Történetek

Mindenesetre a társunknak csak a felét harapta le, nyílván így tudott még sikítani. Borzasztó volt látni, ahogy lógnak a belei, a mája és az összes létező szerve, ami deréktájon volt. Mindenesetre egy boncmester is megirigyelné, hogy kibírtuk az utat hányás nélkül. Bár ez későbbiekben változni fog, és akkor már a boncmester se lenne a helyünkben. Az a tény viszont érthetetlen és felfoghatatlan, hogyan tudott a dög ilyen gyorsan anélkül feljutni, hogy abból bármit is észleltünk volna......

Az életem során sok érdekes, elgondolkoztató sorsot ismertem meg. Az átlagosnál jobb memóriával és következtető képességgel áldott meg Istenem, ezért évtizedeken át tudtam gyűjtögetni az információ mozaikokat, mire sikerült a képet kiegészítve össszeraknom, egy-egy sors, életút egésszé állt össze. Mindig megpróbáltam megérteni a történések mozgatóit is. De a világ változásai miatt a kort, amiről nem tehet az aki benne él. A mai tudásunkkal, erkölcsünkkel nem lehet az akkori világot megérteni......

Hirtelen ráeszmélsz, nem vagy egyedül a legalább egy tucat átruccanó van körülötted. Aztán a földből kinő Tapsi hapsi rádtuszkol egy ejtőernyőt és lelök a tetőről. Nincs időd kinyitni. Pont egy buszra esel, de nem esik semmi bajod, mert ez Trenton city...

És a harmadik dolog a kifejezőképesség. Ha kitalálsz valamit, akkor az úgy a legszebb, ha el tudod mondani a kitalációdat. Rengeteg segítséged van hozzá. Az első kettő veled született képesség, az utolsót kemény, és hosszadalmas munkával elsajátíthatod, de ez évekbe telhet...

Figyelj! Vedd észre halálod, mikor lelked eltűnik. Könnyelműség lenne elpazarolni az időt, mely bár előtted s utánad végtelen, de közben igencsak kevés, élj akármeddig. Húsz vagy százhúsz, nap, év? Igazán kevés, a végtelen szöveten csak egy nagyon apró minta, és annak is egy kis részlete...

Egy esős nap felmegy a város legmagasabb házának a tetejére egy átlátszó férfi, aki feltehetőleg üvegből van. Nekirugaszkodik az ugrásnak, mintha ötven méter gyors döntőjében lenne, kisvártatva ugrik, átadva magát a gravitáció csodájának...

Most fájdalmat érzek, felemészt belülről. Kifordultam önmagamból. Megváltoztam. Összetörtem. Szerelmes lettem. Elhagytak. Pusztít bennem, a hiány, a fájdalom, a kétségbeesés, a magány. Összetörték a gyermeki énem dédelgette álmokat. Végleg felnőttem...

Összevesztünk valamin, nem is tudom már, biztos nem volt lényeges. Csak ki akartuk ereszteni a gőzt, de a dolgok elfajultak. Egyszer csak a szemembe vágtad, hogy megcsalsz, lefeküdtél a titkárnőddel. Erre nem tudtam mit szólni, és csak álltam döbbenten. Aztán elszakadt bennem valami, és neked estem. Ott téptelek és karmoltalak, ahol csak értelek, de te lefogtad a kezeimet. Nem csak nehezebb voltál, hanem sokkal erősebb is. Szemedben tűz égett, és az elhatározás, hogy elmész...

Az igaz szerelem ritka. Kevés, mint minden, amit nem sző át hazugság álnok, láthatatlan hálója. Szerencsés, ki belekóstol, de meg nem részegül bódító cseppjétől. Ki finoman kóstolja, ízleli a megérlelt nedűt, s nem akar többet, csak annyit, ami a poharába töltetett.
Hiszem, hogy egyszerre felhajtani a szerelem borát kár. A mohósággal elvész a várakozás sejlő gyönyöre. Az íz, az egyedi, ugyanolyan jelentéktelen lesz, mint a többi. Feledhető. Felismerhetetlen...

A megfelelő pillanatban süvített a kötél, de csak az anyaföldet csókolta meg egy pillanatra, hogy aztán észrevétlen eltűnjön újra a magasban. A lovak kissé szétszéledtek az ismeretlen elől, majd újra visszatértek és legeltek tovább. Süvítő szélminden idegszálával összpontosított, hisz ha megint elszalasztja, lehet, hogy végleg megpecsételődik sorsa. Akkor hiába pazarolta el az első napját. Most még kedvezőbb lehetőség kínálkozott...