egymásra találtak

A Partium nyugati oldalán, ott ahol a lú végéhez értünk, és már ismét a kezdődik ló, a gyöngyvirágos tölgyligetek vidékén, a magát Ligetszépe kistájnak nevező részen történtek a következők.
Ahol a bihari Mezőség, a szatmári sík és a hajdúsági löszhát összeér, a Berettyó és a Szamos vízválasztójának környékén soha sem volt könnyű az élet. Mocsaras, lápos erdőségeit még a török-tatár csapatok is elkerülték. Az úszólápok, az időszakos vízfolyások között még jó térképpel is eltévedt az idegen. A falvak környékén nem magányos tanyákban, hanem a bokrokban éltek. Egy-egy (legtöbbször dombon épült) bokorban néhány család segítette egymást, és művelte a 30-100 hektáros tagokban lévő földeket. A terület utolsó tudatos rendezésének megkezdése a Guth nembéli Kismarjai Bocskai István fejedelem nevéhez kötődik. A napóleoni háborúk után meginduló kapitalista fejlődés egyoldalú, önző területhasznosítását, tovább rontotta a tájidegen művelési módok elterjesztése a múlt század második felében, de a koronát mostanság teszik fel a mindent azonnal pénzé tevő rablógazdálkodók.

A Tisza és mellékfolyói rendezése előtt, és közben itt is lecsapolták a kisebb-nagyobb lápokat feltörték, és szántóként hasznosították. A kis árkokban összevezetett vizek (ezek elszántása miatt van annyi belvíz mostanság) kiszárították vadvízországot. Eltűntek az úszólápok, és néhány finom étel is: hiszen manapság már nem tudok a Hídvizéből kosárral csíkot merni (mint legénykoromban), hogy káposztáscsíkot együnk vacsorára. Egy varjúpaprikásért pedig már természetvédelmi őrért kiáltanak. Ezen a vidéken mindenki (akár két akár négy lábat adott néki az Isten) megélt. A terület gazdag volt a maga módján. A makkoltatott kondák, a dús füvű rétes-ligetes területen legeltetett gulyák naponta kerültek ki és visszahajtásra. A tisztes élethez mindenféle ügyeskedés is kellett: tejet, túrót, vajat, de füstölt disznóságokat és még madártollakat is behordtak a városi piacra. A legszegényebbje –mivel mást nem tudott eladni– a kétnaponta sütött kenyér felét, a hátukra kötött keszkenőben vitte a piacra eladni. A pénzért vett lisztből telt a saját kenyérre is. Anyáknapja előtt a vermekből kiszedett jégen tárolták a gyöngyvirágcsokrokat és vitték a Zsuzsi-vonattal Árkodra, majd akár Pestre is! Messzeföldön fontos vásárfia volt az itteni mézeskalács huszár (egész télen ezt verték, sütötték, cifrázták) és a kalap mellé kötött árvalányhaj is.

Sajnos az első háborút lezáró béke által meghúzott határ a terület évezredes központját elszakította a szolgáló falvaktól. Ezek a falvak hirtelen a központból a perifériára kerültek, nagyon megnehezedett az élet. Valamennyit segített egy ideig a kettősbirtokosság, hiszen sokaknak mindkét országba jutott a földjéből. Ezek a „szerencsések” csempészhettek tűzkövet, szaharint, varrótűt, máskor kaszakövet és egyéb apróságot.
Ezen a részen még a TSZ szervezése is kudarcba fulladt, hiszen terület legalább fele irtásföld volt, itt a néhány hektár egybefüggő terület is ritkaság számba ment. Itt TSZCS-k azaz termelőszövetkezeti csoportok szerveződtek, ezekben a kézi munkát mindenki maga végezte, az értékesítés és a beszerzés folyt közösen.

Az utolsó néhány évtizedig csak a járművek és a tűzfegyverek mutatták a változásokat, a mezőgazdaság négyszázéves szabályok szerint zajlott. Sajnos már ide is betörtek az ezredforduló divatjai. A kanadai sztyepék ezerhektáros tábláira kifejlesztett óriástraktorai szántás helyett betonná döngölik, vagy dagonyává silányítják a kicsiny táblákat. Az erdők, fasorok mindig bővelkedtek vadakban, de ezek összetapicskolták, -dzsubálták a vetést, sokszor azelőtt arattak, hogy beért volna. Ma már viszont a vad, a föld, és a vadászati jog szétvált, lett is akkora kavarodás, hogy jogász legyen a talpán, aki kiigazodik benne, csak az biztos, hogy a gazda kárát senki nem akarja megtéríteni.
A kár betetőzésére a városokból kiözönlöttek a „természetvédők” és nem sikerült megvédeniük a természetet főként önmaguktól.
A kis irtásföldeken a vákáncsosok termelték ki és adták el a „ducskókat” (fatuskókat), és telepítették vissza a csemetéket, hiszen amit ma őserdőnek hiszünk, ültetett erdő az, csak négyszádados! Az új erdő megvédésére (gyomosodás megelőzésére) első évben árpát, a másodiktól „törökbúzát” és jóféle fuszulykát ültettek. Régen, egyből a tölgyet palántáztak, ez kényes volt, és szép is volt, de óvták is, mint a jánygyermeket, 14-16 éves koráig. Ma viszont ákácot ültetnek, és, csak ha megerősödött kerül közzé ritkásan a tölgy. Az ákác durva, 5-6 éves korától már meg van a maga emberségéből is, mint a fiú, évente ha ránéztek és látták elvadult, elég volt egy husánggal megcsépelni és máris rendben nőtt tovább, aztán mire elérte a legénykort, a fákat, mint a fiúkat sorozáskor (tauglich; untauglich) selejtezték, és eldőlt ki az, aki csak tűzre való, és kiből faraghatnak mestergerendát vagy fejfát. Ezeknek az erdőknek, megfelelő tartása legalább fél évezrede nagy gondosságot igényeltek ezért a vákáncsos családok ott éltek a félig földbeásott kunyhóikban. A három-négyszáz évenként tarra vágott néhány hektáros egykorú táblák egy mozaikos szerkezetű, nagyon sérülékeny ökoszisztéma részeit alkotják. Ma hatalmas költséggel bevizsgálják a talaj összetételét, majd megtervezik a talajerő-utánpótlást, és kutatók értekezéseket írnak kísérleteikről. A vákáncsos néhány indikátornövény meglétéből vagy hiányából máris tudta a teendőket, pedig egy növénynek sem tudta a deák nevét, és ritkább volt köztük a legalább négyelemit végzett, mint városi parkban a fehér holló.

1945-48. között az elhagyott kastélyok egy részében a háború gyermekáldozatainak felnevelésére „gyermekváros” rendszert szerveztek a Makarenko nevével fémjelzett elvek alapján. Makarenkóról legtöbben legfeljebb a nevezetes pofonja kapcsán hallottak. Arról, hogy 88 évvel ezelőtt, nagyrészt ma is vállalható elvek alapján gyűjtötte össze és tanította meg önkormányzásra, felelősségvállalásra az árva, elhagyott gyermek tömegét nem illik beszélni. Nálunk is, az árva, vagy szülei által állami gondoskodásba adott gyermekek önszerveződésen alapuló kis köztársaságai jöttek létre kezdetben. Sajnos a fordulat éve után az apparátus önmozgásán alapuló, parancsuralmi, élet és gyermekidegen rendszerré vált.
Az Érmellék egyik birtokközpontjában is létesítettek gyermekvárost. 1945 telén már mintegy nyolcszáz, mindkét nembeli 0-16 év közötti fiatal gyűlt össze, önigazgatási rendszert megvalósítva éltek és dolgoztak. A testvérek együtt maradtak, kvázi családok alakultak ki.
1948-ban átalakították nevelőotthonná az összes ilyen intézményt. Megszűnt az önkormányzat, mindent a hatalom döntött el, nem és életkor szerint szétszakították a rokonokat, barátokat. Általában egy-egy intézményben legfeljebb négy évig maradhattak. Ebben a nevelőotthonban 6-18 éves lányok éltek, kertészetre tanították őket. Mintegy ezer lány részére volt ott hely. A mindentől távol lévő helyre általában a nehezen nevelhető, szökdöső lányokat hozták. Innen nem tudtak szökni. A román határtól csak néhány kilométerre lévő intézethez kövesút nem vezetett, itt a nevelteken kívül csak az otthon dolgozói éltek, télen sokszor hetekre elzárva a világtól. A határőrök, a nyomsávok, a nehezen járható erdős táj a leginkább elszántakat is maradásra bírta.

Az általános- és szakmunkásképző-iskola is helyben volt, a tanulók sokszor évekig, de a tanárok is hónapokig nem léptek a kerítésen kívülre, sőt még idegenekkel sem találkoztak.
A nevelőotthon egyre inkább egy büntetőtelepre kezdett hasonlítani, gyakorlatilag nem volt kapcsolata a környezetével. A tanulóktól megkövetelt munka legtöbbször nyíltan értelmetlen, sokszor megalázó volt. A hatvanas években összevonták és a Mezőgazdasági Minisztérium irányítása alá rendelték a szakképző iskolákat, a kiszolgáló kollégiumokkal és nevelőotthonokkal együtt. Általában ezeknek közös vezetése lett.
Atyai barátom, Ártándi Péter, első világháborús félárva, édesanyja áldozatkészségének köszönhetően végezte el a gazdatiszti akadémiát. Édesapja megkapta a „nagyezüst” vitézségi érmet, ez is segített neki, hogy mint dísznövénykertész, hadiárva, karpaszományos zászlós, a háború kezdetén megkapja az egyik hadtest főkertészi beosztását. Katonatisztként megnősült, nemsokára megszületett a fia is. A frontszolgálatot elkerülte, a német megszállás és a kiugrási kísérlet nyitotta fel szemét, bekerült az ellenállásba, önhibáján kívül lett partizánná. Igazolták, rangját megtarthatta, de még a fordulat éve előtt átment tanítani egy kertészeti iskolába. Hamarosan ikerlányai is megszülettek. Tanári diplomát is szerzett, és az iskola gyakorlókertjében díszfák nemesítésével és szaporításával is foglalkozott. Felesége felsőkereskedelmibe járt, amikor összeházasodtak, és mire a lányok iskolába mentek, már közgazdasági technikumban érettségizett gyors- és gépíró volt, egy kisvállalat munkásigazgatójának titkárnője lett. Miután rendkívül agilis volt, segítette a főnökét, és nemsokára már egy fontos gyárba kerültek.

Péter Budapesten élt 44 éves koráig, a kertészeti iskolában szakmai vezető lett. A minisztérium illetékeseit rendszeresen megkereste javaslataival. Jutalomból és büntetésből helyezték a lehető legtávolabbi ilyen intézmény igazgatói posztjára. Jutalom, mert egy hármas funkciójú, fontos intézmény vezetője lett (korábbinál lényegesen magasabb besorolással, fizetéssel és engedéllyel fontos fejlesztésekhez), de büntetés is, mert rendszeres bírálatait megelőzendő helyezték vidékre. Amíg nem kapott kinevezést erre, a térképen sem található nevelőotthonba igazgatónak, azt sem tudta, hogy ez a terület hazánkhoz tartozik. Felesége és két gimnazista lánya nem akart elköltözni vidékre, még formálisan sem. Egyetemista fiát pedig a tanulás kötötte Sopronhoz. Alig egy év alatt egyértelmű lett, hogy a különélés csupán meggyorsította az elkerülhetetlen végleges elválást (felesége nemsokára elvetette magát igazgatójával).

Péter nagy reményekkel kezdte a munkát. A régi majorsági épületekben és az üvegházakban egy szaporító bázist, és egy hatalmas faiskolát hozott létre. Átszervezte a kollégiummá a nevelőotthont és az iskolát. Az akkor világszínvonalú elképzelései szerint fejlesztett. A nevelő-otthonban alig volt fele létszám, a tantermek, kollégiumi szobák üresen álltak, miközben a környéken sokszor órákat gyalogoltak a gyermekek mire iskolába értek. Péter tanyasi kollégiummá, és nevelési központtá szervezte egyetlen év alatt az intézményt.
A gyakorlati oktatás során megtermelt facsemeték önfenntartóvá tették az intézményt. A két közeli falu lakóit nyílt napokra hívta meg, és a következő tanévben már ide íratták az általános iskolások jelentős részét. A szakmunkásképző kollégiumába pedig rendszeresé vált a túljelentkezés. A korábban vegetáló, neveltnek és nevelőnek egyaránt élhetetlen büntetőtelepből, egy jókedvtől hangos, gyorsan bővülő intézmény lett, két falu és vagy tíz bokor művelődési központja.
Péterrel akkor ismerkedtem össze, amikor olcsó facsemetéket kerestem a városi KISZ Bizottság fásítási akciójához. Bár majdnem kétszer idősebb volt, nagyon jó barátság alakult ki köztünk, de a nevelőotthon eldugottsága miatt ritkán, általában évente egy-két alkalommal találkoztunk személyesen. Gyakorlatilag csak motorral volt érdemes oda utazni. Amikor lementem mindig tartottam néhány rendhagyó fizikaórát.

1962. szeptember végén ismét mentem motoromon facsemetét vásárolni, meglepődve tudtam meg, Péter felmondott, most már az egyik közeli Tsz főagronómusa. Mire befejeztem a rendhagyó fizikaórát, és elrendeztem a facsemeték kiválasztását, sötétedett. Motoromon hazafelé indultam, útba ejtettem Péter házát.
Amikor a faluban érdeklődtem Péter lakása felől, egy szép, ámbitusos házhoz irányítottak, hozzátették, csak a felesége van otthon. Már az utcáról is láttam, a gondos gazda-gazdasszony nyomát az udvaron. A nyári konyha kéménye füstölt, a nyitott ajtó keretében meg-megvillant egy világos szoknya.
Csengetésemre Péter kutyája, Sajó jött elő, megállt előttem, és szokásos farkcsóválásával köszöntött. Kinyitottam a kaput, és hangos „adjonisten“ közben elindultam a nyári konya felé. Sajó előre szaladt, és leheveredett a küszöbre.
Te! Kenyérpusztító lustaság! Minek tartunk, ha egy vakkantás nélkül engedsz be akárkit? –hallottam, és láttam amint egy fiatal nő az ajtókereten kihajolva, szeretettel vakargatja a „lustaság” fülét. Karton ruhája, menyecskésen bekötött feje, de leginkább gömbölyödő hasa mutatta, hogy egy fiatalasszonyt, valószínűleg Péter feleségét látom.
Kezét csókolom! Ne bántsa kedves, Sajó nem akárkit, hanem egy régi barátot engedett be. Árkody László vagyok, Péter régi barátja. Talán már megemlített. –mondtam, közben levetettem a bukósisakot, és jobban megnéztem az asszonyt, aki nagyon ismerős volt.
Ne haragudjon Tanár Úr, de a sisakban nem ismertem meg. –lekapta kendőjét, megrázta óarany hajkoronáját, és rámmosolygott. –Megismer?

Természetesen megismertem az otthon KISZ titkárát és a Diáktanács elnökét, Szemlő Orsolyát, egy minden tudást szomjazó, árva kislányt, aki szemem előtt lett csitriből egy gyönyörű, boldogságot sugárzó várandós nővé.
Hát Orsi! Nem gondoltam, hogy itt talállak. Te segítesz Péter feleségének? A templomnál azt mondták, hogy csak Péter felesége van itthon, rólad nem szóltak. De most már légy szíves ne magázz, tegezz vissza. Szervusz!
Ez furcsa lesz. De mond Laci, az egyetemen külön tanítják a logikátlan gondolkozást?
Ekkor esett le a tantusz!
Orsi, téged vett feleségül Péter? –szó nélkül felmutatta a karikagyűrűjét. –Gratulálok, neked is, de leginkább ennek a mázlista ugrómókusnak.
Közben elértem az ajtót és megöleltem és pusziltam barátom feleségét. Orsi elmondta, hogy másfél-két óra múlva ér haza Péter, a tisztaszobába akart leültetni, de én inkább beszélgetni szerettem volna, ezért maradtam vele a nyári konyhában, sőt irányítása alatt elfogtam és agyoncsaptam egy nyúlfit, és kiástam néhány bokor kolompért, amit megtisztítottunk.
Vacsora készítés közben kezdte elmesélni házasságuk eléggé kacifántos történetét. Közben megérkezett barátom is, vacsora után borozgattunk, ezért náluk aludtam. Így aztán Péter is elmondta saját szempontjaiból a történteket, amit közösen fejezték be.

Nyolc éve, hogy anyám halála után bekerültem, a nevelőotthonba. Gyengén-látó nagyanyám és részeges apám nem tudott, illetve nem akart velem és testvéreimmel foglalkozni. Két bátyám messze, egy fiú otthonba került, nővérem akkor már Pesten tanult, ott is szabadult fel, varrónő lett. Nekem még szerencsém volt, hiszen legtöbbünket két-háromévenként másik otthonba vitték, én itt egy viszonylagos biztonságban éltem, és évente néhányszor nővérem, Marika is megkeresett. Itt a hálószobákba osztályonként kerültünk. Hiába voltunk kezdetben jó barátok Zsuzsival, az évek alatt már kiütést kaptunk egymástól! Nagy bánatomra én augusztusi vagyok, a legfiatalabb, és sokáig a leggyámoltalanabb voltam az osztályban, a hálóteremben. Az otthonban csak nők (többnyire vénlányok) tanítottak, férfi csak az igazgató volt.

Nyolcadikba mentem, amikor Péter lekerült ide igazgatónak. Elődje üvöltött, és ha büntetni akart megfricskázta a fülünket. Ezek a fricskák után napokig csengett a fülünk, de nyoma nem látszott. Péter viszont nagyon halkan beszélt, és jutalomból simogatott meg minket. Azzal büntetett, hogy a bűnös egy simogatásból kimaradt.
Néhány nap alatt minden lány és tanárnő belé szerelmesedett. Mi csitrik elsősorban azt szerettük benne, hogy még a legkisebbekben is meglátta és tisztelte a nőt.
Megdöbbentett, amikor megbízott a karácsony megszervezésével! Én a nyolcadikos, szinte igazgatói hatalmat kaptam, ha csak egy műsor erejéig is. Jól sikerült, társaim szemében fontos ember lettem.
Mire eljött a tavasz már voltunk néhányan gyermekek, akikben bízott, akiket alkalmasnak látott a tervek megvalósítására. Elmondta terveit, ehhez kérte segítségünket. Az eddigi rendet akarta megváltoztatni, egy-egy szobába 4-6 „testvér“ kerülne, természetesen mindenki más életkorú lesz. Egymást segítő, családszerű közösségé válhat így egy-egy szoba. A szakmai oktatáshoz házaspárokat keresett meg, nemsokára már vagy tíz család költözött ide. Férfi tanárok jártak ki a közeli iskolából hozzánk. Sokat dolgoztunk, amíg néhány tanárnővel közösen elkészítettük a tervezetet. Elég jó fogalmazó voltam, ezért a végleges szöveg kialakítása legtöbbször kettőnkre maradt. Én mindig azt éreztem, hogy Péter a társát keresi, még bennem is.

A „családommal“ nagyon szerencsés voltam, gyorsan összeszoktunk, hamarosan mindenki példaként emlegetett minket. Minden kényszer, sőt agitálás nélkül, választottak meg az otthonlakók, később az egész közösség diákvezetőjének.
Nagyjából eddig értünk a beszélgetésben, amikor Péter megérkezett. Ahogy egymást köszöntötték, egyértelműen látszott az őszinte szeretet és szerelem. Felesége üdvözlése után hozzám fordult:
 Isten hozott! Látom, elbeszélgettetek, de mért a kolompért farigcsálod, van a múltkoriból néhány atommag is eltéve neked. Megint nem tánciskolába, hanem faiskolába jöttél. Nem akad egész Árkádiában egy lány, aki Árkodyné akar lenni, és ezért tesz is valamit. Nem tekint senki komoly embernek, amíg nem mutatsz fel egy ízzignyi rektornét legalább! Ha meg még sokáig vársz, a sugárzás miatt megzápul a tojásod!
 Én még ráérek, egy ízzignyivel egyébként is mit kezdenék? De te, trágyajogászok gyöngye megmondtad időben ennek a jobb sorsra érdemes fehérnépnek, hogy a „dr” a te neved előtt csak azt jelenti „dörmögni rest”! De te sem dicsekedhetsz, hogy hol találtál egy bekötni való fejet, más jány biztos elfutott, ez meg valami rosszfát tehetett a tűzre, és így fogtad meg.
 Irigy voltál, és lusta is, mert nem dolgozol, csak atomokkal biliárdozol! Hozom a bort, mert innen ma el nem engedünk! Ugye kedvesem. Egyébként is ez legalább meglátszik rajtad, nem úgy, mint az evés!

Megöleltük egymást, és amíg Orsi befejezte az estebéd készítését leültünk a diófa alatti asztalhoz, megterítettünk és poharazva hallgattam immár Péter szemszögéből a történetet.
Azt régen is elpanaszoltam, nagyon megviselt, hogy családom nem értette meg miért vállaltam el ezt az állást. Magamra hagytak, nagyon felháborító volt a válásom. Gyakorlatilag mindenem ott maradt, egy kisbőröndbe elfért, amit elhoztam magammal. Minden energiámmal ezeket a mindenkitől elhagyott lányok sorsán akartam javítani.
Te is tudod, a kísérletem sikerült, a nevelőotthonunkat és eredményeit országosan elismerték. Mindenhova hívtak ismertetni a módszert. Jött boldog-boldogtalan megnézni minket. Tudtam Katika, mint régi helyettes szeretett volna itt igazgató lenni. Mellőzése tüskeként maradt a lelkében. Ezen nem tudtam segíteni. Fegyelmezetten, de rendkívül kritikusan dolgozott velem. Nagyon nehezen lehetett meggyőzni, nem igazán támogatta a változásokat.
Hamar felfigyeltem Orsi természetes józanságára, lényeglátására. Sokat segített a diák-önigazgatás (önkormányzat) kidolgozásában. A második itteni évem végére (sosem gondoltam volna) egy alig kamaszkorú kislány lett a legfontosabb segítőm, társam és első kritikusom. Az ő lelkesedése, meggyőző ereje sokat segített.

A diákotthonból ekkoriban lehetett megint kollégium. Mint a tanulói önkormányzat vezetője, engem is hívtak mindenhova. –szólt közbe Orsi– A tanulókat legtöbbször én képviseltem, de ennek lett egy olyan következménye, hogy elhanyagoltam a „családomat”! Szerencsémre ott volt egy velem majdnem egykorú, lány, Hédi, aki egyre inkább átvette helyemet a szobában. Sokszor órákkal a takarodó után mentem „haza”, a szobánkba, az éjszakába nyúló megbeszélések után. Egyik értekezleten már a tanárok vetették fel, kapjak saját szobát. De most már együnk, mert elhűl.
Megvacsoráztunk, megdicsértem a finom tarhonyát, amivel körítette a nyúlpaprikást, majd halk pipaszó, meleg krumplispogácsa és kadarka mellett folytattuk a beszélgetést.
 Mire észrevettem, –folytatta Péter– már hetente legalább két estét Orsival beszélgetve töltöttem. Nagyon sokszor a megyéhez, de a minisztériumba is egyszerre hívtak minket, ilyenkor természetesen együtt utaztunk. Sokszor mentünk ilyenkor színházba, hangversenyre is. Mindig féltem hozzáérni, nem akartam ezzel terhelni kapcsolatukat.
 Ilyenkor annyira más világ nyílt ki előttem, a kultúra kincseibe is betekinthettem. Marikától tudom anyáéknak három könyvük volt összesen, néha elmentek moziba. Rádió, komolyzene elképzelhetetlen távolságra volt. Péter egész lelkét beleadva, dehát, magad is tapasztaltad lelkesedését, volt kísérőm, úti vezetőm a kultúrához.

Tavaly nyáron, június végén egy lengyel nevelőotthonba hívtak meg kettőnket, a kis autómmal mentünk. Már visszafele tartottunk, amikor Tátrafüred közelében, zuhogó esőben becsúsztunk az árokba. Nem tudtuk kettesben kiszabadítani, ezért szakadó esőben elgyalogoltunk a legközelebbi szállodáig. Mire megérkeztünk, teljesen bőrig áztunk, átfáztunk. Ezt szó szerint értheted, valóban a gatyámat is facsarni lehetett. Kevés hely volt, egy szobát kaptunk ketten. Egy üveg bort, és borovicskát vettem, a konyhából kaptam forró teát.
 Bementünk a szobába, nem volt nálunk a rajtunk lévőn kívül semmi. Péter rámparancsolt azonnal vetkőzzek le teljesen. Ő is hasonlóan tett. Közben egy-egy deci forró teába egy kupica pálinkát töltött (grogot csinált), és megitatta velem. Az átázott ruhánkat összefogta, a fürdőköpenyben levitte a kazánhoz. Amíg oda járt elkezdtem zuhanyozni, kicsit jobb lett, de még fáztam, ezért Péter magához ölelt, és együtt álltunk a zuhany alá. Mezítelen testünk összesimult, a szituáció hamar átmelegített minket. Éreztem, és szórakoztatónak találtam, ahogy Péter egyre inkább zavarba jött, amint keményedő férfiasságát próbálja elrejteni, hogy ne érjen hozzám, miközben egyébként összebújunk a zuhany alatt.
 Közben bizony nagyon melegem lett, pláne, hogy ez a kis tündér marokra fogta férfiasságomat, és a fülembe súgta: ’Igazgató bácsi –hiszen akkor még így szólított– az lenne a szégyen mindkettőnknek, ha nem állna! Én is tanultam biológiát.’ Elzártam a vizet, ráadtam, illetve felvettem a fürdőköntöst, és ölben vittem az ágyra. Az ágy viszont nem elég, hogy francia ágy volt, hanem még ráadásul csak egy párna és csak egy takaró tartozott hozzá.
 Ha láttad volna, mennyire elpirult, és zavartan téblábolt, mint egy eltévedt medve, amikor tudatosult benne, hogy ezt az éjszakát meztelenül összebújva tölthetjük egy takaró alatt! Csak nézett, és segítséget várt valahonnan. Csókolni valóan ügyetlenkedett, ekkor két karommal magamhoz húztam, és megcsókoltam, bár tapasztalatlanságomban inkább végignyaltam, mint boci az anyját. ’Szeretlek Péter! Tégy a magadévá! Nem akarok törődni a következményekkel’ –súgtam a fülébe, és élveztem, ahogy egyre inkább izzik összesimuló szemérmünk.

Teljesen zavarba jöttem, Orsi szerint az arcom olyan volt, mint a párt zászlaja, különösen, amikor megoldotta az öveket. Tudtam, először nekem tárulkozott ki, felkínálta egész testét-lelkét. Csókolgatni kezdtem, simogattam, harapdáltam mindenütt. Egy ártatlan szűz szemérmetlenségével adta át magát kényemre-kedvemre ’Megbolondultam a karjaidban! Várj egy kicsit!’ Mondtam, kiugrottam az ágyból, hiszen a védekezésre addig nem gondoltunk, és leszaladtam az előtérbe, ahol óvszer-automatát láttam. Vásároltam valamennyit, és visszamentem.
 Néhány percnyi, számomra örökkévalóságig tartó idő után ért vissza Péter, és visszabújt mellém. Levetette a köpenyeket, és olyan végtelen finomsággal, kedvességgel játszott velem, hogy a sorozatos orgazmusaim közben azt sem tudom mikor tett asszonyává. Ott, akkor a kis szállodai szobában életem addigi legboldogabb éjszakáját éltem át.
 Nekem is csodálatos volt, éreztem azt a feltétlen odaadást, amit addig még partnertől nem éreztem. Akkor megfogadtam, ezzel csak élhetek, de visszaélnem bűn lenne. Egy csodás szeretkezés után új párommal karjaimban boldogan aludtam el, másnapra hagyva az előre tudott nehézségeket.

Reggel, mire felébredtem, Péter már a portással kiszabadította és a szálloda elé hozta a kocsit. A szobában ott várt a táskám minden ruhámmal. Nem tudtam megszólalni, Péter sem, csak hosszasan csókoltuk egymást. Reggeli után mindketten gondolatainkba mélyedtünk, így mentünk vagy egy negyedórát. Egy parkolóba félre húzódott Péter, megállította a kocsit. Megcsókolt, majd kiszállt, átjött az én oldalamra, kinyitotta az ajtót, és leguggolt mellém. ’Ne haragudj, tegnap este nem tudtam fiatalságodnak, szépségednek ellenállni. Nem köthetlek magamhoz, hiszen harmincöt év a korkülönbség! Talán nem tettelek teljesen tönkre! Bocsáss meg!’ Mondta, és kezeimet csókolgatta. ’Én is legalább annyira akartam, kérlek, ne küldj el, így legalább minden nap láthatlak! Nem érdekel, ha csak titokban szerethetjük egymást, annak is örülök.’ Válaszoltam.

A kétszáz kilométer utat egy hét alatt tettük meg, nem tudtunk betelni egymással. Miután hazajöttünk, egyre jobban belefeledkeztünk egymásba. Az otthonban legfeljebb egy-egy simogatásra volt mód, még a szobámba sem voltunk biztonságban, hiszen évek alatt mindig nyitott ajtó mellett voltam. Szerencsére itt megvehettem ezt a kis házat, az itteniek nem tudták családi állapotunkat, így aztán egyre több hétvégén volt Orsinak pesti útja, amit itt töltöttünk szerelmeskedéssel.
 Egyszer majdnem lebuktunk, mert nem láttam Kati nénit az irodában, és ’Nagyon jó hírem van Péter…’ kezdtem, ekkor megláttam Kati nénit, megrémültem, de hírtelen kapcsoltam, és ’bácsi’ folytattam. Egyre nehezebben tudtuk titokban tartani kapcsolatunkat.

Éppen az igazgatói irodában valami statisztikát számoltam, amikor bejött Orsi, mellém ült, és megsúgta, hogy talán már készülhetünk első gyermekünk érkezésére. Ölbe kaptam, csókolgattam és forogtam vele, amikor Kata, és Mariska, a gazdasági helyettesem bejött. Ugyan szétrebbentünk, és zavarodottan táncpróbáról dadogtam, de akkor is láthatták rajtunk, itt nem csak tanár-diák viszony van. Láttam Kata arcán, megértette a kapcsolatunkat. Egyértelmű volt, ha Kata nyomozni kezd, morzsánként összeszedheti a bizonyítékokat. Kata számára az igazság és a szabályok betartása elsődlegesen fontos, tehát ha meggyőződik „bűnömről”, feljelent!
 Tudtam, ha fegyelmit kezdenek ellenem, Orsit is meghurcolják, orvosi vizsgálatok, megalázó kihallgatások sora vár rá. Mivel az első együttlétünkkor még nem töltötte be a 16 évet, ha elszóljuk magunkat, akár börtönbüntetésre is számolhatok. Másnap reggel bementem a Gyámhivatal jogászához, és tanácsot kértem tőle. Javaslata szerint, ha áthelyeztetem magam, ekkor a fegyelmit az új beosztásomnak megfelelő szabályok szerint az új helyen folytatják le. Orsinak adtam egy kéthetes eltávozási engedélyt, ezzel péntek este beutazott a városba. Amikor együtt autóztunk ki a házhoz tudatosult bennünk az már másik megye területe. Este megkerestem a Tszcs elnökét, és megírtuk a kikérő papírokat.
 Szombaton felutaztunk Pestre, Péter bement a minisztériumba és beadta az áthelyezési kérelmét ide a Tszcsbe, megsúgva a valódi ok egy részét is. Én megkerestem nővéremet, aláírattam vele a gondviselői-jogot kérő papírokat. Marika szabadságot vett ki, elutaztunk együtt ide, és két hétig nem voltunk elérhetők, csak a házat csinosítottuk.

Mire kedd reggel visszaérkeztem, Kata feljelentett a megyei gyámhivatalnál, fegyelmit kezdtek ellenem. A minisztériumban még hétfőn elfogadták (népgazdasági érdekre hivatkozva) az azonnali hatályú áthelyezést. A megyénél leállították a fegyelmit, és átküldték illetékességből ide a Tszcsbe. Közben gyorsan házasságot kötöttünk. Ezért már Orsi megtagadhatta a vallomástételt. Én magamra terhelőt nem vagyok köteles vallani, csak a Kata által összegyűjtött feltételezések alapján a fegyelmit szabályszerűen nem lehetett lefolytatni, meg is szüntették. Katára nem haragszom, hiszen legfeljebb néhány héttel hozta előre, amit egyébként is terveztünk. Hiszen a nőgyógyász orvos megerősítette Orsi sejtését. Utólag visszagondolva inkább az volt a csodálatos, hogy már az első héten nem buktunk le.
Nemsokára Orsi visszavonult, magunkra hagyva a falusi estében, a tornácon. Mi még elszívtunk egy tömet dohányt, megittuk a jánosáldást, majd Péter követte feleségét, én pedig a vendégszobában tértem nyugovóra.

Nemsokára megszületett kisfiuk, Tiborka, majd két évre rá lányuk Zsuzsi. A gyermekek mellett Orsi nemcsak leérettségizett, de biológia tanár is lett. Mire Zsuzsika megtanult beszélni, a fegyelmi elévült, Péter visszamehetett tanítani. Árkodra hívták, és mint a dísznövény termesztési tanszék vezetője ment nyugdíjba.