Játszótéri pillanatok

Jó néhány éve történt. Munkából hazafelé mindig útba ejtettem egy kis piacot, néha vásároltam is valamit. Egy alkalommal ott tébláboló idősebb úr szólított meg. Valaha kifinomult ízléssel összeállított öltözéke már kissé gyűrött volt. Rémlett, hogy valahonnan a távoli múltból ismerős, de sehogyan sem tudtam hova tenni. Kávéra hívott a közeli presszóba, hogy beszélgessünk. Csak tíz percet kért, szinte esdeklőn. Éreztem, hogy fontos lenne neki, tekintete szinte segélykiáltás. De engem otthon várnak, nem szoktam késni. Egyébként is, hogyan magyaráznám el, hogy csak úgy bemegyek a presszóba egy teljesen idegen, mégis talán valahonnan ismerős férfival. Megpróbáltam kedvesen visszautasítani. Siettem volna tovább, de az ismerős árus, aki tanúja volt az egésznek, szinte mentegetőzve mondta: „Nagyon rendes ember, de mióta meghalt a felesége, nem találja helyét a világban. Egyedül neveli a nagylányát, ő tartja benne a lelket.” Furcsa érzéssel siettem tovább. Lelkiismeret-furdalásom volt, nem tudtam miért.

A házunk előtti játszótéren siettem át, amikor bevillant a kép. Körülbelül tíz éve történt, itt a játszótéren. Gyönyörű nyári nap volt, életem egyik legboldogabb időszaka. Négyéves kisfiamat hintáztattam. A szomszéd hintában egy kislány ült. Elegáns, kellemes külsejű idősebb apuka lökte az ülőkét. Talán megérezve az azonos érzelmeket, beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy rosszul sikerült az első házassága, de úgy gondolta, semmiképpen nem válik el, amíg fia nagykorú nem lesz. Igen keserves éveket élt át, a felesége külön utakon járt, könnyelmű, megbízhatatlan volt. Sokat gyötrődött, de kitartott, eltűrt minden megaláztatást, amíg a fia diplomát nem szerzett. Csak akkor vált el. És most, az élet ajándéka, jutalom a nehéz, keserves évekért, megismert egy csodálatos asszonyt, aki szült neki egy kislányt, és igazi boldog családdal ajándékozta meg. Az idegenek közti gátat a bennünk lakozó boldogság szakította át, megosztottuk akkor egymással az örömünket.

A játszótér most üres, barátságtalan idő van, tíz év eltelt, és azóta nem találkoztunk. Hogyan is ismerhettem volna fel a piacon beszélgetést kérő, megtört úrban azt a régi, boldog apát. El kellett volna fogadnom a meghívást, még akkor is, ha otthonról elkésem. Most értettem meg, miért lett volna számára fontos az a tíz perc beszélgetés. Boldog idők tanúja voltam, és azóta a sors igen csúnyán megcsalta.
Sajnálom azóta is, amiért megtagadtam tőle, hogy a régi boldogság emlékében kicsit megkapaszkodhasson.