Darázs

1993. egy Karácsony közeli reggelén Klubuk Csaba barátom egy sárga színű kiskutyával állított be Cserépfaluról. Első látásra szerelembe estem az izgő-mozgó, „csupatűz” terrier kölyökkel és rögtön nevet is adtam neki – Darázs.
A kölyökkutyáknál gondot jelent a pórázhoz szoktatás. A harmadik átvirrasztott éjszaka után, ami őrjöngésének, visításának volt köszönhető (kereste az anyját ) pórázt, nyakörvet tettem a kéthetes kölyökre és nagy meglepetésemre ő beledőlt a pórázba és húzva – futva mondta: „gyerünk gazdi, gyerünk!”
Nem telt bele fél év és egyenrangú társa lett az akkor már felnőtt Jockey nevű kutyámnak, rá fél évre frigyre is léptek, és kis idő múlva hét gyönyörű kölyökkel teljesedett be szerelmük, amit még négy alkalom követett.

A gyereknevelés mellett Darázs versenyzett, nem is akármilyen eredménnyel. Állandó résztvevője volt a POWER-SHOW-knak, súlyhúzó versenyeknek. A húzótechnikája páratlan volt, nem kapkodott, dagasztva húzott, mint a fuvaros lovak a homokbányában. Ilyenkor többször hallottam a közönség soraiból: „Istenem, hogy húz ez a kutya!” – és ez nekem mindennél többet jelentett. Ha végighúzta a súlyt a pályán, magától visszaállt az elejére és visítva kérte, hogy „hadd húzzak még!” – remegett a munkáért.
Néhány éven belül a POWER kutyások ismerték a nevét határon belül és túl egyaránt. Nem kellett neki semmi ösztönző apport, csak beledőlt a hámba és magától húzott inaszakadtáig.

A sok munka meghozta gyümölcsét, Darázs lett Magyarország első Power Champion kutyája. Emberi szóval kifejezhetetlen az az érzés, amikor a szpíker kihirdette az eredményt: „az abszolút kategóriában ismét győzött Hajdú József Darázs nevű kutyája, és mivel ezt harmadszor ismételte meg, elnyerte a Hungária Power Champion címet is!” A közönség tombolt, a könnyeim hullottak, ebben a pillanatban a kutyám kb. három méterről ugrott az ölembe, nyalt-falt ahol ért és szemével, mozdulataival mondta nekem: „Milyen voltam, ugye örülsz, büszke vagy rám?” Én magamhoz öleltem és büszke voltam, nagyon büszke a kutyámra!
Később szerepeltünk különböző televíziókban, újságokban – csodájára jártak a „csupatűz” Darázsnak.

Egy nap aztán úgy vettem észre, hogy az addig örökmozgó kutya magába roskadt, rövid idő alatt éveket öregedett, csak ült a kennel sarkában. Az örömtől ragyogó szeme helyett fátyolos, háborodott tekintet meredt rám. Sokszor úgy éreztem nem is hallja, amit mondok neki, ha kiengedtem futni, nem tudtam milyen szándékkal közeledik felém. Mivel ennél a fajtánál ez beláthatatlan következményekkel járhat, döntenem kellett –és bár majd a szívem szakadt bele- el kellett altatni.

És eljött a nap, 2000. július 22-e – bár sose jött volna el! Beköszönt a kapun az állatorvos, hogy elvégezze a munkát, ami egy orvos számára is a legkellemetlenebb munkák egyike.
Utoljára tettem pórázt a bajnokra, kivezettem az udvarra – láttam rajta, hogy tudja mi fog következni. Nézett rám, miközben élesen a tüdőbe hatolt a tű, hogy rajta keresztül beáramoljon az örök nyugalmat adó folyadék. Egy alig hallható jaj … mintha azt suttogta volna: „ne haragudj gazdi, nem akartam, hogy neked is fájjon” … és halkan kimúlt.
Láttam magam előtt a farát rázó, féloldalasan futó pici kutyát, akit Karácsony előtt kaptam, átéreztem a sok boldog percet, amit Ő adott önzetlenül az évek során. A győzelmek sorozatát láttam, hallottam a tomboló közönséget, és úgy éreztem mintha Ő is ugyanezt élte volna át abban a pillanatban. Józsi a doki – aki gyermekkori játszópajtásom – látva a kínomat halkan elköszönt.
Egyedül maradtam Vele …
Akkor kb. negyven kutyám volt, mindegyik hallgatott, síri csend szállt az udvarra … láttam a halál színét, ami olyan volt mint a teljes napfogyatkozásé, a légyzümmögést lehetett hallani.
Egy gyékényszőnyegbe csavartam be a testét és kézben vittem a kert végén előre elkészített sírhoz, ott pihen a fehér színű terméskövek alatt, oda várja öreg párját Jockey-t.
Az öreg Jockey a neves ünnepek alkalmával bent tölt egy kis időt velünk a házban, főleg Karácsonykor – egyébként nem tart igényt az ebbéli kiváltságra. Még mielőtt megkóstolná az ünnepi menüt beballag a TV szobába és nézegeti a falon lógó nagyméretű kutya képeket. Leül az egyik kép elé, nézi hosszasan, majd rám néz és én azt olvasom ki a fekete parázsló szeméből:
- Látod gazdám, Ő volt nekem a nagy szerelem, tudod, „Darázs a csupatűz”
- Tudom, Öreg, nekem is.