A pillangó

A pillangó különös állat. Rejtélyes, megfoghatatlan – de ha mégis megragadod -, olyan beletörődve emelgeti szárnyait, ahogyan csak egy szelíd és varázsos lény képes. Körbezáródnak az ujjaid. Érzed, ahogy szárnyai esdeklően csiklandozzák a tenyered. Megesik rajta a szíved. Szétnyílik a tenyered. De már nem akar sehova sem repülni. Finom por csillog a bőrödön. Nem érted miért maradt ott, a kézen ami elvette a szabadságát. Azt hiszed megszeretett. Elégedett vagy. A mozdulatlan pillangó emlékeztet arra hogy van hatalmad. Büszke vagy, hogy megszelídítettél valamit. Újra összezárod a tenyered, élő húsból álló börtönt képezve. Hazáig hurcolod a mozdulatlan pillangót, vidáman és dudorászva. Hazaérsz, becsapod magad mögött a bejárati ajtót. Megigazítod megsárgult gallérodat. Leteszed a pillangót egy asztalra. Merev akár egy fadarab. Felteszed az orrodra régi szemüveged, fütyörészve közelebb hajolsz, hogy megszemléld. Elakad a lélegzeted.

A pillangó szénfekete akár az éjszakai égbolt. Szárnyain szürke árnyékokként rajzolódik ki egyszerű mintázata. De nem is ez a legkülönösebb. A pillangó hátán egy apró, fehér arc van. Fehér mint a hó, olyan akár egy álarc. Finoman végig simítasz rajta. Halkan felsikolt, földöntúlian. Magad mellé ejted a kezed. Lassan elindulsz a szekrényedhez. Előkotorsz egy gombostűt. Megtorpansz, aztán úgy döntesz, megteszed. Beleszúrod a tűt a pillangóba. Az élesen és tüneményesen felvisít. A szíved majd megszakad. Aztán a sikoly halkan elhal. A pillangó meghalt. Megölted. Tudtad hogy megölöd, de hisz olyan gyönyörű! Olyan különleges. Nem bírtad elengedni.