Hungarikum

Fekszem a parton, tisztábbik kezem dobogó mellemen pihen. Hálistennek még dobog. A patak gyorsröptű zúgása átveszi szívem zaját.

Jobb kezem szívemhez igen közel, de bizonyára nem elég közel, hogy érezhessem a magyarságot. Azt a magyarságot melyről sok költő, s író oly nagyszerű ódákat zeng. Nem hallom az ódát.

Jó barátom, egy költő, szívszorongató magyar magyarverset írt, melytől kissé még én is megsajnáltam magamat, őt, magunkat magyarokat. Írt hősi csatákról, melybe esélytelenül mentünk bele, és minthogy kutyából nem lesz szalonna, vesztettünk. Vesztettünk, de legalább dicső halállal halt az a sok-sok magyar. A mártírok hősiességével, s nevüket ma is ismerjük, alakjukat egy-egy szobor őrzi.

De kell ez nekünk? Mitől magyar a magyar? Attól, hogy el tudja regélni milyen módon adta életét Táncsics a haza életért? Vagy, hogy elénekli a magyar himnuszt? Hát nem. Ezt bizony kérem az okmányirodánál kell keresni! Az a magyar akinek az áll a papirosán.

„Fáj a Magyar szíve.” Szólt a magyarvers. Neked fáj? Nos nekem nem.

Ez a fájdalom már nem a mienk, mi csak magyarok vagyunk. Tudod mi fáj nekem? Nem a Mohácsi – vész vagy a Sárospataki-vereség. Nem ez bánt, hanem a lanyha és hűvös, koraesti szellő a kicsiny patak partján. Ez az ami bánt engemet.