Őrült!

(A kopaszodó úr a második emeletről. A szemét piszkálja, hunyorog.) „Igen tudja, azt hiszem a sok stressz kicsit megviselte. Összecsaptak a feje fölött a hullámok, ahogy mondani szokták.” (Mindig hangosan nézi a focit.)

(A fiatal srác, szőke, zsíros hajú, szeret szerepelni.) „A szemei. A szemein látni, hogy valami nincs rendben legbelül.”

(Erzsi néni a kisboltból. Húzza a lábát szegény.) „Ó én nagyon sajnáltam, mikor megtudtam, mi történt szegénnyel. Remélem ez gyógyítható… ez a betegség.”

(Negyven év körüli pasas, a feleségével lakik a harmadikon. Össze van nőve a szemöldöke.) „Be kell zárni! Én azt mondom. Még kárt tesz valakiben, vagy mittomén…”

(Róbert az irodából. A kávéscsészét mindig az iratokra teszi, azokat pedig újra kell nyomtatni a barna körpecsét miatt.) „Persze, jól ismertem. Na barátok azért nem voltunk, inkább csak olyan munkakapcsolat. Egy kicsit, mindig jobban szívére vette a dolgokat mint a többiek. Ez tehetett be neki.”

(Mellettem lakik a 402-ben. A neve Kengyel Ferenc.) „Képzelegni kezdett, így kezdődött. Egyszer azt kérdezte tőlem, láttam-e öltönyös alakokat a ház körül lófrálni. Akkor kezdtem sejteni – mondtam is a nejemnek – hogy valami baja lehet. Tudja a fejében.” (Olyan a szemöldöke mint egy nőé. Vékony és magasan van a szeme fölött.)

Mind tévednek.
Én nem vagyok őrült. (még…?) (nem, egyáltalán nem) (ez biztos)

A kérdés az, meddig véded az igazadat, ha mindenki mást állít? Mikor kezdesz kételkedni önmagadban? Mindenki segítőkész. Orvosok. Szakemberek. Hányadik véleményére bólintasz rá? Tényleg csak egyetlen megoldás lehetséges?
Van egy vicc, anekdota inkább. Arról, hogy az autós mindenkire rádudál, mert szembe hajtanak. „Milyen egy nap” – dohog magában. – „Már az ötödik holdkóros, akinek gőze sincs a kresszről.” Valahogy mindenkinek egyértelmű a megoldás: Az autós szembe megy a forgalommal és olyan bolond, hogy nem veszi észre.

A kérdés az, tényleg nem tévedhetnek ennyien? Ők akik a szakemberek. A többi autós. (semmi sem biztos)

Én nem tartozom ide. Itt őrülteket tartanak bezárva, sérült embereket. De az én gondolataim nem egy őrülté. Tudom a viselkedési szabályokat, tudom a helyem a világban. Ha jön egy ápoló, köszönök neki, ahogy minden normális ember. Megkérdezem, mikor láthatom a doktort, megkérdezem, hány napig kell még itt lennem. Nem ezt tenné minden normális ember? Nem borulna ki mindenki, ha az életét segítő kezek törnék szilánkjaira, jóságos szájak ítélnék fogságra meghatározatlan időre.
Jogomban áll tombolni. Úgy tenni, mint egy őrült. De fellebbezni nincs. Azt csak a bűnösök tehetik.

Azt mondták barátkozzak az itteniekkel. Én azt mondtam kint vannak barátaim. Velük akarok barátkozni. Hozzájuk engedjenek. Azt válaszolták ők is ezt szeretnék. De nem engedtek el. Hazudtak.

Az útra keresztbe sápadt sávokat festenek a neonlámpák fényei. Piros reklámtáblák villódznak be két oldalról. A műszerfalon akkor is mozog a fényük, amikor az autó a pirosban várakozik. Alig várom, hogy otthon legyek, mégsem hajtok úgy, mint a mellettem dongó utcai versenyautó. Az alján opálos fénycsík, azon tűnődöm szabályos-e az ilyen, aztán mire teli zöld lesz a lámpa már ki is lőtt mellőlem. Régen zavartak ezek a harsány fények, sötétített szemüvegben vezettem. Mostanra megszoktam.
Amióta megint együtt élek valakivel, ritkán maradok későig bent. Ez ma olyan rossz, ritka alkalom. Erika könnyű sülttel vár, sörrel mellé – mindketten azt szeretjük inkább. A belváros zúgása elfogy lassan mögöttem, a kocsik is leszűrődnek a nyugodtabbakra. A Határút lágy fényei az otthont ígérik.
Ő az a fajta nő, aki mindig kívánja a dicséretet. Mindent magára vesz. Jót, rosszat. Vörösre festette a haját, láttam a szemében, azért mert tetszeni akar.
Kettesével veszem a lépcsőket, liftet sosem használok, legfeljebb ha a bútorok miatt. Nagyon jól áll neki a vörös haj.

Egyre több az erőszak a világban. Bár lehet, hogy csak a sajtó miatt tűnik így. Megint robbantottak valahol.

Andrással gimnáziumban ismerkedtem meg, barátságunk eredménye képp van most nekem Kriszta. András szomszédjában laktak, kölyökkoruk óta ismerték egymást. Alig látom az újságot, hálás, csipás szemekkel nézek rá, ahogy a bögre forró kávét a kezembe adja. Az ő órája más, korábban fekszik, reggel sosem álmos, úgy pattan ki az ágyból, mint egy rugó. Szőke haja az arcomba hullik, mindig megnézi mit olvasok. Kíváncsi természet, az orra mindenhol ott van. Rácsapok a hátsójára. Ő színlelve felsikkant, sértődötten fintorog, de aztán összemosolygunk. Az ölembe keveredik, én pedig úgy teszek, mintha csak az újság érdekelne, kimentem alóla és hangosan olvasni kezdem. A fogai közé veszi a fülem. „Velem kell törődni.” – mondja. Ezt akartam hallani.

András magas, vörös hajú, szögletes homlokú fiú. Az a fajta, aki állandóan gyűjtöget és fejlesztget. Szerintem már az ősei is mindent az elsők között próbáltak ki annakidején. Puskával halásztak, mert a lőporé a jövő, elsőként vettek büdös benzines autót – talán a házukat is eladták érte. És annyi generáció múlva, András megválva autóskártya gyűjteményétől elsőként az osztályban vett számítógépet. Javítgatta, bővítgette, amíg csak pénze futotta rá, aztán, mikor ballagásra kapott egy használt régi Skodát, túladott mindenén és az autófejlesztésébe fogott. Amikor a magja noszogatni kezdte, barátnőket kezdett gyűjteni, egyre divatosabbakat és csinosabbakat. András elég könnyen kiszámítható fiú.

Egy doboz édességet nyújtok át Erikának, ahogy átlépek a küszöbön. Helyes trikóban fogad és rövidnadrágban, megfésülve, illatos bőrrel. Erika olyan nő, aki mindig jól akar kinézni. Bankban dolgozik. A sült hús kicsit kemény, de persze nem teszem szóvá. A napjáról kérdezem, ő pedig örül, hogy mesélhet. Nagyon jól áll neki a vörös, talán még jobban is, mint a barna. Ezt a gondolatot hangosan mondom, melegen felfénylik érte a szeme. Ahogy a sört elkortyoljuk már alig szakad el a tekintünk egymástól. Erika nagyon tüzes asszony.

„Te nem akartál soha egy hajót?” - kérdezi András, halászsipkáját mélyen a szemébe húzva. Ahogy ott feküdt a stégen azt hittem régen a lóbőrt húzza.
„Egy vitorlást?”
„Ja. Vagy inkább egy jachtot. Olyan puccosat, amibe minden van. Ott lakhatnánk egész nyáron.” - mondja évődő hangon.
Annak a hónapnak a végén, András eladta a nagyszüleitől örökölt kétszobás lakást, a kocsiját kisebbre cserélte, és vett egy hajót. Egy fehéret.

Alighanem a karórák több ember haláláért felelősek, mint a dohányzás. Ha nem tudnánk mennyire szalad az idő, nem rohannánk annyira.

„Azt mondtad leszoksz.” – morog a fülembe, aprókat puszilgatva bele. – „A cigiről.”
„Tegnap kellett. Húzós napom volt. De azért leszoktam.”
„Helyes, nem szeretem a füstszagú hapsikat.” Homorít, hozzám nyomva a hasát és a melleit. Csókot vár válaszul, tudja hogy melegít a közelsége, de úgy teszek mintha érzéketlen kőszobor lennék. Krisztát ez annyira fel szokta piszkálni, hogy még az asztalon is végigfekszik meztelenül, csakhogy elcsalja a szemem az újságról. Sokszor játszottuk már ezt.
„Nézd csak ez érdekes.” – olvasom élettelen hangon, úgy mintha tényleg érdekelne. – Megölte élettársát egy 38 éves férfi Kispesten, majd kihívta a rendőrséget és elfogatta magát.”
„Hagyd most ezt, ez nem szombat reggelre való!”
Kriszta mutatóujjával lenyomja az újságot és játékosan az orromba harap. A kiszabadítom a lapot és a feje fölé tartva olvasom tovább. Nevet rajtam.
„…aszongya…beismerte H. Erika megölését, de tettére nem tudott magyarázatot adni. Jelenleg elmeállapotát szakértők vizsgálják.” Túl sok a por, takarítani kéne.

Az ember valamiért szereti megjeleníteni a pusztulását. Minél fantáziadúsabban, drámaibban omlik össze a civilizáció, égnek hamuvá a városok, annál több embert vonz a képernyők elé. A katasztrófafilmek ezidáig csak a legvalószínűbbet nem dolgozták föl. Vagyis, hogy szép lassan, folyamatosan elfogyunk, leáldozunk, anélkül, hogy ezt érdemes lenne filmre vinni. Lehet, hogy utána a hangyák fogják uralni a világot, elszaporodva a sok szeméttől, amit hátrahagytunk. Újabban összerezzenek, ha dörög az ég.

Végignyúlok a kanapén, Erika rajtam fekszik. Ő nem törődik az ostoba filmmel, ami a tévében villog, engem nagyon zavar. Valami méhraj riogatja a várost. Utálom a méheket. Eri egyre jobban belefeledkezik a csókokba, azt sem veszi észre, hogy én közben oldalra sandítok. Szinte olyan mintha magával feküdne le. A zúgó varázsdoboz színes foltokkal festi újra meg újra tele a szobát, a növények sosem hordott árnyképeket kapnak, a sárgaüvegű csillár mini planetáriumként csillagtengert prizmál a plafonra. Aztán vált a műsor, összetobzónak a szagok a orromban, a nyelvem körül az ujjai tapogatnak, én inkább sötétet szeretnék és meghitt nyugalmat.
„Egy szőke, meztelen nő holtestét találták egy csillebérci kertes ház konyhájában, az ebédlőasztalon.” Kit érdekel ez? Hol a távirányító? Tényleg füstöl valami? Érzem.

Kemény, keskeny fehér ágyon ébredek, steril ridegségét zöld, széles levelű szobanövények csitítják. Verítékezik a homlokom, rosszat álmodtam, már nem emlékszem mit. Valahonnan távolról emberi üvöltés szűrődik be, összehúzódom és átkulcsolom a lábam. Már emlékszem hol vagyok, a félelem a felismeréssel együtt talál rám. Nem akarok itt lenni!

Tegnap, doktor Várfalvi azt mondta kitaláltam. Azért hiszi ezt, mert Andrást nem tudták elérni azon a számon, amit megadtam. És máris el akarják lopni tőlem. Még az emlékeimet is el akarják lopni! Hát milyen emberek ezek?
Eddig ódzkodtam a gyógyszerektől, tegnap magam kértem. Nem akarom, hogy a dolgok bennem még jobban egymásnak feszüljenek, hogy új értelmek irtsák ki a régieket. Nem akarok álmokat sem. Csak zsibbadtan feküdni, nem mozdulni és egyszer, majd amikor feloszlik a gyógyszer sárga köde, egészségesen öltönyben ülni. Akkor azt mondja majd Várfalvi Jakab doktor, hogy „Önnek uram, semmi oka itt lenni tovább.”

A korábbi kérdés felesleges, habár maguktól csöpögnek rá apró válaszok, akár a vízcseppek egy rosszul elzárt csapból. Az őrült sohasem tudja magáról, hogy az. És ez a tény tesz megdönthetővé minden hitet, őrli fel a tudat önző akadályait, melyet saját hiúságából és önvédelemből épített.
„Megbuggyant a melegben.” „Agyára ment a munka.” „Most egy ideig itt fog lakni.” „Biztonságban van.” „Mert ön beteg.”

Lehet-e hinni abban, amit nem látunk? Lehet-e kételkedni abban, amit látunk és tudni vélünk?

„Ön egy gyalázatos összeesküvés, egy bűntény áldozata.” – a szeme hideg gyertya, súlyos ökle eltakarja a száját.. – „Egy radikális tudós csoport emberkísérletének alanya. Törvénytelenül tartották itt. Elhitették magával, a rokonaival, hogy elmebeteg, és az erre adott reakcióit vizsgálták. Ez egy nagyon mocskos ügy, és én megígérem…mi megígérjük, mindent megteszünk, hogy akik ezt elkövették maga ellen rács mögé kerüljenek. És hogy önt a legmesszebbmenőkig kárpótoljuk mindenért. Ért engem, uram? Most már biztonságban van.”

Jogomban áll tombolni. Úgy tenni mint egy őrült.

A kérdés az: Ha elhittél valamit, hány ember kell, hogy állítsa az ellenkezőjét, mire belátod, hogy te tévedsz. Hogyan döntöd el ki hazudik? Ki létezik egyáltalán és kiről mondják majd, hogy csak képzelted?

Nem vagyok őrült? (már…?)

Semmi sem biztos.

De az nem lehetséges, hogy senki sem téved, mindenki szembe hajt a másikkal és mindenki szabályosan teszi. Valakinek őrültnek kell lennie, különben minden értelmét veszti.