Szemfényvesztők - 3

4.

Rita csalódva az orvostudományban, s belátva, hogy tehetetlenek a gyilkos kórral, szörnyű tettre szánta el magát. Úgy döntött, hogy enged dr. Fekete főgyógyszerész sokéves ostromának, és miután odaadja neki magát, feltárja előtte a szörnyű valóságot. Férje szakgyógyszerészként a város egyik gyógyszertárának volt a vezetője. Innen a barátság Feketéékkel. Évek óta összejártak, együtt szilvesztereztek, névnapoltak, jártak a jugó tengerpartra nyaralni, télen síelni Tarvisióba... szóval innen a nagy barátság. Rita évek óta állja Fekete meg-megújuló rohamát.

Most elérkezett az alkalom, hogy odaadja magát Feketének. Ritának három napos fellépése volt az Operettszínházban vendégművészként, míg Fekete egy háromnapos konferencián vett részt. És mindketten a Rege szállóban laktak. Az egész napos előadássorozatot lezáró banketten kissé emelkedettre sikeredett a hangulat. Fekete, mint egy dürögő fajdkakas ugrálta körül Ritát, s lopva a nyakába csókolva újra ajánlatot tett.
– Rendben – adta meg magát Rita –, lefekvés után hármat koppants az ajtómon! Várni foglak.– suttogta sokat sejtetően, s több szó nem esett közöttük.

Az elhálás annak rendje s módja szerint megesett. Pemete igencsak kitett magáért. Mint éhes disznó, aki makkal álmodik, úgy vetette magát a gyönyörű női testre. Szinte felfalta Ritát. Háromszor egymásután tette magáévá. Kétszer hüvelyen egyszer pedig ánuson keresztül. A szeretkezés megkoronázásaként Rita az utolsó cseppeket is kiszívta makkjából és szándékosan kis harapást ejtett rajta, hogy fertőzött nyálával Pemete vére összekeveredjék. Így tutira ment a fertőzés átadását illetően.

Miután a szeretkezéssel végeztek, felbontották a lehűtött pezsgőt, és elmerengve kortyolgatták az istenek nedűjét. Rita szólalt meg előbb.
– Jó volt, kis kecskebakom?
– Isteni volt, kicsim... Nemhiába, vágytam rád évek óta! Megérte!
– Hát ilyen régóta epekedtél utánam, gumimókus? Nem is vettem észre. Nem mutattad!? – adta a naivat Rita, ami még jobban feltüzelte Feketét. Amaz felhevülten búgta,mint egy vadgerlice:
– Tizenkét éve vágyok erre az alkalomra!

– Kitartásod elnyerte jutalmát.
– Hálás vagyok érte, cicám... Kérj akármit, mindent megteszek érted kismacskám – dürrögte kissé kapatosan, mint egy párzó fajdkakas Fekete. Rita csak erre várt, felkuporodott a heverőn, és szemébe nézve megszólalt.
– Szóval mindent?
– Kérj akármit, ha megtehető, megteszem.
– Megtehető lesz, kandúrkám.
– Mi az?

– Majd megmondom, de most ne rontsuk el az estét, inkább szeretkezzünk, kandúrkám! – hergelte a se lát, se hall trubadúrt Rita, s döglött kígyóként csüngő, ejakulátumtól és hüvelyváladéktól harmatos bíborfurulyáját újfent ajkai közé véve érzéki, kis harapdálásokkal keltette életre. Fekete sem volt rest, ő meg a kis pajkos játékszert kezdte el megmunkálni, majd az érzéki nagyajkakat és kis-kelyhecskéket kezdte köpülni hatalmas rücskös nyelvével.

Miután kellőképpen begerjedtek, Fekete fölébe kerekedett Ritának, s kitárt katlanjába döfte égő bíborlándzsáját. Ajkuk a másik ajkát kereste, s nyelvük végigkotort egymás fogsátorán. Rita tűhegyes fogacskáit a biztonság okáért jó mélyen Fekete húsos ajkaiba vájva, nyálával összekeverte a kibuggyanó édeskés vért... Hadd keveredjenek a vírusok... Fekete aléltan a gyönyörtől szívta, szorította magába Ritát, a végén egy hörgéssel élvezve ki minden eddigi elfojtást, hatalmas adag ejakulátumot lövellt az édes kelyhekbe. Miután jóllakva lefordult Ritáról, Rita bement a fürdőszobába tusolni. Pemete is követte, s kettesben mosták le a csata maradványait. Kijőve foteljaikban ülve egy pohár Camparival öblítették le a harcok gerjedelmét. Fekete oldalát furdalta, hogy vajon Ritának mi lenne a kérése, és nyaggatni kezdte.

– No, rajta kicsi Rita-cica, mondd meg nekem, mi a kívánságod?
– Hát, ha annyira akarod.
– Akarom.
– Most, rögtön?
– Most rögtön. Bökd már ki, mert nagyon szúrja az oldalam a kíváncsiság.
– Egy adag sztrihint vagy valami gyorsan ölő, azonnal ható mérget szerezz nekem, kandúrkán!
– Hogy mit? Jól hallottam? – hebegte felindultan Fekete.
– Igen, jól hallottad. Gyorsan ölő méregre van szükségem.
– Na, ne, ne izélj velem, kismacskám! Nem gondoltad komolyan. Ugye, csak próbára akarsz tenni?

– Nem, tényleg ez a kérésem.
– Kinek kell?
– Ne ijedj meg, nem nekem kell. Egy barátomnak.
– Jaj, cicám, nagy kő esett le a szívemről – kapkodott levegő után Fekete –, de nem lehet. Nem nyújthatok segédkezet egy gyilkossághoz. Tiltja az orvosi esküm.
– Csak ennyi?
– Meg a tisztességem is. Öléshez nem nyújtok segédkezet.
– De ha öngyilkossághoz kell?
– Ahhoz sem. Nézd, mindenkinek egy élete van. Nem rendelkezhet önmaga felett senki.

– Undok vagy... – nyafogott Rita.
– Cicám, az élettel nem lehet viccelni. Senki sem ölheti meg magát.
– És ha mondjuk halálos beteg, gyógyíthatatlan? Ha az orvosok lemondtak róla, akkor sem?
– Nem, akkor sincs erkölcsi alapja rá, hogy eldobja az életet.
– Kegyetlen törvény ez. Ha valaki tudja magáról, hogy fél év, két hónap múlva pária lesz, elcsúful, iszonyú fájdalmak közt pusztul, elevenen elrothad, akkor miért nem halhat meg tisztességgel, szépségét és intelligenciáját megőrizve? Miért?
– Azért cicám, mert amíg remény van...

– De ha nincs remény! – sikoltotta szemrehányóan Rita. Fekete megrémült a hangtól és a szemeibe kapaszkodó szempártól.– Valami baj van, cicám?
– Nem, nincs semmi, csak arra gondoltam, hogy ennek a szegény barátomnak segíthetnék, hogy emberi módon haljon meg. Teljes tudatában, szépen, tisztán...
– Nem, mindent kérhetsz, csak ezt nem.
– Miért?
– Nem nyújthatok kezet egy gyilkossághoz.
– Szívtelen vagy!
– Nem engedi az orvosi esküm.
– Ó, ti orvosok. De büszkék is vagytok a tudományotokra, amikor nem tudtok semmit!
– Halál ellen nincs orvosság, cicám.

– De ti asszisztáltok hozzá. Életben tartjátok az értelmét kikapcsolt csövekre aggatott, iszonyú fájdalmak közt vergődő rothadó csont- és hústömeget, a szürke, zanza bőrbe levő húscsomót. Szenvtelenül nézitek, mint fingik ki hörögve ebből a rothadt világból. Miért? Miért nem segítetek?
– Hisz, segítünk, kicsim...
– Nem segítetek! Ha segíteni akarnátok, lekapcsolnátok a csöveket, adnátok egy eliziuminjekciót... szívtelenek vagytok.
– Az eskü kötelez, cicám – tért át más vágányra Fekete, s cigarettára gyújtva lezárta a témát.
– És ha te lennél a megmenthetetlen? Ha tudnád, hogy két heted van csak? Mit tennél?

– Megadnám magamat a sorsnak.
– S elviselnéd az iszonyú szenvedést, az eleven elrothadást?
– Azt hiszem, hogy nem tehetnék másként.
– És ha nekem kellene az a méreg? Elnéznéd, hogy iszonyú szenvedések közt múljak ki, mint egy dögtérre dobott állat? Felelj! Elnéznéd?
– Nem tehetnék mást – ejtette le csüggedten kezeit Fekete.
Rita szemei összeszűkültek, az éjjeliszekrényhez ballagott, és előkotorta a zárójelentést, Fekete ölébe szórta a lapokat. Fekete rövidlátó szemihez emelte a lapokat, majd a szívéhez kapott, kifordult szemekkel, habzó szájjal suttogta:

– Rita, hogy tehetted ezt velem? Mért tetted ezt, kicsim?
– Azért te féreg, hogy most már aztán biztosan adsz egy ampullával abból a sztrichninből... most már te is megkaptad a bajt!
– Nem, kicsim nem adhatok... Nem adhatok – köhögte kifordult szemekkel, és bénán zuhant a semmibe... Rita a telefonért nyúlt.
– Kérem az orvosi szobát, azonnal jöjjenek a százkilencesbe, egy ember rosszul lett. Hogy mi a baja, úgy látom, szívinfarktust kapott. Siessenek!

5.
Az eset nagy port vert fel orvosi körökben. Fekete túlélte a szívrohamot. A fővárosi klinika intenzív osztályán hamar helyrepofozták. Rita hazatérve teljesen hidegen fogadta férje közeledéseit. Mikor aztán már nem lehetett kitérni előle, elébe tette a leleteket. Péter halálra váltan hebegte.
– Kicsim, ez nem lehet igaz! És pont veled?
– Hát, igen Péter. Az egészségügy áldozata vagyok.
– És nem akarsz megfertőzni?
– Nem.
– Holnapra elkészíttetem a tesztemet.
– Az, jó lesz! Legalább megnyugtat bennünket –, mondta Rita, Péter kézfejére téve hófehér, sápadt kezecskéjét.

– Cicám, melletted leszek. Nem hagylak el – suttogta Péter.
– Szerettél te engemet valaha is, Péter?
– Butaság, csak téged szerettelek, mióta vagy nekem. Mindent megteszek érted.
– Azt mondod, mindent?
– Kérj bármit is.
– Ígérd meg, amikor szükség lesz rá, egy adag azonnal ölő méreggel átsegítesz a túlvilágra. Ígérd meg Péter, nem akarok szenvedni! Nem akarok csúnyán, elrohadva megmaradni a gyermekeim előtt!

– Ne butáskodj, cicám, ezt nem kérheted. Pont én öljelek meg.
– Tehát nem szeretsz. Tudtam, sohasem szerettél. Nem baj, majd szerzek valahonnan.
– Verd ki a fejedből, cicám. Most pánikban vagy, de majd szépen hozzászokol a gondolathoz.
– Mihez, hogy élve elrohadjak, soha!
– Ne bomolj cicám!
– Én szép akarok maradni. Amilyen szépen éltem, olyan szépen akarok meghalni. Szép halott akarok lenni. Hát olyan nehéz ezt megérteni! Csalódtam benned, Péter. Azt hittem, szeretsz?
– Annyira nem, hogy megöljelek.

– Hát inkább asszisztálnál az eleven elrohadásomhoz? Hogy megutáljanak a gyerekeim, a szüleim, az ismerőseim... Hogy irtózva meneküljenek előlem, az AIDS-es párja elől.
– Igazságtalan vagy kicsim. Hátha addig kitalálnak valamit.
– Meddig? Két hónap, fél év alatt? Hol élsz? Ezt te sem gondolod komolyan.
– A reményt nem szabad feladni. Én melletted vagyok. És a gyerekeid is. Bízzál bennem!
– Ezek után? És ha te megkapod a kórt? Mi lesz akkor? Akkor sem leszel hajlandó megszerezni a mérget?
– Nem. Az esküm kötelez.
– Fakír vagy.

6.

Rita mindent megtett annak érdekében, hogy méreghez jusson. Azonban nem sikerült. Hiába mozgott orvosi körökben, a kiskapuk sorra becsukódtak előtte. Az idő azonban haladt, s eljött a felülvizsgálat napja. Rita kétségek között őrlődve ment a klinikára, vérvételre. Reszkető térdekkel várta az eredményeket. És isteni csoda történt. Megkapva a leleteket, nem akart hinni a szemének. Az eredmények stagnálást mutattak. Megállt a folyamat. Az immunrendszer nem gyengült tovább.

– Érthetetlen, de el kell hinnem asszonyom, valami módon megállt önnél a folyamat. Stagnál – mondta, gyöngyöző homlokát törölgetve a főorvos.
– Ez azt jelenti főorvos úr, hogy van remény a gyógyulásra?
– Nézze, hogy a teljes gyógyulásra van-e reménye, azt nem tudom Önnek megjósolni, de most valami történhetett Önnel: megállt a folyamat.
– S meddig tarthat ez? – kérdezte Rita reménykedve.
– Nézze, semmit nem mondok. Ha a következő ellenőrzésen is marad az állapot, már valami halvány reménysugarunk van. Valami olyasmi, mintha a szervezet kezdené újraépíteni az immunrendszerét... Olyan ez, amikor valaki hatalmas energiatöltést kap, de ez csak a mesében lehetséges. A valóságban elképzelhetetlen... No, akkor hat, hét múlva találkozunk. Viszontlátásra!

Ritával forgott a világ. Nem tudta, hogy került ki a főorvosi szobából. Fülében folyton csak az kalapált:–Élni fogok... Balambér meggyógyít! Istenem meggyógyulok, de milyen áron? Mit csináljak? Áldozzam fel a fiamat? Nem tehetek... Kihez forduljak tanácsért? És tépelődései közben beugrott: a plébánostól kér tanácsot. Még aznap este megjelent a plébánián, s bizalmas gyónásra kért engedélyt Fecsegi atyától.
– Hallgatlak, leányom – mondta kopasz békaszáját negédes mosolyra húzva Fecsegi.

– Atyám, a tanácsait szeretném kérni sok mindenben.
– Hallgatom, csak szépen sorjában, ide a fülembe, leányom.
– Atyám, gondok gyötörnek, s nagy az én bánatom.
– Ki vele, hallgatlak.
– Élet és halál gondja nyomasztja lelkemet. Jaj, nem tudom hogy is kezdjek hozzá?
– Majd én segítek –, mondta az atya és rákérdezett – Istennel minden rendben?
– Hogy érti, atyám?
– Istennel nem vagy perben, haragban?
– Nem atyám. Isten jó, s remélem, megérti gondomat.
– Kezdjed.

– Atyám, az a kérdésem Istenhez, hogy az ember, földi halandó, mennyire rendelkezik a testével.
– Mindenben gyermekem. Felnőtt ember mindenben rendelkezik a testével.
– És akkor a paráználkodásra van feloldozás? Hiszen ha a testemmel én rendelkezem, akkor a férjemen kívül azt mással is megoszthatom?
– Nem leányom, aki házasságban él, az örök hűséget fogadott, és azt nem lehet feloldani.
– Egyetlen alkalomra sem, atyám?
– Nem, nem. Isten nem engedi a paráználkodást.
– És ha már megtörtént, atyám?

– Ha csak egyszer történt meg, akkor kirójuk a penitenciát, és Isten fátylat borít rá.
– Köszönöm atyám, kérem a penitenciát.
– Később, a végén kirójuk rád lányom. Mi van még, ami nyomja a lelkedet.
– Atyám, ha már testemen Istennel ketten osztozunk, kérdezzük meg Istent, hogy mennyiben van jogom az életem felett dönteni.
– Úgy érted, hogy a sorsod alakításában?
– Nem, nem atyám: életem és halálom között.
– Hogy van-e jogod a halálod megválasztásában?
– Igen, atyám, azt szeretném tudni, hogy dönthetek-e abban, ha meg akarok halni.
– Önkezével senki nem vethet életének véget. Tiltja a tízparancsolat.
– És ha már nincs értelme az életnek?
– Isten haragszik! Ilyet még gondolatban sem tehetsz! Istennek minden teremtése egyaránt kedves. Életre születtünk, leányom, nem halálra.
– De atyám, amikor oly nehéz élni!
– Miért?

– Atyám, amikor valakire halálos kór tör rá, napjai megszámláltattak, ha nem akar szenvedni, nem akar csúful, matracsírban elrohadni, akkor sincs joga meghalni?
– Nincs.
– Atyám, Isten kegyetlen, inkább hagyja szenvedni az embert, mint simán átlépni a halál sövényét?
– Leányom, ez nem így van. Mennél többet szenved valaki azért, hogy a túlvilágra jusson, annál nagyobb örömben lesz része a mennyek országában.
– Atyám, engemet a túlvilág nem érdekel. Én itt a Földön akarok élni! És ha ki kell múlni emberhez méltóan, szépen akarok meghalni.
– Isten nem engedi ezt a módot!

– Atyám, ha Isten lefogja az önmagamra emelt kezemet, s kegyetlen szenvedésre ítél, akkor mást kérdezek.
– Mondjad, hallgatlak!
– Atyám, ha lenne lehetőség az életben maradásra, de ennek nagy ára van, akkor megadhatom-e az árat az életemért?
– Az életért semmilyen ár nem sok, bármi megadható...
– A fajtalankodást Isten bünteti-e atyám?
– Bizony bünteti leányom.
– És a fajtalankodásra való rábírást?
– Azt szintén.
– És ha ennek egy élet az ára?
– Akkor sem lehet fajtalankodásra rábírni valakit.

– Istenem, akkor meg kell halnom... Hát nincs egy kis megértés sem ott fenn az égben?
– Békülj meg, leányom, a halál gondolatával. Szépen méltósággal is meg lehet halni.. Majd én felkészítelek a nagy útra!
– Atyám! Én nem akarok meghalni! – sikoltotta Rita, s az atya kezébe kapaszkodva csókjaival és könnyeivel áztatta a zsíros, püffedt kézfejeket – kérem a penitenciát!
– Békülj ki Istennel. Naponta 2 óra imádkozást, tíznapos szigorú böjtöt rovok ki rád, és 10 nap múlva gyóntatószékemhez várlak. Ámen. – rebegte kenetteljesen, Fecsegi esperes, s elbocsátotta Ritát.

Rita kábultan támolygott ki a plébániáról, és egyenesen a templomba ment. Az oldalajtóban letérdepelt szent Rita szobra elé, és őhozzá imádkozott.
– Szent Rita, te, aki gyógyíthatatlan betegségben szenvedtél, matracsírban eleven elrohadtál, s mindezt jajszó nélkül tűrted, adj erőt! Kérlek, te adj nekem felmentést Isten előtt... – s amint mondta a magáét, szemei bepárásodtak, s a könnyfátylon át lelke Rita lelkével találkozott. A földi halandó és a szent lelke összefonódott, s a szent bátorító mosollyal megszólalt.
– Mondd, mi nyomja lelkedet, leányom, s nálam megértésre találsz!
– Ó, boldogságos magasztos Szent Rita, nagy az én dilemmám!
– Ki vele!

– Halálos kór támadott meg. Gyógyíthatatlan, mint a tied egy-koron. Önkezemmel szerettem volna végetvetni életemnek, de ehhez segédkezet nem nyújt sem, földi halandó sem, Isten. Az emberek lefogják kezem, Isten gúzsba köti a lelkem. Mit tegyek szentasszony?
– Fogadd türelemmel a közelgő halált, s viseld el a kegyetlen szenvedéseket!
– Nem bízom magamban anyám! Gyenge vagyok, félek, hogy elbukok, s elvesztem emberi méltóságomat. Nincs erőm elviselni a szenvedéseket.
– Segítek. Imádkozz, s én melletted leszek!
– Nem megy. Gyenge vagyok és esendő.
– Többet nem tudok segíteni.
– Lenne egy lehetőség anyám az életben maradáshoz.
– Én csak a halálba menőknek tudok segíteni...

– Kihez forduljak akkor Szent Rita?
– A Szűzanyához leányom, hátha ő megérti bánatod, s felemeli a szívedet.
– Köszönöm Szent Rita.
Rita átvánszorgott a Szűzanya szobrához. Letérdepelt a hideg márványlapra, és imára kulcsolt kézzel könyörgött Szűz Máriához.
– Szűzanyám, te, aki szintén anya vagy, segíts nekem. Adj tanácsot egy földi halandónak, leányodnak!
– Hallgatlak – jutott el a ködből a Szűzanya válasza Ritához.
– Anyám, a tanácsodat kérem, van-e jogom az élethez, ha már megszülettem?
– Természetesen, hogy jogod van élni.
–
És ha ennek a túlélésnek ára van?
– Az életért mindenféle árat meg kell adni.
– És ha az, az ár az általam szült fiúgyerek feláldozása?
– Én is feláldoztam fiamat az emberiségért.
– Én csak áldozatot kérek a fiamtól, amit nem köteles megtenni.
– Mi lenne az?
– A testét kellene átengedni egy tudornak, aki cserébe csodapirulákkal és energiaadással visszahoz az életbe.
– Nagy ár ez leányom, de az ügy kettőtökre tartozik. Ha a fiadnak fontos az édesanyja élete, akkor semmi se drága!

– Még az sem, ha bűnös cselekedetre bírom rá?
– Isten előtt a bűntől megtisztul az, aki nemes cselekedetből teszi, azért teszi, hogy egy lelket megmentsen az életnek.
– Anyám, megtehető ez?
– Csakis önkéntes alapon. A ti kettőtök ügye. Senki nem szólhat bele.
– És Isten? Isten mit szól ehhez, anyám.
– Isten hatalmas. Isten megbocsát. Egy pillanatra behunyja a szemét.
– És a tudorral mi lesz anyám?

– A tudor velejéig romlott kéjenc. Amit művel, Istennek csípi a szemét, bűze facsarja az orrát, de Isten jó! És Isten mérlegre teszi cselekedeteit. Az egyik serpenyőben a jó cselekedetei vannak: emberek ezrei, akiket visszaadott az életnek, míg pár tucat elkárhozott lélek a másik serpenyőben, akikkel paráználkodott. A mérleg a jó felé billeg. Hagyni kell őt, ténykedni, amíg hasznos az emberiségnek. Ha negatívba billen a mérleg, akkor Balambér a pokolra kerül. Ez az Úr és az ő dolga. Hagyjuk meg ezt nekik, majd elrendezik egymás között. Te pedig remélj, s beszélj a fiaddal!