Csodák Világa (19.)

19. fejezet
Necron és Meriel

- De ez nem lehet! - suttogta fásulva Harry a cellában ülve. Luthine nem nézett fel, nem érdekelte semmi. Átkarolta a térdét és sírt. - Én láttam magát nem rég, ahogy Meriellel beszélgetett. - Necron felnézett. Arca gyűlölettel volt teli
- Az nem én voltam... - morogta, majd hátradőlt a falnak. - Két nappal ezelőtt Meriel vettetett. Az ő hatalma százszorta erősebb nálam. Két varázsló lánya volt, akár a bátyjai. Két bátyja volt, és egy nővére. Nagyon jó testvérek voltak, szerették egymást, ráadásul nagyon tehetségesek lettek. Meriel papnőként, a nővére lovagkánt, a két bátyja pedig varázslóként tanult.
- Miért mondja el ezt nekünk?
- Ha azt hiszitek, élvezem, hogy be vagyok zárva egy mágiamentes cellába, tévedtek. Ha kijutok, megölöm azt a szukát... De ehhez kell a ti segítségetek. Egyezünk meg. Én segítek, ti is segítetek. Már nem akarok bosszút állni a világon, szerettem Elizabethet, és mióta itt vagyok át gondolhattam ezt az érzést, és rájöttem, hogy hiányzik.
- A szeretet? - nézett fel szipogva Luthine.
- Igen... nem akarok már megölni senkit. Békében szeretnék élni, úgy, mint régen, csak már Elizabeth nélkül... Eroes Necronasként. Csak az arcom... félnek a kinézetemtől.
- A Végzet köve ezen segíthet... - mondta a lány, megtörölve a szemét. Harry bólintott, majd a fekete mágusra nézett.

- Melyik család sarja volt Meriel?
- A Derendé – válaszolt Necron. Harry és Luth álla szó szerint leesett. - Négyen voltak testvérek, mint mondtam. John, Tell, Inena és Meriel. John az Akadémia igazgatója volt, Tell tanár a mágusoknál, Ilena pedig lovag lett, ott ahol Meriel gyógyító állást vállalt. Egy harcban, valamelyikben, ellenem, Ilenát megölték, Merielt pedig egy vámpír megharapta, de visszament a bátyjaihoz. Akkor már John sem élt, csak Tell, aki nem hagyta el húgát, hanem segített neki, de a vámpír harapása gonosszá tesz, és ő egyre gonoszabb lett. Tanult a bátyjától, és lassanként legyőzhetetlenné vált. Pár éve találkoztam először vele, akkor már gonosz volt. Igazából megigézett a szépsége, neki pedig a hatalmam kellett, a hatalmam az élőholtak fele. Ezért használ egy hasonmást, mert a katonák csak rám hallgatnának, kivéve a vámpírokat, akik királynőjüknek tartják, de ha jól tudom, lassan mér minden élőholt, mivel egyre kevesebbet találkoznak az ál Necronnal.
- Félelmetes... - suttogta Luthine. - És most nála van a kő.
- De a mágiakönyv nincs, és a kettő együtt legyőzhetetlen. Míg külön vannak nem legyőzhetetlenek.
- Ezért kellett a könyv... tényleg, de hisz az akadémiában volt, és...
- Nálam van, legalábbis én tudom hol van. Elrejtettem Meriel elől, mert tudtam, hogy tervez ellenem valamit.
- De hogy jutunk ki? - kérdezte Luthine, végleg abbahagyva a sírást.
- Nem lesz nehéz... csak várnunk kell.
- Addig nem beszélne még nekünk magáról? A történtekről? Mi csak azt a verziót hallottuk a történetéről, mely eléggé negatívan mutatja be tetteit.
- Rendben – dőlt hátra reszketős hangon a mágus. Sápadt arccal, vörös szemekkel rájuk nézett. - Én boldog házasságban éltem a szerelmemmel Elizabeth-tel, de voltak, akik irigyelték ezt a boldogságot, és megölték. A vesztesége az őrületbe kergetett.

- Őrületbe kergette? - suttogta halkan Harry.
- Gondolj bele, mit éreznél, ha elvesztenéd azt, aki szívből, szerelemből szeretsz... - Harry és Luthine összenéztek, majd a földet kezdték el bámulni. - A lirieni tanács szerint veszélyes lettem a társadalomra, pedig nem tettem semmit, ezért rám küldtek egy varázslót, hogy öljön meg! Megtette, de Elizabeth halála óta annyira féltem a haláltól, hogy a varázserőm felszabadult a félelemtől, és feltámadtam, de olyan külsővel, ami egy élőholthoz volt illő. Az emberek megijedtek tőlem, és ez zavart. A külsőm miatt ítélkeztek felettem, ettől mérges lettem, és éreztem, hogy bosszút akarok állni, mert meg akartak ölni, és mert megölték a feleségem. A varázserőm felszabadult, és a közelben lévő temetők halottjait feltámasztotta, akik követtek engem, mint életet adó urukat. Aztán jöttek az első háborúk, és Meriel... aztán lám, itt kötöttem ki...
- Nem részletezi túlságosan – szipogta Luthine.
- Nem is kell... - morogta a fekete mágus, majd felállt. - Mindjárt kijuthatunk innen.
- Hogyan? - ugrott fel Harry. Ekkor a cella zárjában kulcs fordult, és egy ember, egy normális élő ember lépett be rajta.
- Uram! - hajolt meg Necron előtt. A fekete mágus a két fiatalra nézett.
- Az utolsó, még élő, és hűséges szolgám, reméltem, hogy átjut a városon...
- Mindent megtettem, uram – válaszolt a szolga. Necron hátba veregette, majd kitessékelte a két fiatalt.

Emily zokogva borult rá Robertre. Ellie Jamest átölelve szipogott, Dasiy, Vic és Daniel pedig megdöbbenve néztek maguk elé. Tell Derend nyelt egyet, majd az elsüvítő Meriel után nézett.
- Nála van mind a kettő, akkor miért nem legyőzhetetlen?
- Miről beszél? - szipogta Emili, és felült.
- Nála volt a Végzet köve, tehát Luthine és Harry a sötét földön vannak. Az akadémiáról Necron vitte el a mágia könyvet, amit elhoztatok a Pegazusok erdejéből. A két tárgy együtt legyőzhetetlenné teszi a gazdáját.
- De ha nem legyőzhetetlen, akkor a két tárgy nincs vele, nem?
- Lehet, hogy Necron nem adta át neki a könyvet? - töprengett Derend, majd elindult felfelé. - Hozzátok fel Robertet az akadémiába, ott lesz eltemetve minden hős, aki Lirienért halt meg. James bólintott, majd Daniellel együtt nekiálltak a feladatnak, míg a lányok egymást segítve mentek utánuk.

Necron ment legelöl, mögötte Luthine, ő mögötte Harry és a szolga zárta a sort a folyosón. A két fiatal nem tudta hova mennek, csak bíztak benne, hogy a fekete mágus komolyan gondolta, amit a cellában mondott. Jobbat tenni úgyse tudtak, nélküle nem tudtak volna kijutni a cellából. Necron benyitott egy ajtón, és bement. A másik három utána. A fekete mágus odament egy szekrényhez, majd kinyitotta. Kivett belőle egy botot majd Harry kezébe nyomta.
- Ez a tied, ha jól sejtem – mondta elhalt hangon. Tényleg az volt. Harry botja, amit a nagyapjától örökölt. Bólintott, majd megpörgette a kezében. Örült, hogy újra nála van a bot. Aztán megkapta a csontváz által, a nyakából letépett medálját is. Luthine-tól csak a követ vették el, így ő nem kaphatott semmit, legalábbis ezt hitte. Necron az egyik székhez ment, mely a szobában volt, levette róla a vörös bársony párnát, majd megnyomott rajta egy gombot, és a szék fedele felpattant. A mágus kivett egy könyvet, majd a lány kezébe nyomta.
- Állítólag szavadat adtad rá, hogy nem lesz baja... - Luthine elvörösödött, miközben eszébe jutott a nimfáknak tett ígérete.
- Végül is nincs semmi baja, nem? - kérdezte aztán. Necron elvigyorodott, de mivel élőholt külseje volt, ez kissé riasztóan hatott a két fiatalra. Erre elkomorodott, és tovább indult. - Semmiféleképpen nem kerülhet a könyv Merielhez, rendben?
- Igen... - válaszolt sápadtan a lány. Harry mellé felzárkózott, majd bátorítóan rámosolygott. Eddig úgy tűnt számára, hogy Necron tényleg csak nyugodalmas életet szeretne.
Amint átléptek az utolsó ajtón, mely a trónterembe vezetett Harry érezte, hogy a mágia újra áramlik körülötte, de nem tudta miért. Mikor az előbb itt voltak nem tudott varázsolni. Necron kihúzta magát, majd intett a két csontváznak, akik a bejáratot őrizték. Azok odamentek hozzá, és meghajoltak.
- Igen uram?
- Meriel úrnő merre jár? - kérdezte Necron. A két csontváz összenézett.
- Lirienbe ment uram.
- Már itt vagyok! - csattant egy hang. - Őrök, kifelé! - parancsolta, mire a két csontváz nem törődve első urukkal eliszkoltak, becsukva maguk mögött az ajtót, így már csak Meriel, és a négy másik maradtak a trónterembe. - Látom a kedvenc szolgád kiszabadított...
- Volt annyira hűséges hozzám, Meriel... - nézett a vámpír szemébe a fekete mágus. A vámpír intett a kezével, mire a szolga összeroskadt, és ordítani kezdett a fájdalomtól. Luthine összerázkódott, majd hozzá rohant. Kezét a férfi szívére tette, már amennyire elérte, és elmotyogott pár sort, mire az átok megszűnt. A vámpírkirálynő szeme megvillant.

- Hogy csináltad? - kérdezte, és Luthine-nak akart ugrani, de Harry elé állt, a botját harcra kész felemelve.
- Visszaállítás varázzsal – válaszolt készségesen a lány. - Papnő vagy, tudnod kellene róla. A legmagasabb papi varázslat: a hatalmas visszaállítás, ami minden átkot megszüntet.
- Hm... és te ismered? - állt újra egyenesen Meriel.
- Igen – rebegte a lány. A vámpír elmosolyodott. - Akkor legyen – intett a kezével, mire, most Luthine esett össze a fájdalomtól. Harry elejtette a botját, és a lányhoz rohant segíteni, de nem tudott.
- Hagyja abba! - kiáltott rá Merielre. Necron a lány mellett lévő könyvet vette fel, majd kinyitotta. Felolvasott belőle egy szöveget, és a vámpírra mutatott, mire az hátrarepült, neki a falnak. Necron elmosolyodott, vérszomjas mosollyal. Meriel kissé kábán felállt.
- Ellenem vagy?! - kérdezte tajtékozva.
- Börtönbe zárattál, Meriel! - mondta nevetve. Eközben Harry kétségbeesve ébresztgette Luthine-t, de a lány semmilyen életjelet nem adott magáról...

A vámpírkirálynő felállt, majd meglendítette a kezét. Egy hatalmas tűzgömb indult el a fekete mágus felé, aki egyetlen mozdulattal védte azt.
- Többet tudsz te ennél! - kiáltott rá a nőre, mire az letépte nyakából a Végzet kövét, és a feje fölé emelte.
- Végzet köve, legnagyobb hatalom! Öld meg Necront, azt akarom! - A kő megvillant, majd egy lézersugár szerű fehér fény villant másik mágus felé, aki hasra vágta magát, így tért ki a halálos sugár elől. Most Meriel nevetett fel.
- Mi a baj, szerelmem? - kérdezte gúnyosan nevetés közben. - Ez már túl sok volt? Nem bírod tovább, feladod? - kérdezte a földön maradt varázslótól. Az felállt, de arcán nem keserű fájdalom, hanem boldog, győztesek által használt mosoly ült. Felvette a könyvet, míg Meriel megdöbbent az arckifejezésén.
- Ez még csak a kezdet, édesem – mondta. A kezét felemelte, majd a nőre mutatott. - Abarros!

Harry felnézett. Nem hitt a fülének. Az abarros egy alap bűbáj volt, lekötés, nem tudta, mit segít ez a mágusnak, de segített. Meriel megdermedt egy pár pillanatra, addig a mágus a könyvben keresgélt, de sajnos a lekötés átok, vagy bűbáj, nem tart sokáig. - Fuegobola! - Varázsolt így újra gyorsan egy tűzlabdát, mely újra elrepítette a papnőt.
- Dios biablas! - kiáltotta Meriel, alighogy felállt, így Necron kezéből kiesett a könyv, és a földre borult a támadó varázslat ideje alattig. Ezalatt Meriel a könyvhöz sétált és fel akarta venni, de Harry ezt észrevette.
- Magicos! - kiáltotta felé fordítva a botot. Meriel ugyan észrevette a támadást, de csak nehezen tudta védeni, s mire újra a könyvvel tudott volna foglalkozni, az már Necronnál volt, aki kinyitotta, majd a nő felé mutatott a jobb keze mutatóujjával.
- Hundirses! - kiáltotta, mire a nő felsikított. Körötte sárga forgó fény jelent meg, míg ő egy fekete pont közepébe állt. A fény egyre közelebb és közelebb kerültek a vámpírhoz, majd teljesen összeszorította Merielt. A vámpír tartása megtört, és összeesett. Necron becsukta a könyvet, és eldobta. Fekete talárja zsebébe nyúlt, és elővett közepes nagyságú ezüst keresztet, melynek a vége hegyes volt. Odament a nőhöz, és letérdelt mellé. A szemébe nézett, mivel az még élt.
- Én szerettelek... - mondta, majd felemelte a keresztet. - De azért neked tartogattam! - azzal beledöfte a keresztet a vámpír szívébe, így a királynő végleg kihunyt. Megfogta a követ, majd a könyvet, és Harryékhez ment. A fiú még mindig Luthine-t ébresztgette, de a lány még mindig nem ébredt fel. Necron Harry vállára tette a kezét, majd odaadta neki a követ.
- Mennünk kell! - mondta. - A vámpírok megérzik a királynőjük halálát.
- De Luthine...
- Majd ő hozza, gyere, ki kell jutnunk... - A szolga óvatosan felemelte a lányt. Hálát érzett iránta, hiszen az életét mentette meg. Necron, kezében a mágikus könyvvel elindult, Mögötte ment Harry a követ markolva, és utánuk a szolga, aki Luthine-t vitte.
Emily órák hosszat nézte Robert testét. A barátai pedig ott ültek mellette, érdekes módon a lányt érintette legrosszabbul a fiú halála.
- Azt hiszem szerelmes voltam bele – mondta könnyezve. Vic átölelte, majd Derendhez fordult, aki idegesen járkált a halott mellett. - Most mi lesz, Meriel azt mondta, visszajön, egy nagy csapattal...
- Meriel már nem jön vissza – hallatszott egy hang. Mind megfordultak. Necron állt előttük. Derend megmozdult, de Harry lépett elő.
- Ne bántsátok! Segített nekünk! - Ekkor már Luthine is ébren volt, bár kissé még szédelgett, és a szolgára volt kénytelen támaszkodni. - Szükségünk van egy papra... - James felugrott.
- Hozok egyet...

Pár óra múlva mind a Beauti Café-ban ültek, és kutya bajuk sem volt. Hála a Végzet kövének Necron is a régi arcával ülhetett le a híres kávéházban, és már arra is megkérte a többieket, hogy hívják Necronasnak, vagy Eroesnek.
- És most mi lesz? - kérdezte könnyezve Emily.
- Vállalom a felelősséget az összes tettemért – mondta Eroes. - Már szóltam is a tanácsnak, hónapok múlva lesz csak tárgyalás, de lesz...
- Javító körülmény, hogy segített nekünk... és visszaadta a nimfáknak a könyvet, Luthine-nak a követ.
- És milyen jól jártam vele – mondta egy mosollyal. Ez a mosoly végre igazi mosoly volt. - Ha halálra is ítélnek, de legalább újra a régi vagyok, lelkileg és testileg egyaránt.
- Elizabeth büszke lenne rád... - mondta Derend egy mosollyal. - Örülök, hogy Meriel nyugovóra tért, remélem, azért a lelke boldog. Sajnálom, hogy a vámpír lét lett a veszte...
- Miért nem mondta el soha, hogy ő a maga testvére? - kérdezte Victorine.
- Nem tudom... Talán, mert még vámpírként, is szerettem őt. Mindig ő volt a kedvencem a testvéreim körül, és immár egyedül vagyok...
- Mi itt vagyunk, addig nincs egyedül – szipogta Emily. Ezen mind elmosolyodtak, majd megfogták a csészéjüket. James felemelte a sajátját.
- Amyre, Eliotra, Michaelre, és Robertre... - A többiek szó nélkül összekoccintották a csészéjüket.
- Nyugodjanak békében! - mondta Luthine, majd sóhajtva hátradőlt.