Deliah és Delion

2. fejezet: Egy új élet kezdete


’’… ez a háború nem a mi világunkban zajlik, hanem Ardanalene - ben, ahonnan te is származol…’’ - hangzottak el fejemben újra és újra Anyu szavai. Döbbenten bámultam őket. Nem hittem a fülemnek. Bár kezdett derengeni, hogy ezért nem hasonlítok rájuk…
- Szóval akkor ti nem vagytok a… a… - kérdeztem akadozva. Egyre jobban ment fel bennem a pumpa.
- Nem, nem vagyunk a szüleid - felelte Apa.
- Ez… ez… lehetetlen!!! Ennyi időn át HAZUDTATOK??? - kérdeztem üvöltve. - Hogy voltatok képesek ilyen sokáig elhallgatni az igazságot??? - Már a könnyeimet sem tartottam vissza. Lassan legurult az első könnycsepp az arcomon. Majd a második… A vendégeink és a „szüleim” döbbent arccal meredtek rám. De már semmi sem izgatott. Kirohantam a szobából, felhúztam az első utamba kerülő papucsomat és már futottam is ki a házból. Szerencse, hogy a nappali közvetlenül az ajtó mellett volt. Még hallottam, ahogy a Kairon nevű fiú ezt mondja az álszüleimnek:
- Ne aggódjatok, majd mi utánamegyünk és… - A többit nem értettem. Egy darabig még futottam, majd egy játszóteret pillantottam meg. Néhány kisgyerek játszott ott, de tekintettel az ebédidőre, eléggé üres volt. Nekem pont megfelelt. Belehuppantam egy hintába, és vártam. Vártam, hogy lenyugodjak. Tudjátok, nem mindig szoktam ennyire kiborulni...:) Az életem békés volt, jóformán konfliktusmentes. Voltak barátaim, Anya és Apa… Vajon kik lehetnek az igazi szüleim? Én ezt egyszerűen nem tudtam megérteni! Becsaptak! Bár még mindig szerettem őket és mindent megadtak nekem, haragudtam rájuk… Fájt, nagyon fájt, amit tettek… Mardosott a félelem, hogy most mi lesz velem…

Ahogy e körül cikáztak gondolataim, öt alak közeledett felém. Jaj, ne! - gondoltam magamban. Csakis az ő társaságukra vágytam most ebben a percben…
- Végre megtalálunk…..! - közölte bosszúsan Kairon. Szerintem ő volt a vezér közöttük. Ahogy elnéztem, a többiek hallgattak rá. Haja szőkés-barna volt, szeme akár a smaragd… Te mamlasz, miért bámulod annyira??? - korholtam magam.
- Beszélhetünk veled? - kérdezte lágy hangon a Dalenah nevű lány.
- Hát persze, velem mindig lehet beszélni - mondtam egy gúnyoros vigyort megeresztve.
- Nézd, elhiszem, hogy meglepett az, amit… - Nem tudta befejezni a lány, mert közbevágtam mérgesen:

- Hogy meglepett? Végül is csak most hullott darabjaira az eddigi életem! Azok, akik eddig a szüleimnek mondták magukat, nem is azok! - háborogtam.
- Ha meghallgatsz minket, elmondunk mindent. - Még néztem őket egy darabig, majd bólintottam és visszaültem a hintába
- Azt már tudod, hogy honnan jöttünk: Ardanalene- ből. Hasonló világ, mint a tiéd, de elég sok a különbség. Ugyanazon nyelveket beszélik ott is, mint itt. Az emberek se néznek ki máképp. Csupán mindenkinek van valamilyen különleges képessége. Minden gyermek 5 éves korától jár iskolába egészen 18 éves koráig. Ezek alatt az évek alatt mindent megtanulnak saját, a te világodról és képességeikről. Mikor betöltik a 18. életévüket, tökéletesen birtokolva saját képességüket, olyan munkát keresnek, ahol képességeik szerint el tudnak helyezkedni.
- Tehát Ardanalene - ben ismerik az én világomat? Ez hogy lehet? És nekem is van valamilyen képességem? - kérdeztem, de már tudtam a választ az utolsó kérdésre. A borzongás! Hogy valamit előre megérzek! Na meg az, hogy átveszem mások érzéseit!
- Nálunk mindenki ismeri nagyjából a te világodat. És biztosan van valamilyen képességed - válaszolt a szőke hajú lány, Téanah. Majd várakozóan néztek rám. Én lehajtottam a fejem, még nem akartam teljesen kiszolgáltatni nekik magam. Feltettem hát a következő kérdést:
- Nektek milyen erőtök van?
- Mindannyiunknak olyan, hogy meg tudjunk védeni vele akárkit - válaszolt Toran. - És itt jön a bibi. Ugyanis, valaki az emberek ellen akarja használni erejét. Nem csak a mi világunkban, hanem az itteni embereket is meg akarja hódítani.

- Ki ő? - kérdeztem Dalenah - t. - Ki lehet olyan elvetemült, hogy embereket akar az uralma alá hajtani? Ráadásul itt is?
- Nem ki, hanem kik. Többen vannak. Kitesznek egy több ezres létszámú sereget…
- Atya ég…! Ki a vezetőjük?...
- Látom, kezded felfogni, milyen sürgető a helyzet… - vágott közbe lenézően Kairon.
- És ÉN hogy jövök a képbe? - kérdeztem megsértődve.
- Nyugi, Kai! - szólt rá az említettre Dargan.
- Nem csak te, hanem a bátyád is - folytatta a szőke szépség.
- MI??? Van egy bátyám??? - álltam fel a hintából meglepettségemben.
- Igen. És van egy jövendölés is. Egy igen tehetséges Jövőbelátó - Gayon - 50 évvel ezelőtt megjósolta, hogy egy testvérpár fog véget vetni ennek az értelmetlen háborúnak, és legyőzi Xaront.
- Én ezt nem értem!? Miért állnak akkor az emberek Xaron oldalára? - vágtam a “mese” közepébe.
- Mert Xaron megvesztegeti, megzsarolja az embereket vagy hazugságokat terjeszt - vette át a szót Téa.
- Miről terjeszt hazugságokat?
- Nem miről, hanem kiről! - mosolyodott el a fekete hajú, asszem Toran a neve. - Tudod, Deliah, sokan próbálták megállítani Xeront. És sajnos, ez senkinek sem sikerült eddig. Ezért a leggazdagabb család, a Dormallow - k toborzást hirdettek meg. Tudod, a Dormallow család nagyon nagy befolyásra tett szert, de nem zsarolással és gyilkolással. Igazságosak és emberszeretők, mindenkin megpróbálnak segíteni. Ezért szeretik őket az emberek. Majd te is meglátod!

- Mindenki, aki elég elszánt, beállhat hozzájuk a Xaron elleni harcban. Ezt elég sokan megtették már. A mai napig azon dolgoznak, hogy megdöntsék Xaron hatalmát. Ez persze leginkább háborúkban nyilvánul meg. Róluk terjeszt el minden szörnyűséget Xaron. Sajnos, rengetegen oda is vesztek a harc során... - mondta Dargan.
- Ti is beálltatok? - kérdeztem, bár legbelül már tudtam a választ.
- Szerinted!? - förmedt rám Kairon.
- Kai, fogd már vissza magad egy kicsit! - rivallt rá Dargan. - Ne haragudj! Kicsit megviseli a “levegőváltozás”… - kacsintott rám kedvesen Dargan. - Egyébként igen, mi is beálltunk.
- Tényleg, hogyan jöttetek ide?!
- Ennek a segítségével - vett elő egy medált Toran. Ugyanolyan karom alakú volt, csak kékben és egy növénymintás láncon lógott, mint az enyém is.
- Ilyen nekem is van! - kiáltottam fel meglepetésemben. A kis csapat elég megszeppenve hallgatott. Elmondtam nekik, hogy már születésem óta megvan ez a medálféleség. Sohasem tudtam, hogy miért kaptam (noha az már megváltozott, hogy kitől) és mit jelent, és tessék! Most meg arról csevegek itt öt idegennel, hogy mi is ez valójában!
- Karcoló a neve - világosított fel Toran. - Ezzel úgymond kaput “karcolunk” a két világ között és azon át közlekedünk. És szerintem a mai napra elég is volt a mesélésből. Gondolom, kíváncsi vagy, milyen a mi világunk. Ha akarsz, velünk jöhetsz, kényszeríteni nem fogunk. Bár tudnod kell, talán te vagy az utolsó esélye az itteni és a mi világunkbeli embereknek.
- És az Igazi szüleim? Kik ők? - kérdeztem őket mohón. De nem válaszoltak rögtön. Itt valami nem stimmelt...
- Majd meglátod... - jött a kitérő válasz.

Miután mindezt megbeszéltük, hazakísértek. Útközben nem igen beszélgettünk, legalábbis én még az elmondottakon rágódtam. A nevelőszüleim elmondták, értesítik az iskolámat, hogy egy másikba megyek át, mert elköltözünk. A papírokat is el fogják rendezni, ígérték meg. A legfontosabb cuccaimat összepakoltam, és átszaladtam a legjobb barátnőmhöz, hogy elmondjam neki a váratlan költözést. Elbúcsúztam tőle. Közben kísérőim kint vártak rám. Már csak nevelőszüleim voltak vissza.

Miután visszaérkeztem a legjobb barátnőmtől, a konyhába mentem. Ott megtaláltam őket. Egy darabig csak bámultuk egymást, majd Nevelőanyám szólalt meg először:
- Úgy sajnáljuk, hogy ilyen hamar el kell menned! Még időnk sem volt felfogni, hogy máris elhagysz minket, de már mész…
- Sajnáljuk, hogy hazugságban kellett élned itt, de mentségünkre szolgál, nagyon féltettünk téged - szólt most Apa. - Tudnod kell, bármi történjék, mi visszavárunk és örömmel visszafogadunk, ha meggondolnád magad. Bár, ahogy ismerlek... - Kényszeredetten elmosolyodott. Addigra már nekem is megindultak a könnyeim.
- Vigyázz, mert még a szavadon foglak! - szóltam Apához. - Ne haragudjatok, amiért kiabáltam veletek, de annyira… - Nem volt időm befejezni, mert Anya megölelt:
- Tudjuk, tudjuk… Most menj, mert várnak rád. - Megöleltem Apát is, majd elindultam kifelé. Útközben Anya utánam kiabált, még egyszer, utoljára:
- Kérlek, Dea, vigyázz magadra! - Bólintottam, majd kiléptem az ajtón.
Kint már vártak a többiek. Mindenki szomorkásan tekintett rám, kivételesen Kairon sem mondott semmi sértőt.

- Hol fogunk… - kérdeztem érdeklődve Téanaht, de ő leintett. - Majd meglátod! - Végig gyalogoltunk az utcánkon és kiértünk a főútra. Ott balra kanyarodtunk, és elmentünk egészen a könyvtárig. Az épület maga hatalmas volt, akár egy ódon kastély. Igen büszkék voltunk rá. Hirtelen szívembe markolt a fájdalom. Mikor láthatom újra a nevelőszüleimet és barátaimat? Egyáltalán túlélem a háborút? Míg ezen morfondíroztam, megkerültük a könyvtárat. Egy kisebb ösvény vezetett hátra, a könyvtár kertjébe. Az óriási fenyőfák körbevették az egész kertet, jól elrejtve bennünket még a könyvtárlátogatóktól is. A tökéletes búvóhely - esett le a tantusz. Közben Kairon elővett egy lilás színű Karcolót, és egy több méter széles, fektetett téglalapot rajzolt a levegőbe. De amint befejezte a műveletet, a téglalap széle - amit Kairon a levegőbe rajzolt - felfénylett, majd szép lassan derengéssé halványult. A látvány egyszerűen gyönyörű volt! Megigézve bámultam a lilás derengést. Ámulatomból Toran ébresztett fel:

- Nagyon egyszerű használni a karcolót! Tudnod kell, hova mész és akarnod kell odamenni. Ennyi a titka. Szóval, ha csak kóborolni akarsz, akkor inkább menj gyalog, mert könnyen olyan helyre kerülhetsz, ami veszélyes. Vagy... - Nem tudta befejezni, mert Kairon csúnyán félbeszakította:
- Most „Tanító bácsis” - at akartok játszani vagy indulunk végre már?! - A mosoly az arcomra fagyott. Majd szép lassan kezdett leolvadni, ahogy felé fordítottam a fejem. Komolyan mondom, ha szúrós tekintettel ölni lehetne, ő már rég halott lenne. Mindannyian úgy néztünk rá, mintha fel akarnánk nyársalni. Odaléptem hozzá, a szemébe néztem, és megkérdeztem tőle:
- Netán valami bajod van velem? Érdekes, hogy rajtad kívül mindenki normálisan tud viselkedni velem, kivéve téged. Megtudhatnám az okát esetleg?
- Nem, nincs semmi bajom veled - felelte kicsit meghökkenve. Szerintem nem számított rá, hogy így nyíltan megkérdezem tőle. Pár másodpercig még így bámultuk egymást, majd odamentem a szőke leányzóhoz.
- Ne is törődj vele! - súgta Téanah. - Egyébként szólíts nyugodtan Téának. - Mosolyogva bólintottam. Majd rögtön le is fagyott a mosoly az arcomról, mint néhány perccel ezelőtt. Mert hirtelen oly erőteljes borzongás futott végig rajtam a fejem búbjától egészen a lábujjamig, amilyet eddig még sohasem éreztem...