Szemfényvesztők - 5

10.

Miután kiszellőztették a tanácstermet, behívatták Balambért. Balambér mester alázatos hajlongások között, rókamosollyal az arcán, hunyorogva hajolt meg a pulpitus előtt, s álszenten kérdezte: – Mivel szolgálhatok uraim? — A jegyző szólalt meg hivatalos pózt erőltetve magára.
– Azért hívattuk Balambér uramat, hogy eloszlassunk mindenféle kételyt és mende-mondát, ami önről terjeng.
– Állok elébe, uraim! – fonta keresztbe karjait Balambér, s színpadias mozdulattal újfent meghajolt a pulpitus felé.

– Átadom a szót a polgármester úrnak – mondta a jegyző, és leült. A keszeg, gyomorbajos polgármester felállt. Horpadt mellét kissé kidüllesztette, mint a kakasviadalra induló kakas, szemüvegét levette, megtörölgette, majd feltette. Aztán zsebkendőjével szájszélét törölte meg, majd kehelve megszólalt: – Szeretnénk az Ön személyét mélyen érintő személyi ügyekben világosan látni.
– Kérem, tessék kérdezni, uraim – mondta a rókamosolyos Balambér.
– Átadom a szót a tiszti főorvos úrnak – mondta a polgármester s leült.
– Balambér úr, olyan hírek szálldogálnak városunkban, hogy az Ön gyógyászati tevékenysége már-már az okkult tudományok határát súrolja. Mi ebből az igazság?

– Konkrétumokat kérek, uraim! – szólalt meg Balambér szenvtelen arccal.
A jegyző sietett segítségére a tiszti főorvos úrnak, kezében papírlapot tartva olvasni kezdte.
– Állampolgári bejelentés érkezett egy különös jelenségről.
– Éspedig?
– A pederasztaság vádjával illették Önt.
– Nevetséges. Én bioenergiával gyógyítok.
– Hogy honnan nyeri azt a bioenergiát, majd a Köjálosunk megmondja.– nézett a sánta, kövér, pattanásos arcú KÖJÁL főorvosnőre, Ludmillára. Ludmilla két pattanást kinyomva arcán, vérvörösen állt fel, s az asztallapra támaszkodva replikázott.

– Semmit sem találni, ahány bejárás van, mert egyszerűen nincs olyan körülmény, ami sterilizálási gondokat hagyna hátra. Minden tiszta, minden ragyog... esetleg a kis házikóban lévő feltöltődési aktusnál javasolnám a Balambér úrnak, hogy az egyik ánusból való kijövet és a másik ánusba való bemenet között egy zománcos lavórba készített hipermangános oldattal becses szerszámát fertőtlenítendő bemártani...
– Höhöhö... – röhögött Pálinkás, majd így folytatta. – Akkor már ménem klórmészbe, mint a bábaasszonyok, az mégiscsak izgalmasabb, jobban csíp!
A polgármester megkopogtatva az asztallapot, komolyságra intette a társaságot.
– Uraim, most komoly dolgokról tárgyalunk. Ugye a KÖJÁL nem talált kivetnivalót a működésükben, a Tiszti Főorvosi Szolgálat sem, akkor most az egyházat kérdem, van-e kivetnivaló?
– Uraim, a Balambér úr által végzett rítus egyszerűen erkölcsi zsarolás. Mert ezt a pederaszta fertőt, nem tudom másnak nevezni, mint a helyzettel való visszaélésnek. Ez Isten elleni bűn!
– Kérem, magyarázza meg bővebben, plébános úr! – kérte fel a jegyző.

– Uraim, Balambér úr kihasználja a betegek erkölcsi nyomorát, s a gyógyulásukért fajtalankodásra készteti fiúgyermekeiket! Ez nem más, mint visszaélés a helyzettel.
– Olyasvalami, mint a pártállamban a szellemi prostitúció? Erre gondol plébános úr? – szúrta közbe Balambér álszenten.
– Hát, valami olyasféle, uraim.
– De hát nem jelenthetjük fel zsarolásért, sem üzérkedésért, mert pénzt nem kér, nem fogad el érte, és amit cserébe ad, az egészséget, az arányban van ezzel a fertelemmel – szólalt meg a jegyző.

– De uraim, a Balambér úr csodapirulái nincsenek engedélyezve, ez büntetendő cselekedet, embereken kísérletezik! Fel kellene jelentenünk hivatalból az OGYI-nál – háborgott a Tiszti Főorvos.
– Uraim, az OGYI két éve vizsgálja, és még ki tudja hány évig fogja vizsgálni a pirulákat, mire engedélyezi a forgalmazást. Addig nem nézhetem, hogy emberek haljanak meg egy papír hiánya miatt!
– De honnan van Önnek erkölcsi bátorsága hályogkovács módjára beadni a szert engedély nélkül?

– Uraim, nekem engedélyt a lelkiismeretem adott erre. És az írás a Teremtőnél van... Mi ketten tudjuk, hogy a szer jó, és életeket mentünk meg vele. A többi meg nem érdekes.
– De akkor sem lehet ekkora felelőtlenséget... hááá – hápogta a KÖJÁL- tündér –, maga mérgezi az emberiséget, ki tudja, milyen körülmények között kutyulja azokat a pirulákat! Van KÖJÁL- engedélye a telephelyre? Ugye, hogy nincs! – csapott az asztalra diadalmasan a Köjálos.– nos, Balambér úr, erre mit lép? – szólította fel a polgármester a válaszadásra Balambért. Balambér szenvtelen arccal válaszolt.

– Uraim, hogy a pirulák hogy készülnek, magánügy. Mint ahogy nekem, egyszerű állampolgárnak nincs jogom megkérdezni a gyógyszergyárakat, hogy készül az esetleg éppen nem ható gyógyszerük vagy a mellékhatásként megkopaszító citosztatikumuk, úgy engemet se zaklassanak ilyen profán kérdésekkel. Egyet kérdezhetnek: hat-e a pirulám?
– És hatnak azok a pirulák, Balambér úr?
– Kérdezzük meg azokat, akiket a fehérvérűségből hoztam vissza az életbe, vagy akiket vészes vérszegénységből, immunhiányból, rákból vagy egyéb nyavalyákból gyógyítottam ki a pirulákkal.

– Lehet, hogy amúgy is meggyógyultak volna? – hitetlenkedett fejcsóválva a jegyző.
– Uraim, hozzám olyanok jönnek, akikről lemondott az orvostudomány, akiket páriaként sorsukra hagynak, elfuseráltak, halálra ítéltek. Uraim, nem követni kell a kór lefolyását, ahogy egyesek elegánsan mondják, hanem megállítani, s visszafordítani a kórt! Majd ha az orvosok is gyógyítani tudják a halálos kórt, majd akkor álljanak le velem vitatkozni! Rágalmazni!
– Tud-e gyógyeredményt felmutatni? – kérdezte makacsul Pemete.

– Természetesen, számtalan eredményem van, s számítva a számonkérésre, egy esetet tudok önöknek most azonnal prezentálni – mondta Balambér, s kinyitotta az ajtót, Ritát engedve be.
– Művésznő, Ön itt? Kisztihandom – rohant elébe a Tisztifőorvos, és hatalmas kézcsókkal fogadta. – Látom, pompásan néz ki, teljesen felépült. Hála az orvostudománynak. – éktelenkedett, de Rita hűvösen leintette.
– Főorvos úr, hála az orvostudománynak, én most nem lennék itt, ha az orvostudomány nem űz a gaz Balambér karjaiba, ha az orvostudomány nem ítél eleven kínhalálra! Mert mit tudott Ön ígérni nekem, egyet: a biztos halált! De azt fixre.

– Nade, Nade... ilyet – hápogott a főorvos, de Rita leintette.
– Ne lamentáljon főorvos úr, önök lemondtak rólam, s még a szép halálhoz való jogot is megtagadták tőlem. De jobb is, mert ha akkor Önben van egy szemernyi emberség, s megszán egy méregkapszulával, már nem élnék... De Ön még arra sem volt képes, hogy segítsen a szép halálhoz való útra lépni, de nem, még ezt a jogot is megtagadták tőlem! Uraim, ha már a túlélésem nem tudták biztosítani, miért ítéltek hosszú szenvedésre? Hogy merik venni a bátorságot ahhoz, hogy életre, eleven elrothadásra ítéljenek valakit, aki nem óhajtja ezt?

– Gyermekem, az Úr elítéli az öngyilkosságot! – vetette, közbe Fecsegi. Rita most szembefordult vele is.
– Plébános úr! Milyen Isten az, amelyik a szenvedést, a fájdalmat, a kínt, a gyötrelmet szabja ki a vétlenre. Milyen Isten az, aki nem tud segíteni a túlélésben, de megakadályozza az önkéntest, az önmagam választotta szép halált?
– Leányom, mindannyian az Úr kezében vagyunk. Ő dönt sorsunkról. Az életet Isten adta, s csak ő veheti el – replikázott a plébános, de Rita visszavágott.

– Én ezt az Istent megtagadom! Nekem nem kell olyan Isten, aki nem segít! Én itt: a Földön akarok élni, boldog lenni, és ezért bármi áldozatot vállalok. Isten elrothadásra ítélt, eleven pusztulásra. Ha Istennek olyan nagy a hatalma, nem tud megmenteni egy olyan lelket, aki ezreket szórakoztat nap, mint nap, örömet és lelki gyönyört, lelki épülést adva neki? Hát vak ez a mi Istenünk? Én az ilyen Istent elutasítom. Elutasítom az ő vazallusaival és hamis prédikátoraival együtt!

– Csillapodjék művésznő! – kérlelte a jegyző – Ez itt most egy meghallgatás, nem vagyunk a bíróságon. Mi jót akarunk Balambér úrnak, el akarjuk tussolni az ügyét, hogy nyugodtan működhessen. Ki kell találnunk valamit, hogy ne támadhassák. Mert hiába győződünk meg a szer jóságáról, életmentő mivoltáról, ha a hatóság másként ítél.
– Jegyző úr, polgármester úr, tiszti orvos úr, hát ki a hatóság, ha nem Önök: a testület? Kérdem én, ki a hatóság?
– A hatóság ott, fenn van – mutogattak egyszerre felfelé a plafon felé. Higgyék el, minket is támadnak onnan, fentről!
– Kik?

– A főnökség.
– Drága művésznő, itt most már látjuk, hogy Balambér úr szerei hatásosak. Tisztában is vagyunk vele, szemet hunyunk az engedély felett. Egy dolog van, amit meg kell beszélnünk, s dűlőre jutni ebben a kérdésben is. De ezt talán a plébános úr vezetné elő.
A plébános hájas arcát kockás zsebkendőjébe törölgetve, feltápászkodik, és széles mosollyal, kenetteljes hangon rákezdi.
– Uraim, itt etikai kérdést kell megtárgyalnunk! Sarkítva a dolgokat, el lehet-e nézni egy magasabb cél érdekében embertársunk fajtalankodását? Magyarul: arányban áll-e az a sok gyógyeredmény azzal az erkölcsi romlással, amit a másik oldalon elkövet? Erre kell választ adni.

– Kérem, ha megengedik, tanúként hadd szólítsam be a fiamat, hiszen konkrétan eben az esetben rólunk van szó – kérte Rita. A polgármester megadta az engedélyt.
– Tessék, jöjjön be, fiatalember.
Dávid illedelmesen bejön, köszön, és megáll a bizottság előtt.
– Rajta, uraim, kérdezzenek!
– Kedves fiam, tudom, hogy kényes a kérdés, de meg kell tőled kérdeznem, igaz-e, hogy fajtalankodott veled a Balambér úr? – kérdezte izegve-mozogva a jegyző.

– Már úgy értem, hogy lyukon vágott-e a Balambér úr? – kérdezett vissza Dávid.
– Höhöhö... – röhögött nyerítve Pálinkás – lyukon vágta!... höhö..
– Hányszor közösült Önnel ánuson keresztül Balambér úr? – kérdezett most a tiszti főorvos. A polgármester félrefordulva belehányt a lavórba, s száját törölgetve ökölődött. Dávid nem értve a kérdést, visszakérdezett.
– Már úgy értve, hogy hányszor hatolt belém a Balambér úr? Hát kérem, ez magánügy. Erre nem válaszolok.

– De az aktus... Megtörtént az aktus? – kérdezte kikerekedett szemmel nyáladzva a plébános, kezeit dörzsölve.
– Igen, az aktus az megtörtént, nagy, dolog! Amikor az anyám élete volt a tét. Mondják, uraim, nem tartanák oda a seggüket, ha az édesanyjukat kellene megmenteni. Mit vannak úgy oda! Mi ez a prüdéria? Ma, amikor a munkanélküliség miatt családos anyák és tinédzserlányok és fiúk árulják a testüket, éhen ne vesszen a család? Min csodálkoznak, uraim?

Dávid szavait néma csend követi, majd a polgármester, még mindig ökölődve, áll fel, s int a tanúknak, hogy távozhatnak. Mikor kimennek, Balambérhoz fordul.
– Javaslom, uraim, hogy hagyjuk abba ezt a szellemi maszturbációt, és kérdezzük még meg végezetül Balambér urat, lát-e kivezető utat ebből a fertőből, rothadó társadalmi posványból?
– Van-e mondanivalója Balambér úr?

–Igen, van mondanivalóm. Uraim, mi korunk gyermekei vagyunk. Bűnben és szellemi fertőben nőttünk fel. Mint az anyatejet szívtuk magunkba a kommunista mételyt, éltünk a hazugságok mocsarában. Egy korcs nemzedék, szellemileg fertőzött társadalom alakult ki. Lételemünk a szemfényvesztés, hazugság, csalás, ármánykodás. Leromboltuk az évezredek alatt felépített katolikus erkölcs építményét, s most a helyette állított csalfa, álhumánum kulisszái maguk alá temették a nemzetet. Nyomorral, munkanélküliséggel köszöntött ránk az újkor hajnala. Elindult a húsdaráló, és Moloch éhes szájában ropognak csontjaink, és a társadalmat a halálos kórból már a sarlatánok sem tudják megmenteni...

–Szemfényvesztők vagyunk mindannyian... Szemfényvesztők... Szemfényvesztők – suttogta egyre halkabban Balambér, majd nagy fényességgel tűzgömbbé alakulva, ufóként távozott a nyitott ablakon. A kékeslilás félhomályban, a szélben leffegő függönyön át egyre jobban távolodó tűzgömb aurája lassanként kihunyt. Sötétségbe borult a város.