Again

- Szia - köszönt rám a lehető legridegebb hangnemben. Felkaptam a fejemet, a napfény pedig szinte égette a retinám.

- Szia.

- Szóval miről is kellene nekünk beszélnünk? - kérdezte szinte gúnyosan, és én hirtelen elvörösödtem nyilvánvaló közönyétől. Hirtelen nagyon sok minden pergett le az agyamban, az idő, amit együtt töltöttünk, és amit külön, a hazugságok viharfellege, ami beárnyékolta az egész kapcsolatunkat.

- Khm...hát jó lenne tisztázni, hogy amiket hallottál anyámtól, nem igazak. Sosem tudnék hazudni neked. - közben majdnem megfulladtam egy falat chipsben, amit akkor kezdtem majszolgatni, amikor a park padjára telepedtem. Állt, és szinte gyilkos tekintettel meredt rám, végül úgy döntött, leül, és végighallgat. Közben segített pusztítani a chipsemet, aminek őszintén szólva nem örültem. Zavart a csámcsogása.

- Na igen, elég szép dolgokat mondott az anyád. Mégis mi a garancia rá, hogy nem igaz? - kérdezte két csámcsogás között. Hirtelen elgondolkoztam : tényleg, mi a garancia, hogy amiket az anyám mondott neki, nem igazak? Közelebb hajoltam hozzá, és a szemébe néztem. Láttam, hogy megfeszíti az állkapcsát - csak nem fél, hogy megcsókolom? Tekintete lejjebb tévedt a melleimre, amiket csak egy apró póló takart. A fenébe is, mekkora perverz állat! Na nem mintha nem tudtam volna ezt eddig, de pont akkor kell fantáziálnia, amikor fontos dolgokról beszélgetünk?!

- El tudnád hinni rólam valaha, hogy azt mondtam, meg akartál erőszakolni? - kérdeztem vissza, és a számba tömtem egy marék chipset. Kicsit döbbenten nézett rám, gondolom a nyíltságom lepte meg. Pár másodpercig maga elé meredt, és arcán feltűnt a szokásos keserédes mosoly, ami mindig, amikor rosszban voltunk, és éppen beszélgettünk a veszekedés tárgyáról.

- Nem, valójában nem tudom elhinni, mert szeretsz. - félrenyeltem, fuldokolni kezdtem. Még hogy én? SZERETNI ŐT?! Hahahaha. Ez még viccnek is rossz.

- Igen, szerettelek. Most már nem tudom, mit érzek irántad, és úgy gondolom, te sem vagy tisztában az irántam táplált érzelmeiddel, kis szívem. - feleltem neki gúnyolódva, mire maga felé fordította a fejemet, és komolyan a szemembe nézett.

- Honnan tudod, hogy mit érzek irántad? Honnan tudod, hogy még mindig ugyanazt, amit egy hónappal ezelőtt? - elcsuklott a hangja. Gyűlöltem, amikor beszélt hozzám, és elcsuklott a hangja, gyengesége nyilvánvaló jelének tartottam. Összeszorult a szívem.

- Érzem. - Tovább rágcsáltam a chipset, és a gondolataimba mélyedtem. Az elmúlt pár hétben tényleg nem tudtam már, mit is érzek iránta tulajdonképpen. Amikor eszembe jutott, hogyan bántott a szakításunk után, meg tudtam volna verni. Később pedig szorította a sírás a torkomat, annyira hiányzott.

- Valójában azért hívtalak ide, hogy elmondjam neked, nem tudom mit érzek irántad. Te majdnem ugyanolyan vagy, mint én, ugyanazokat a dolgokat szereted, és ugyanazokat utálod. Lehettünk volna álompár, ha nincs egy idegbeteg anyám, aki teletömi a fejemet a paranoiás marhaságaival. Nekem sem kellett volna hinnem neki, azoknak a dolgoknak kellett volna hinnem, amiket átéltem veled. Amikor sírtam, és te letörölted a könnyeimet, vagy amikor bokszmeccsre invitáltad a falat, mert összevesztünk. A tekintetednek kellett volna hinnem. - szinte egy szuszra hadartam el az egészet. Pár pillanatig még magam elé meredtem, aztán higgadtabb hangnemben tovább folytattam, minekutána nem válaszolt.

- Tudod, én hiszek benne, hogyha egyszer valami véget ér, és újra elkezdődik, lehet jobb, mint amilyen előtte volt. Miattad változtam a legtöbbet, miattad lettem az, aki most vagyok, és persze magam miatt, mert tetszeni akartam neked. - még mindig mély hallgatás a bal oldalam felől. Csak a légzését hallottam.

- Sajnálom, hogy úgy ért véget köztünk, ahogyan, és bármit megtennék, ha kapnék tőled egy új esélyt arra, hogy bebizonyítsam, nem vagyok annyira rossz, amilyennek hiszel. És sosem hazudtam neked, ezt jegyezd meg! Anyám félreértette, amit mondtam, elferdítette a valóságot, mert gyűlöl engem, ő maga mondta. És gyűlölte, hogy veled boldog voltam. - kibuggyant egy forró könnycsepp, és végigszántotta az arcomat. Felnéztem az égre, a felhők úsztak, a nap ragyogott, mindent összevetve gyönyörű nap volt. Én meg ültem a padon, mellettem egy majommal, aki valószínűleg semmit sem értett abból, amit mondtam neki, és csak némán hullajtottam a könnyeimet. Hallottam, hogy nagyot nyel, mély levegőt vesz, és belekezd.

- Én szerettelek, sőt, még most is, mert amikor megláttalak, a szívem tájékán furcsa melegséget éreztem. Sokszor hiányzol, rengetegszer, basszus! Amikor fekszem az ágyamban, és eszembe jut, hogy édesen ott aludtál mellettem, hogy hozzámbújtál, mint egy cica... Hiányzik a veled töltött idő, de nem tudok bízni benned. - amint ezt kimondta, felálltam a padról, és elindultam. Nem néztem vissza, csak mentem előre, nem foglalkoztam semmivel, és senkivel, az arcomon pedig csorogtak a könnyek. Aztán felállt ő is, utánam rohant, elkapta a karom, és maga felé fordított. Mindenfelé néztem, csak a szemébe nem, nem akartam látni a lelkét. Magához húzott, és a következő, amire emlékszem, hogy hosszú csókban egybeolvadunk. Kitéptem magam a karjai közül, és ráüvöltöttem.

- Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Te szakítottál velem! Én itt ma elmondtam neked mindent, kitártam a lelkem ajtaját, most meg játszadozni merészelsz?! - őszintén dühös voltam rá. Amióta szakított velem, mondhatta ezerszer, nem hittem el, hogy szeretett, pláne, hogy még mindig szeret. Lehajtott fejjel állt, és akkor megláttam valami olyan dolgot, amit már egy éve nem kellett.

Egy könnycseppet láttam legördülni az arcán, és azt a könnycseppet még több követte. Csak néztem rá döbbenten, tátott szájjal, és nem tudtam mit tegyek. Okozzak neki fájdalmat azzal, hogy most azonnal elmegyek, és soha többé nem hall felőlem, vagy...vagy menjek oda hozzá, és vigasztaljam meg? Pár másodpercig gondolkodtam csak, aztán odarohantam hozzá, és elemi erővel feltörő dühvel szájon csókoltam. Keményen, fájón, a fogunk is összekoccant, de nem zavart. Kívántam, akartam, szerettem, meg akartam menteni a kapcsolatunk romjait, és újra felépíteni a közös várunkat. A várat, ahol a szíveink laknak. Csak csókoltam, és csókoltam, megszűnt a külvilág. Érzékeltem, hogy a keze lejjebb csúszott a derekamról a fenekemre, és éreztem a combomhoz szoruló kemény dolgot is, amit anyám úgynevezett, \"kukoricacső\". Elillant a pillanat, és mi újra egy padon ültünk, immár a Duna partján, és a lágyan hullámzó vízbe veszett a tekintetünk. - Akkor most hogyan tovább? - kérdeztem egy mély sóhaj után.

- Veled akarok lenni, cica. Nem számít, mások mit gondolnak, csak az számít, ami a szívünkben van. - a vállára hajtottam a fejemet, és csendben néztük, hogyan vet a lenyugvó nap arany fénypászmákat a Duna hullámaira. Együtt. Újra.