Történetek

Baljós érzéseim a ballagásán, kezdődtek. Ott álltam a nagy felfordulásban és törölgettem a könnyeim, ahogy illik. Aztán megjelent előttem a fiam, egy fiatalember képében, mosollyal az arcán és olyan szelíd tekintettel, amilyen csak egy felnőtt arcán lehet, amikor hagyja, hogy a szülők, nagyszülők, - őt utoljára, még egyszer, - gyereknek nézzék.
Belém hasított a kérdés. Mikor nem néztem oda, amikor felnőtt a fiam? ...

A félelemtől reszketve kapaszkodtunk egymásba, úgy álltunk fel a földről, ahova az imént rogytunk a döbbenettől.
- Ez most tényleg megtörtént? - kérdeztem zihálva.
- Igen, ez nem csak egy álom...

Ősz van...
De ez az ősz más. Más, mint eddig. Ez az ősz nem tartogat illatokat, örömöt, se gondtalan éber álmokat. Torz, alakok lengnek elém. Püffedt arcuk van. Szemeik nagyok, ajkuk vastag s kivillanó fogaik hiányosak és rohadtak. Mosolyuk gúnyos és megvető. Sokszor álmodok róluk. Ez az egyetlen álmom, amire emlékszem...

"Izzóba harapott egy 38 éves budapesti férfi" - mondta a szörnyű hírt a bemondónő. A nyomozó nem tudta mire vélni az esetet.
"Mi vihette rá arra, hogy beleharapjon?! Ráadásul ilyen fiatalon!" - gondolta. Ő könnyen beszélt, 55 éves múlt. Az egyik legjobb volt. Egészen eddig az esetig...

Rengeteg ismerőssel találkoztam, sorra kézfogások, és bemutatások sokasága fogadott minket. Végre eljutottunk a kijáratig, és irány a patak, ami a tábortól kb. 800 méterre található a kedvenc sziklám mellet. Én csak a vándorok sziklájának nevezem, hisz itt született nem egy két alkotásom. Bécinek és a húgomnak újdonság számba mentek az apró, ficánkoló halak a patakban. Kiélvezték a látványt, megmásztuk a sziklát, és visszanyúltunk a táborba...

Először lentről fel, majd vissza körbe nyalakodom, simogatom a kezemmel, a nyelvemmel, és néhányszor bekapom, nem nehéz az egészet bekapni, pedig nem kis példány, csak gyakorlat kérdése az egész. Ez nagyon tetszik neki, és közben a pálcával lent tovább simogat...

Naivitása sokkal nagyobb volt annál, minthogy valami mögöttes szándékra gondolt volna. A két kéz egymásba fonódott. Egyikük se mozdult. Csak a két kéz volt, ami összekötötte őket, mégis olyan volt mintha már régi időkből ismernék egymást. A pár másodperces mozdulatlanság mindkettőjüknek órákig tartott a képzeletükben. Aztán a fiú lassan, érzékien simogatni kezdte az ujjai között lévő másik kezet...

Mielőtt magamhoz tudtam volna rántani, hogy megcsókoljam, kiszabadult karjaimból, és beszaladt a tengerbe. Én is levetkőztem, és követtem a homokban hagyott lábnyomait, egyet hagyva, ahol ő kettőt, éreztem, ahogy végigmér, amint meztelenül gázolok a vízben, és én sem tudtam levenni róla a szememet. A hullámok incselkedően ölelték, simogatták nádszál derekát, s én meggyorsítottam lépteimet, hogy mielőbb átvehessem végre helyüket...

Mikor a dal végére ért, és az utolsó hang zengése is elhalt a szoba falai közt, tökéletes csend támadt. A lány nem mozdult, a szemét sem nyitotta ki. Mintha könnyű transzba esett volna.
Nem láthatta, hogy a fekete ló már nem az ablak előtt állt, fejét a zongorán nyugtatva, hanem ő mögötte – valóban hatalmas, éjfekete állat, marmagassága nagyobb, mint a lány, teste izmos és bámulatra méltóan arányos...

A Szülők.. Két ember, akiknek sorsát a Szerelem, és egy általuk létrehozott Új Élet fűzi össze.
És mi, a gyerekek.
Annyi mindent kapunk Tőlük és olyan keveset adunk.. Oly sokszor érezzük tehernek azt a féltő gondoskodást. S egy-egy gyenge pillanatunkban döbbenünk csak rá: Istenem, Ők értem vannak... Ilyenkor én is elgondolkozom: Mi lesz velem, ha Ők már nem lesznek?! ...