Történetek

Magam sem tudom miért, de egyszer csak leültem a keskeny, járda mentén futó árok szélére, s a virágot már nem fogtam oly féltve. Nézegettem, forgattam, majd kitéptem egy szirmát. „Szeret.” Kezdtem a buta játékot. „Nem szeret.” Egy újabb szirom földre hull. „Szeret, nem szeret, szeret.” Ekkor fölpattantam, hazaviharzottam, és kertecskémben elültettem a megtépázott szépséget...

Miután kellőképpen begerjedtek, Fekete fölébe kerekedett Ritának, s kitárt katlanjába döfte égő bíborlándzsáját. Ajkuk a másik ajkát kereste, s nyelvük végigkotort egymás fogsátorán. Rita tűhegyes fogacskáit a biztonság okáért jó mélyen Fekete húsos ajkaiba vájva, nyálával összekeverte a kibuggyanó édeskés vért...

A pillangó különös állat. Rejtélyes, megfoghatatlan – de ha mégis megragadod -, olyan beletörődve emelgeti szárnyait, ahogyan csak egy szelíd és varázsos lény képes. Körbezáródnak az ujjaid. Érzed, ahogy szárnyai esdeklően csiklandozzák a tenyered. Megesik rajta a szíved. Szétnyílik a tenyered. De már nem akar sehova sem repülni...

Tenyeremben a földgömb. Megforgatom, s találomra egy pontba bökök.
- A fenébe, megint a földrengés jut Japánra! – szavamra megreng a Föld Japánban, Az öntöttbeton utak megnyílnak, pusztul a világ, halnak az emberek.
- Szegény teremtmények azt hiszik ők a hibásak, pedig ez a fránya földgömb…

– Ugyan csak nem gondolja, hogy a citosztatikumoktól gyógyult meg, asszonyom?
– Hát mitől, mástól? – adta a naivat Rita. Mire a főorvos kényszeredetten elmosolyodva zsebre gyűrt hálapénzt és így konferálta le az ügyet.– lám a tudomány néha csodákra képes!
Rita csodás gyógyulásának a híre hamar terjedt, s a suttogó propaganda igencsak terjesztette Balambér csodapiruláinak a mindenhatóságát. Híre az egekig nőt. Mire hatodszorra is leszívta Dávid energiáját, a színésznő teljesen...

Jó barátom, egy költő, szívszorongató magyar magyarverset írt, melytől kissé még én is megsajnáltam magamat, őt, magunkat magyarokat. Írt hősi csatákról, melybe esélytelenül mentünk bele, és minthogy kutyából nem lesz szalonna, vesztettünk. Vesztettünk, de legalább dicső halállal halt az a sok-sok magyar...

– Állampolgári bejelentés érkezett egy különös jelenségről.
– Éspedig?
– A pederasztaság vádjával illették Önt.
– Nevetséges. Én bioenergiával gyógyítok.
– Hogy honnan nyeri azt a bioenergiát, majd a Köjálosunk megmondja.– nézett a sánta, kövér, pattanásos arcú KÖJÁL főorvosnőre, Ludmillára...

A férfi keze nem volt tétlen, kedvese szoknyája alá nyúlt, és kezébe vette a nedvességtől csöpögő puncit. A nő szokatlan bőséges kéjnedvvel lepte meg a férfit. Az ujjával kicsit kinyitotta a duzzadó szeméremajkakat, és gyöngéden dörzsölgetni kezdte kedvese csiklójának tövét...

- Szóval miről is kellene nekünk beszélnünk? - kérdezte szinte gúnyosan, és én hirtelen elvörösödtem nyilvánvaló közönyétől. Hirtelen nagyon sok minden pergett le az agyamban, az idő, amit együtt töltöttünk, és amit külön, a hazugságok viharfellege, ami beárnyékolta az egész kapcsolatunkat...

– Nem lehetne ideiglenes zagytározót kialakítani a Kádárvölgyben és odavezetni a szennyvizet?
– Pár hét alatt megtelik az is uram.
– Van valami alternatíva? Hogy áll a Biohumusz telep és Biogiliszta tenyésztő népélelmezési projekt uraim? Úgy tudom négymillió Eurót nyertünk az Uniós pályázaton e célra.
– Hát az áll… akarom mondani sehogy sem áll – emelkedett szólásra Csipás Margit a népélelmezési csoport vezetője...