fürdőszoba ajtajára, és egy pillanatra lelket képzelt belé, ami csak arra vár hogy kinyílhasson és elárulhassa őt.
eltűrte pulóvere ujját és kissé kábult szürke pillantással kémlelt körbe a fürdőszobában, majd mosolyogva állapította meg hogy a barátjánál nincs tisztább ember a földön. A hófehér törölközők milliméter pontossággal hevertek a tartón, a szekrényekben finomabbnál finomabb illatú tusfürdő hada sorakozott.
„Akármilyen is legyen, Micha mindig is adott magára valahol…Pedig néha mekkora kupi van! Most meg olyan mintha lenne egy rendmániás felesége…” – Egy pillanatra elmulatott a gondolaton majd megrettent.

Igen, kinyílt az ajtó, elárulta őt, ahogyan azt Soulness percekkel ezelőtt kábult pillanatiban megjósolta. Gyorsan elfordult, de már maga is tudta hogy semmi értelme elrejtenie a kétségbeesést Micha elől.. Semmi értelme hiszen maga a gitáros a kétségbeesés koronázatlan hercege, aki a reményveszettség birodalmának keservaranyból felépített trónján ül.
- Soulness, minden rendben? –Dugta be az orrát Micha.
- Nem, nincs, de azért nyugodtan bejöhetsz… - Válaszolta Soulness kínos nyugodt hangon, miközben borzos fekete fejével a kádat kémlelte.
- Mi történt? – Nézett rá a billentyűs aggodalmas már már atyai tekintettel, ám mikor meglátta a csapban lévő vért megtorpant. Bizonytalanság fogta el… Egyáltalán tudni akarja hogy mi történt? Késő bánat… Hisz már tudja…. –Rohamod volt… - Mondta halkan, inkább magának, mint a fiúnak, de látta, ahogyan Soulness bólint egy nagyot.
- Micha… - A fiú hangja olyan volt, mint egy megfáradt lágyan csobogó forrás, amiben már alig csobog víz. – Kérhetek egy szívességet? –Nyögte ki halkan. A barátja még nem tudja mire is akarja kérni. Fogalma sincs, ő viszont már tudja, hogy amit most mondani fog az felér egy utolsó kívánsággal. De neki fontos. Soulness életéről van szó… És ki másra bízhatná legféltettebb kincseit mintsem Michára? A két kincset, amiért az életért adja amiért küzd, és amiért még mindig nem adja fel.
- Kérhetsz… - Micha még mindig merő aggodalommal a tekintetében méregette a kissé meggörnyedt fiút aki egy pillanat múlva felszisszent. Emészthetetlen fájdalom rohant végig testén, megrázva ezzel Soulnesst. A billentyűs már indult volna a gitáros segítségére, de az intett neki hogy maradjon. –Soulness… ne csináld ezt… Ez nem játék! – Válaszolt dacosan a férfi, mire Soulness ránézett. Zöldes tekintetében megannyi fájó szökőkútként csillantak vissza a neonlámpa fényei, majd halkan nyöszörögve megszólalt.
- Nem játszok… Ez az élet játéka, az Ő szabályaival… Viszont szeretném kijátszani az utolsó lapjaimat mielőtt még végleg elvesztem a játszmát… - Egy pillanatra felegyenesedett, és felsóhajtott úgy mint aki most jut először levegőhöz.–

Tudod milyen, amikor a halál mosolyog? – Kérdése végighasította a feszült csöndet, amit maga után kavart. A billentyűs szőke haja egy pillanatra megbillent, majd a kék tekintet remegni kezdett.
- Nem… - Szuszogta Micha, és már előre borsódzott a háta attól amit Soulness mondani fog. Legszívesebben magára vállalta volna a halált, azért hogy Soul boldog legyen. Elvégre ő nem hiányozna senkinek az együttes tagjain kívül, Soulnessre viszont Miának és a születendő babának nagy szüksége lesz.
- Én, amikor rosszul vagyok, mindig látom… - Soulness egy kicsit felnevetett. Hangja fátyolosan felcsendült a visszahangzó szoba falait között. – Mindig elmosolyodik, és azt suttogja, hogy „én győztem… az enyém vagy…” – Hangja megszállottan csendült vissza a falakról mire a billentyűs megrázkódott. – Igen nagyon kellemetlen érzés, mikor küzdök valami ellen, közben tudom hogy semmi értelme, ugyanis az valahol megvan írva. Hiába akarok, boldogságot és gondtalanságot, nem kaphatom meg, mert… Mert nem… mert nekem az a sorsom hogy a halál szolgája legyek idő előtt… De miket beszélek én időről, elvégre soha sem az ember döntött arról hogy mikor hal meg… - Soulness a következő pillanatban lassan megfordult, és Michára nézett. A férfi rémülten tekintett a hófehér bőrre amely most egy egyenetlen sávban apró csörgedező vér fedett.

- Soulness… Te vérzel… - Indult meg újra barátjához, aki újra intett. Micha szívét már szinte markolta a szenvedés. Nem akarta így látni a fiút, mert majdnem belehalt a fájdalomba. Nem bírta a keserű őszinteséget, ami ilyenkor átfutott rajta. A felismerést hogy Soulness bármikor, bármelyik percben meghalhat. Elragadhatja mellőle a halál anélkül hogy tudná, anélkül hogy felkészülne rá. Szorongó kékes tekintete a gitárost figyelte, és mintha halkan könyörgött volna neki hogy engedje közelebb magához az életben egyszer.

- Jól vagyok semmi baj, csak meg kell várnom amíg eláll… - Pihegte Soulness majd lesütötte pillantását. – Addig viselj el így kérlek… - Pillantása hirtelen megszilárdult. – Azt tervezem, hogy végrendeletet írok, ugyanis nem akarom hogy illetéktelen kezekbe kerüljön az amit összegyűjtöttem és az amim van. Persze lehet hogy nem úgy sülne el a dolog de én biztosra megyek… - Susogta halkan, miközben egy kicsit megszédült, de gyorsan megszilárdította lábait. A billentyűs komolytalan meglepett pillantását még ő maga is megmosolyogta, hiába fájt neki minden egyes mozdulat és mimika. Nagyon rosszul érezte magát, forgott vele a világ, de valami nem változott. Az pedig nem volt más, mint Soulness büszkesége. Hiába látta be a makacskodás szent pillanatába hogy őrültséget csinál, ez már a vérében volt, belé volt nevelve hogy ne engedje hogy segítsenek rajta. Ha valami rossz történt azt csakis magának köszönheti, és nem terhelheti a többieket. A fiú bú mosolyát újra komor pillantás követte. A zöld szemek megbabonázták Micha kékességét és úgy szorították mintha gyilkolni akarnák a billentyűs szemének színét. Soulness még távolról is látta saját tükörképét barátja rémült, ugyanakkor szeretetteljes tekintetében. –Micha… - Kezdett bele újra, a névre viszont újra megremegett. -Ha… Ha ennek az egésznek vége… Akkor szeretném, ha vigyáznál Miára és a kicsire… - Mikor a fiú kimondta a két nevet olyan csönd keletkezett közötte és Micha között, hogy legszívesebben sírni tudott volna tőle.

- Mi történt veled hogy ilyeneket mondasz? – Ütötte meg a csöndet a billentyűs monoton hangja, mire Soulness elmosolyodott.
- Nem történt semmi, csak nagyon rosszul érzem magam… - Válaszolta erőltetett hanggal. – Csak szóltam… Ha véletlenül történne velem valami…
- De nem fog történni semmi! – Kiáltott fel Micha pánikszerűen. – Istenem, Soulness ne mondd azt hogy itt fogsz minket hagyni, ne gyere ezzel mert nem viselem el! – Arca felvöröslött a tehetetlenség dühétől, és könnyezett. Nem tudta felfogni hogy élete szerelme képes beletörődni a halálba egyetlen egy reménykeltő szó nélkül. - Nem vagyok képes elviselni! Ne mondd többé ezt! Nem vagyok képes elviselni! – Lassan ereszkedni kezdett a padló felé, majd letérdelt. Vállait rázta a zokogás, és a fájdalom, közben pedig fel sem nézett a fiúra, aki szótlanul figyelte őt. Nem tudta helyesen teszi e ha odamegy és megpróbál hamis reményeket kelteni barátjában. Soulness is tudta hogy a hazugság a legjobb gyógyszer a tényekre. Az a fajta hazugság mikor az ember óvni szeretné szeretteit a bekövetkezendő bajtól, ami megváltozhatatlan. Lassan rászánta magát, odasétált a zokogó Michához, leült mellé, és finoman mellkasára fektette barátja fejét, majd ujjait a szőke hajszállakba fonta. Nem jött szó vöröslő ajkaira, csupán csak egy elnyomott tekintet figyelte kétségbeesett barátja menekülését. Egyik fiút sem érdekelte a száradó vér látványa, Soulness azzal volt elfoglalva hogy a billentyűst vigasztalja, Micha pedig meglepetten szippantott bele a jól ismert illatba. Olyan kellemes volt, hogy hirtelen abbamaradtak a könnyei és némaságba burkolózva lélegzett lassan megízlelve minden pillanatát az aromának.
- Soulness… - Suttogta hangtalanul, hogy csupán csak a forró pára futott végig a gitáros mellkasán. Végigmérte a vékonyan feszülő hófehér nyakat a hosszúkás állat, majd találkozott a semmitmondó pillantással. – Ne nézz így… - Préselte ki magából a szavakat, közben ismerős meleg öntötte el. Valahányszor közel került vágyálmai megtestesítőjéhez mindig egy fura melengető bizsergés fogta el, ami miatt alig jutott szóhoz. Majd hirtelen egy fura ám annál kellemesebb emlék futott be az agyába, akárcsak egy késve érkezett vonat. Átfonta karjait Soulness nyakán, és mint egy gyermek úgy nézett fel a gitárosra. – Emlékszel, mikor először találkoztunk?

A fiú a billentyűsre nézett majd elmosolyodott. Hogy ő ne emlékezne, arra a pillanatra? Az volt élete legszebb napja! Arcán apránként minden vonal megmozdult, vöröses szája pedig szomorkás ugyanakkor igencsak nosztalgikus mosolyra húzódott.
- Már akkor sem voltam normális… - Jegyezte meg halkan, mire Micha felnevetett.
- Nem Soulness, te hullarészeg voltál akkor, nem pedig nem normális… - Bökte meg fejével a fiú vállát. – Képes voltál berúgva kiállni a közönség elé, és gitározni. Azon csodálkoztam, hogy nem szédülsz el a sok alkoholtól… De nem szédültél el, sőt, jobban bírtad, mint mi… - Ült fel hirtelen a billentyűs, és mint egy nyugalomra vágyó gyermek menekült vissza a régi időkbe.
- Sajnos… - Bólintott Soulness komoran, de ugyanakkor elismerő, hálás pillantással, mire Micha visszakomolyodott.
- Akkor is komolyan vettél minden egyes szót… - Hajtotta le fejét. –Még azt is mikor először lerázott Friol azzal, hogy csak piszkos nagy szerencséd volt, de semmi tehetséged… - Folytatta Micha, de erre a mondatra a gitáros jelentőségteljes zöld tekintettel ránézett.
- Friol mindig kritizált… - Soulness lehuppant a padlóra Micha mellé, és térdére támasztotta hosszúkás állát. Fél szemét a billentyűsön tartotta, de az tovább meg se szólalt. – Soha nem engedte hogy akár egyetlen egy ötletem is valóra váljon a bandával kapcsolatban. – Közölte csöndes panasszal. –Soha nem gondoltam volna, hogy miattam fog ennyire tönkremenni minden…- Tört ki hirtelen, mire a mellette lévő férfi kissé megugrott.
- Mi minden? – Nézett rá kíváncsian a billentyűs, mire a fiú megrázta a fejét.
- Nem tudom úgy összetartani a bandát, mint ahogyan Friol… nem vagyok vezéregyéniség, sem frontember… - Közölte elszontyolodott hanggal mire Micha a vállára dőlt.
- Nem, tényleg igazad van, nem vagy olyan, mint Friol… Mert te Soulness vagy, és nem azt lesed, hogy mikor juthatnál több pénzhez! Te csak vagy, és azt csinálod, amit a legjobban szeretsz… mert Te más vagy! – Állt fel hirtelen és levett egy kis törlőkendőt a közeli polcról, visszaült és finoman megfogta barátja állát.

„Soha többé nem tudtok úgy rád nézni, mint például Lausra… Te olyan más vagy… Olyan törékeny, mint egy sötét rózsaszál…Telis tele ezüstfényű tövisekkel…” – Gyönyörködve megcirógatta Soulness arcát, majd letörölte a vért a fiú orra alól. – Nem baj hogy nem vagy olyan, mint ő…- Kezdett el morogni, miközben a puha kendő a gitáros arcát simogatta. - Friol az csak magával törődött… És nézz magadra… Mindenkinek adsz magadból, anélkül hogy könyörögne érte… De mi marad neked? Pont azt veszíted el, ami a legfontosabb… Az életedet… Hát megéri ez neked?! Megéri a sok gyötrelem, ha egy köszönömre se méltat senki!? – Dobta ki a kendőt Micha, és kutakodva a másik tagra vette a pillantását. Valahol mélyen a testében még mindig zokogott, nem volt olyan erő ami megakadályozhatta volna hogy ne ontson belül könnyeket. És most újra nézi Soulnesst. Nem tudja miért de lehetetlennek tűnt levennie pillantását a fiú méregzöld szemeiről, és hosszú összeragadt fekete szempilláiról, amin apró kis fénnyel teli vízcseppek csücsültek. Valami furcsa érzés fogta el mikor ezekbe a tekintetekbe nézett. Egyszerre látta a tengert, a zöldellő rétet, a boldogságot, és teljesességet, amelyek egyre hevesebb lángú ívei körbeölelték a pupillát, de a szembogárban valahol a végtelen sötétség közepén ott csücsült egy magányos lélek. Egy lélek, akihez senki sem fér oda, egy lélek amely egyedül volt a világ és saját borzalmaival szemben. Mégis csillogott a tekintet, hiszen elviseli a nehéz pillanatokat, és úgy néz vissza az emberre akárcsak egy tükör.

- Ezt most miért mondod? – Micha majdnem végleg elveszett Soulness tekintetében, mikor a fiú megszólalt. Hangja finoman megrezegtette a levegőt, és végtelenül furcsa nyugodtsággal hasított a billentyűs tudatába. – Ami velem történik azért senki sem büntethető… Legfeljebb csak én… - Szomorúan felnevetett, mire Micha felállt. Tehetetlen düh csillogott a szemében és elérhetetlen irammal kezdett vágtatni szíve felé az indulatok. Nem bírta tovább a fiút nézni ki sietett a nappaliba, és meg sem állt az ablakig.
„Ez csak egy rossz álom…Soulness, nem adhatod fel ilyen könnyen… Nem!” – Szemei megtelt a bánat forrásával és már majdnem elsírta magát mikor egy jéghideg vékony kezet érzett a vállán. A billentyűs kénytelen vol magában tartani a fájdalmát, lehajtotta fejét, és csöndesen nézte a délutáni tájat, de nem szólt semmit. Félt hogy remegő hangja elárulná szeretetét, törődését, és a fájdalmat amit a gitáros mondatai jelentenek számára. Nem tudta megakadályozni a halált de miért? Micha ablaka pont a nyüzsgő belváros irányába nyílott. A hófehér utak tele voltak szürkés láb- és keréknyomokkal, nem messze egy lakótelepről odáig hallatszó gyermekzsivaj zengett. Az utakon még mindig volt pár kósza ember, ajándékkal a hónuk alatt igyekeztek minél hamarabb haza. Stockholm hivatalosan is az igazi karácsonyi ünnep érzetét adta. Pár szánkózó fiatal röhögcsélve haladt el a billentyűs háza előtt, mire Michának még jobban összeszorult a szíve.
- Sajnálom, ami bent történt… - Soulness még midig mélységesen sápadt volt és alig állt a lábán, de eltervezte, hogy ezt a döntést véghezviszi. Ki fog békülni Michával, bármi történjen is. Akarata pedig még mindig a régi fényben csillogott, erős volt és megrendíthetetlen, akárcsak az acél.
Az ismerős hang viszont olyan mélyen döfte szíven a másik tagot hogy az percekig görcsbe rándult gyomorral szalutált a délutáni Stockholm előtt.

Soulness fekete haja meglibbent a némaságban és közelebb ment barátjához. – Nem gondoltam rá hogy ilyen rossz a helyzet… - Folytatta bánkódva, mire Micha megütköző pillantással ránézett.
- Gyűlölöm amikor ilyen vagy.. –Suttogta fájdalmas fintorral, majd egy pillanatra a gitárosra nézett.
- Nem tehetek róla hogy ilyen vagyok! – Válaszolt erősködő hangon a fiú.
- Éppen ez az… - A billentyűs felemelte a fejét, és most az ablak tetejét vette célba. – Akkor meg ne tégy úgy mintha miattad lenne az egész…
- Egyszerűen gyengének érzem magam, most is inkább aludnék, de nem tehetem mert még nem vettem Miának ajándékot, és még azután is mennem kell… - Nyögött fel Soulness, mikor újra találkozott a férfi pillantásával.
- Mitől lesz jobb, ha túlhajszolod magad Soulness? – Kezdett el morgolódni Micha, igazából csak aggodalmát próbálta palástolni.
- Máskor nem szoktam ennyire kifáradni… Ma nem is csináltam semmit, csak Miával elmentünk vásárolni, de ott is úgy éreztem magam mint aki mindjárt elalszik… - Mondta a gitáros egyre nagyobb rettegést keltve ezzel barátja lelkében.
- Biztosan a másnaposság… - A billentyűs mégis nyelt egyet, és kemény hangon válaszolt. – Tegnap leittad magad, bűzlöttél attól az erős alkoholos löttytől…
- Az lehet… Sosem bírtam jól a másnaposságot… - Mosolyodott el bizonytalanul a gitáros, majd körülnézett. Innen indultak ki hosszú percekkel ezelőtt. Akkor is kínos volt a csend most is tapintani lehetett volna a feszültséget közöttük – Akkor én azt hiszem megyek… Nem zavarok tovább… - Akár egy erős cérnaszál úgy kötözte körbe a két fiút nem engedve hogy feloldódjanak. A gitáros kérdőn nézett a hátat fordított alakra, várva egy búcsúszóra, vagy egy kérésre hogy maradjon, de a válasz elmaradt és hosszú percig mozdulatlanul álltak egymás mögött. A csöndet végül Micha törte meg egy hangos tüsszentéssel. Miközben zsebkendőért nyúlt ránézett Soulnessre.
- Azt vettem ki az elején a szavaidból, hogy békülni jöttél… - Mondta Micha miközben erősen ráfókuszált a messzeségbe öltöző tájra. – Vagy már letettél erről a célodról?
- Nem mondtam le… - Nézett rá a gitáros komolyan, majd megvakarta éjfekete fürjeit. – Csak már fogalmam sincs, hogy mit tegyek, azért hogy ne haragudj rám, és hogy minden olyan legyen, mint régen.
- Soulness, soha semmi sem lesz olyan mint régen… Nem is volt és nem is lesz. Ezt ne várd… - Sütötte le tekintetét Micha. – Ha csak ezért jöttél, akkor sajnos nem tudom visszapörgetni az időt hogy olyan legyen mint Régen… De tudod nem is akarom. Nem akarom megtagadni az érzéseimet, csak azért hogy úgy legyünk mint régen, mert az neked jó volt. Te nem tudod hogy mit éltem át akkor. Most szenvedek, de jobban érzem magam. Jobban mert nem kell magamban tartani a dolgokat, és mielőtt újra azzal vádolnál hogy meleg vagyok előre rácáfolok, nem! Soha nem érintett még meg férfi, sem érzelmileg sem másképp. Igenis vonzanak a lányok, csak veled vagyok máshogy. Egyedül csak veled! – Sértődötten a gitárosra tekintett. – És ezt sem én akartam, hanem a szívem… - A mellkasára csúsztatta a kezét. –Hidd el jobban érezném magam hogyha nem éreznék semmit. Nincs több hozzáfűznivalóm… Ha ezek után menni akarsz, menj csak! – Micha már szinte hallotta, hogy Soulness kirobog az ajtón, de nem történt semmi. A fiú csak állt és elszántan bámult rá. A zöld tekintet bár szikrákat szórt de gazdája ott maradt meg sem moccanva addigi helyéről, és ez a szótlanság rosszabb volt a gitáros részéről, mint bármilyen rágalom. Micha kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Meg volt győződve róla hogy Soulness elmegy, és végre egyedül kisírhatja a fájdalmát.

A gitáros szívében közben egyre jobban tudatosult hogy eltávolodott Michától. Nagyon laza lett a kapcsolatuk a régebbihez képest, csak ő ezt nem akarta belátni. Már nem csinálnak másként dolgokat csak azért hogy a másiknak egy kicsivel is jobb legyen. Ez egyre jobban dühített, szinte már üvölteni tudott volna tőle de nem tette. Helyette gondolkodni kezdett, hogy miként adhatná a billentyűs tudtára hogy számára még mindig olyan fontos mint régen. Hirtelen eszébe jutott egy ötlet, és elmosolyodott.
- Rendben, igazad van, értettem… - Arca hirtelen váltott keserű dühből kedves mosolyra, amit barátja nem igazán tudott mire vélni. – Öltözz fel, szeretnék elmenni veled sétálni… - Morogta az orra alatt, miközben felvette a kabátját, és kisétált a folyosóra majd rágyújtott egy cigarettára. Nem akarta hogy a billentyűs lakása bűzölögjön a füst szagtól.
- Te meg hova készülsz? – Nézett utána meglepődve Micha. A fiú előbb még fortyogott a dühtől, most meg már mosolyogva invitálja el sétára? „Nagyon félreismertelek Soulness…” – Jegyezte meg magában kissé elkomorodva miközben ő is felöltözött…

A két fiú olyan szótlanul haladt végig az utcákon, akárcsak két árny. A már-már néptelen utcán eléggé feltűnő látványt nyújtott két magas egymás mellett menő ugyanakkor szótlan férfi. Soulness csak sorra falta a cigarettát Micha pedig elkomorodva nézte, ahogyan szálanként követik egymást a mérgező rudak. Elmélyedt a mellette sétáló Soulnessben, a hófehér simogatnivaló bőrben, ami mellett a frissen lehullt hó csak szürke takarónak látszott és azon törte a fejét hova viszi most a fiú. Hirtelen a gitáros megállt egy buszmegállónál és a férfira nézett. Micha akaratlanul is megállt a fiúval szemben és szüntelen csak őt bámulta.
- Tudod nem is akarom tőled kérni hogy legyünk olyanok mint régen, mert tökéletesen tisztában vagyok vele hogy a múltat visszahozni nem lehet. – kezdett bele halkan a fiú. Hangja versenyt futott a hűvös süvítő széllel, tekintete szakadtatlanul is hiányt tükrözött Micha iránt, amivel a férfi akárhogyan is tiltakozott de nem tudott betelni. Valahol elégtétellel töltötte el, hogy Soulnessnek szüksége van rá.

- És azt is megértem, hogy te nem akarod visszahozni azt az időt, amikor még mindent meg kellett tagadnod.. Nem azt kértem, hogy tagadd meg, hogy engem szeretsz, vagy felejts el, mert érzelmet elfelejteni nem lehet. Ezt mind ketten tudjuk… Én csak azt szeretném, hogyha olyan őszinte barátok lennénk, mint régen… - A fiú lemondóan lehajtotta a fejét, és tekintete az apró szállingózó hópelyheket figyelte. – Akár hiszed akár nem nekem még fontos vagy… Azok után amiket mondtál és amiket én mondtam amiket tettünk gyakran egymás ellen, azt kell mondanom hogy fontos vagy nekem , és szeretlek. – A fiú fekete göndörödő fürtjei átnedvesedve meglibbentek a szél karjában hogy aztán eltakarják a hófehér gondterhelt homlokot. – Azért akartalak elinvitálni egy kis beszélgetésre, mert nem bírom tovább, nekem szükségem van rád. Hiányolom a régi hülyeségeinket, amiken zavartalanul nevettünk, a koncertek előtti izgalmat, amit nem csak ketten éltünk át, és azt is amikor együtt feszengtünk a színpadon. A színpad… - Hangja itt bizonytalanul megremegett. - Mióta veled nem vagyok olyan jóban már az együttes sem megy olyan jól mint régen… Tudom hogy rosszabb vagyok mint Friol, nincs erőm sem hatalmam hogy összetartsak ennyi férfit. – És ez nem mentség a bűneimre tudom, de én érzelmekből merítek erőt, akárcsak a többieknek. Talán jobban is szükségem van rájuk, mint egy átlagembernek, ami viszont baj… - Soulness finoman lehajolt a földre és belemarkolt a hóba. A kristályok menekülve szétroppantak forró keze melegében, és a friss hó jéghideg víz képében csörgedezett le a fiú ujjairól mikor felemelte kezét.

- Nem szeretem, ha sírni láttok…- hajtotta le a fejét. – Sem te, sem a G.O.D, sem Mia, sem senki más! Nem tudom miért születtem ilyen érzékenynek, de nem szeretem azt a tudatot, hogy akármi történik az kihat az én lelkiállapotomra… Ez egy idő után elviselhetetlenül zavaró, amellett hogy tudom felesleges. Hiszen nem tartok örökké… Nekem kéne ezt tudnom a legjobban, hogy az ember nem tart örökké… - Lenyúlt a földre újra ezúttal vigyázva emelt fel egy kis havat és a felemelte szemével egy vonalba, és merengve figyelte ahogyan az apró kis hókristályok társaiktól megszabadulva hullnak a hófehér semmibe. Egy kis ideig ki is esett a valóság kötelékéből, úgy tűnt csak ő van itt és a hópelyhek meg a szél. Egy busz dudálása térítette vissza a valóságba, ennek következtében komolyan ránézett a férfira.

- Gyere! – Mondta halkan és megmarkolta a billentyűs kezét, majd pedig felhúzta a buszra. Micha egy szót se tudott szólni, az amit Soulness elmondott neki az több volt, mint megalázkodás. Az őszinteséget és hűséget rejtett a férfi számára.
- Szeretném tudni hova megyünk? –Kérdezte meg a gitárostól, mikor leültek a buszban, ami azonnal indult is. A fiú csak ránézett a sokatmondó tekintetével, amiből a billentyűs egyetlen egy szót tudott csak kiolvasni: emlék.
- Mondd te ennyire nem bízol már bennem? – tette fel a kérdést Soulness miközben nézte a rohanó tájat. Nem akarta mutatni hogy mennyire fájt a szívének az előbbi kérdés, de komolyan érintette. Kezdte azt hinni, hogy a billentyűs már egyáltalán nem bízik benne. Sőt! Úgy kezeli, mint egy idegent, mint egy riportert, aki csak arra vár hogy a legszaftosabb cikket írja meg róla. – Nem akarok neked semmi rosszat… - Búgta kissé melankolikus hanggal közben nekitámasztotta homlokát az ablaküvegnek. Jól esett fejének ez a fajta hideg, nem is tudta megmondani miért. Beszürkült szemei elmélázva nézték a téli csöndességet, nem követték a fák integető ágait, sem a hó vadregényes buckáit. Csak bámult mindenhova, mégse látott semmit. Fájdalmat érzett, különösen fájt az oldala és a torka, de Michát nem akarta elveszíteni. Ő volt az egyik olyan ember akit fontosnak tartott, aki miatt még nem adta teljesen fel. Persze még mindig őrültségnek tartotta hadakozni a halállal, de igazából soha nem törődött bele a biztos végbe.
- Szó sem volt olyanról hogy nem bízom benned, csak kérdeztem, hogy merre viszel… - Vágta rá egy kicsit flegmán Micha, de meg is bánta a hanglejtését. Tisztán érezte hogy Soulness beleremegett a hangjába, és sóhajtott egy nagyot.
- Rendben… - A gitárost egy pillanatra megszorította a sírás hurka, de összeszorította fogát és nem ejtett egy könnycseppet sem.
„Látod erről a gyengeségről beszéltem…”- Nézett rá egy pillanatra a billentyűsre, majd visszafordította fejét az erdő felé.

Micha kényelmetlenül érezte magát. Most ő bántotta Soulnesst, pedig nem is érdemelte ki. Lassacskán kezdett ismerőssé válni neki a környék és ettől még jobban lelkiismeret furdalása lett. Felállt az ülésről és kinézett az első ablakon. A távolban egy tó homályos körvonalai rajzolódtak ki, ami emlékezésre buzdította a férfi szívét. Micha lassan visszaült a helyére és bűnbánó pillantással nézett Soulness felé.
„Megint csak én néztem ki belőle azt, hogy bántani akar, holott a légynek se tudna ártani…” – Mélyedt el a fitos kis orrban, majd lejjebb vitte a tekintetét. A vérvörös ívelt ajkak mozdulatlanok voltak, és talán épp ez zavarta a legjobban. A busz megállt, a fiú pedig lassan felállt, és a billentyűs felé intett.
- Itt vagyunk… Ezért voltál velem annyira bizalmatlan? – Nézett rá a férfira a gitáros kissé szemrehányó tekintettel, majd szó nélkül leszállt a buszról. Micha is felpattant az ülésről és azon nyomban követte a másik tagot.
- Ha mondtad volna, hogy a Mälarenhez jövünk, talán nem fogtam volna gyanút! – Váltott a billentyűs hisztérikus hangnemre. – Basszus, miért engem büntetsz most is!? Miért? – Tört ki hirtelen a gitárosra, aki erre megfordult, és széttárta karjait.
- Igenis, uram. Szabad közölnöm azt a tényt hogy Svédország harmadik legnagyobb tava felé tartunk, a Mälaren felé, vagy pedig írásban adjam ki a közleményt? – Kérdezte Soulness kissé türelmetlenül és csípősen Michától aki a következő pillanatban beleteperte a hóba. Először méregből akarta megfürdetni a fiút, de amikor felsejlett annak göndörödő kacagása, megváltoztak a szándékai is. Már jókedvvel tömködte bele a gitáros nyakába a jéghideg havat, az pedig visított mint egy kisgyerek, és próbálta magáról lekaparni a havat. Csupán ketten voltak a havas úton ezért nyugodtan játszadozhattak egymással. Amikor Soulnessnek sikerült pár pillanatig felülkerekednie nevetve tömte tele ő is barátja ruháját nem törődve a nemrégen lejátszódott igencsak rideg pillanatokkal. Észre sem vették hogy finam begurultak egy kisebb erdőbe, majd csak akkor eszmélt fel a gitáros mikor egy fa tövében nevettek. Elhalkult egy percre, szemei megteltek könnyel és Micha vállára hajtotta a fejét.

- Förlåt… - Szuszogta bele barátja kabátjába, és megmarkolta a férfi karjait. Micha egészen addig jól szórakozott, míg újra össze nem tévedt a két pillantás. Azok a ragyogó zöld szemek, egyenesen az őrületbe kergették főleg, mikor megteltek könnyel, amikor pedig Soulness hozzábújt és bocsánatot kért, majdnem ő is könnyezni kezdett. Meghatódva ölelte át a másik tag derekát de nem moccant. Pillanatnyilag nem zavarta a jéghideg hótakaró amint feküdt, csak az volt a fontos, ami rajta volt. Hosszú idő után saját maga Soulness ölelte át és menekült a karjaiba. A férfi elgondolkodva nézte azt a fenyőfát, ami alatt feküdtek. Soulnessnek megint igaza volt. Az előbbi pillanatok felidézték benne a régi emlékeket, amik olyan kellemesen voltak.
- Sajnálom… - Ölelte át még szorosabban a fiút, és megjelent az ő szemében is egy árva könnycsepp. Végiggurult a mókától kivörösödött arcán, majd lecsurrant a tömör hópárnára ami a talajt fedte. – Legyünk olyan jóban, mint régen, rendben? – Simított végig az éjfekete fürtökön, amik között apró kis hócsillámok bújtak meg.
„Úgy mint régen…”