Történetek

Gábor azon találta magát, hogy egy, az Újpest-központi metrógarázsban keresztbeállított metrókocsit támasztja a hátával. És nem csak ő, hanem több száz másik ember is. Egy mellette lévő férfi ordított az előbb. Nagyon izzadt, véres volt az arca. Ekkor valami lökött egy hatalmasat a metrókocsin...

Teljesen természetes mozdulattal vetette le a hálóruhának használt ingemet, és az előző nap vásárolt fehérneműjét kereste elő, és vette fel. Közben végig néztem hibátlan testét, láthattam kívánatos idomait, még meg is állítottam, megmondva, hogy gyönyörködni akarok a látványában. Nem titkolt büszkeséggel pózolt előttem...

Magamhoz húzom a kisbocs fejét, lágy csókot lehelek homlokára, s az arcomat is a sűrűbe fúrom. Két kicsi könnycsepp hullik le, s csöppen le az ezüst vízbe, finoman fodrozódik a vízöntő kútja...

Nézőpont kérdése, hogy ki a normális és ki nem. Nem kellene a 16 éves tiniknek pszichológushoz járniuk, mert egy magányos napon felvágták az ereiket. Ezen a napon jöttem rá, hogy utálom az embereket, egyszerűen megvetem őket. Szégyellem magam, hogy én is ember vagyok...

A hosszan elnyúló jajkiáltást még az udvarhölgyek is meghallották, akik a várban vendégeskedtek. Persze közülük is csak azok, akik nem maradtak a kijelölt határokon belül. A hóhér éppen most törte el a kínzott könyökét. Várt, kérdezett, üvöltött, ütött, üvöltött, már szinte saját magával kiabált, mert egyre jobban kezdett kétségbe esni az esetleges kudarca miatt...

Sas szárnyaim légörvényeket kavarnak. Büszkén felvetem fejem. Az árnyékom végigfut az emberek arcán. Kicsit megrémülnek, mikor közelebb repülök hozzájuk. Aztán mégis ujjonganak és tapsolnak. A gyerekeiket felemelik, hogy jobban lássanak.
De ez nem az igazság. Ők lent vannak, én fent. Félelmetes. Én félek.

A gondolatait valami zavarta, amit tudta, hogy nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, de mielőtt kitalálhatta volna a zavarát a horda, és a védelem összeütköztek. A dárdák süvítése, a fejszék, harci szekercék suhogása minden mást elnémított...

Ma a Szütymütyökről fogok eszmét futtatni. A szütymütyök a pszichológia tanárom elméjében létező, az izébizék családjába tartozó micsodák. A mi érzékelésünkön kívül eső kis lények ezek, de én tudom, hogy néznek ki. Azért, mert a pszicho tanárnő olyan élethűen vetíti ki képzeletében élő lényeit, hogy azt rajta kívül csak én nem látom. Illetve látom. De más is. Mit akarok? Ja, szóval látom őket...

Szóval Mr. Kőgazdag féltékeny. Rá. Itt még lesz valami. Micsoda szikrák cikáztak közöttük.. Jack kipipálva.- gondolta elégedetten.
Soha nem volt szimpatikus neki. Utálta azt a fennsőbbrendűséget, ami áradt belőle. Minden mozdulatával, szavával éreztette, hogy hozzá képest…

Hatalmas, erős, büszke kőszikla vagyok. De leválok a hegyoldaltól. Az ár hömpölyögve gurít, visz hosszú utamra. Kiemelsz a zúgó árból. Hálásan dobban kő szívem, nem kell tovább morzsolódnom. De nem bírsz el, túl nehéz vagyok. Visszadobsz a folyóba...