A teremtés reinkarnációja

Húsevő pillangók marcangolják egymást. Színt kap a folyó, vöröset.
Ünnep. Szent.

Az emberek a szabadban ünnepelnek. Kockás takarókat terítenek a műfűre, amivel a Kormányzó minden évben beboríttatja az adófizetők pénzéből a folyópartokat.
A Szaporodás napja. Az egyetlen nap, amikor az ember erre képes.

Hetekkel korábban nagy a készülődés, az izgalom. Az előjáték kezdetét veszi. Elektronikus postán érkeznek a kódszámok, melyeket alapos méricskélés után párosítottak a tudósok az érettekkel. Sosem tudni ki van a számok mögött. Nem tudni azt sem, ki az, aki már nem kap, és az sincs szorosan korhoz kötve, ki az, aki abban az évben először.

Tiszta, rendezett, egészséges világ. Hirdeti az Örökkévalót.
Olyan egyszerű minden, csak a Pillangók vére kell hozzá. Az Elmét, akinek köszönheti a Föld a jólétet, már eltemették rég.
Bálvány. Világszerte szobrokat emeltek a tiszteletére, hatalmas termekben őrzik. Zarándokhelyek ezek, ahol minden ivarérett polgár megfordul. A ilyentájt kígyózó tömeg nem tisztelegni érkezik, annak nincs értelme. A füstöt szívja magába, az áldottat, amit csak ott kaphat, mely segíthet, hogy a háromesélyes játékból ember és ne pillangó szülessen.
Akiknek pillangó az utódja, míg nemzőképesek újra játszhatnak, akik embert teremtenek, jutalmuk, hogy elrepülnek a Kánaánba. Ezért élnek. Az életcél ó-nyelven a Halál. Valójában a Megváltás, a Teremtés, általa az újrateremtődés. Aki meddőn marad, egy év múlva próbálkozhat csak. Míg képes rá. Míg úgy ítélik meg. Aztán elnyeli őket az enyészet, földeleséggé süllyednek.

Ünnep. Oly szép. A kódolt hétköznapok után az egyetlen öröm, mely élet és halál ura. Igen, ez az! Amiért élni érdemes. Együtt a Férfi, a Nő, a mocsok és a bűn, a vér, az áldozat, a kéj és a születés, a bűnhődés, a megbánás. Az Úr színe előtt. Az ő mulatságára.

Emberfejű hernyók rágják hosszú-hosszú éveken át a föld sarát. A magtalanok. Boldogtalan sorsukról mit sem tudva, vakon. Aztán elalszanak. Védőpáncél alatt szunnyadnak, míg eljön az Ébredés. Kirágják magukat a sötétségből. Ahogy testük a lemenő Nap narancsfényébe kígyózik, pattannak elő szárnyaik és repülnek a fény vonzását jelentő folyó felé. Eufórikus éhség, gigantikus hússzomj, forrása a Fény egyetlen órája, amit a víztükör megsokszoroz. Ott gyilkolják egymást, harapják, tépik, válogatás nélkül a húsok húsát.
A Káosz.
Erőre kapnak, és erejüket vesztik, a folyó vize pedig vérré változik alattuk. Ez a mikrofauna. Íze, szaga egyesül az egyesülő emberpárokkal.
Elrendeltetett.
Ez a világ kéjvágyból született.
A kódszámok azok a parcellák, ahová nem léphet be más, csak egy pár.

A Fiú hormont illatozik. Az első teremtőlevelét megkapta. Senkinek nem mert beszélni róla, hogy Álmot lát azóta, és fél, mert reggelente minden álom után maréknyi magját veszti. Mással is így van vajon? Aki kérdez, kiesik a játékból?
Aki beszél, megsemmisül. Játszani akart, erre nevelték. A Teremtésért.
Az álom, az a gyönyörű, másról szólt. Színek, érzések, illatok voltak benne. Fura kép, amiről nem tudta, hogy mosoly. Arc, amiről nem tudta, hogy szép, és nem tudta a hangban a nevetést értelmezni sem, a dalt sem, mely lágyan szólt. Mert a muzsika ismeretlen volt. Éjjelente meglátogatta és vele a belső remegés, a szívszakasztó érzés, az ágyékát facsaró.
És nem tudta azt sem, hogy könnynek hívják, ami a szeméből folyik ébredés után.

Későn érkezett a jeles napon a helyére. Karján egy korsó bort ölelt. A tárgyba kapaszkodott. Hörgő, kínlódó testeket látott.
Az emberek párzása, hangban, szagban, képben, oly kevéssé különbözött a Pillangók harcától, a gyilkolás képétől a folyó felett. Lassan baktatott, nem tiltotta semmi sem, hogy a többit nézze. Hisz az csak fokozza a vágyat. Az együttes örömszerzés kedvet és gyönyört hoz, eszet vesz el, ami úgyis felesleges. A fájdalom dala, a sebzett sikolyok, a pillangók vad tánca, görcsös igyekezete, és az emberé…

- Hát senki sem látja? – kétségbeesetten próbált uralkodni a felismerését követő kínzó undoron, a különbségen, mely kitaszítottá tette egy pillanat alatt. Az ígéret szerint, neki ez az első, a lehetőség, melyben elindul a létezés értelmének csodálatos útján. Ment, botorkált, bukdácsolt köztük.
Volt, ahol a nő még ruhában etette a férfit, bort kortyoltak rá a kellékek színpadán. Volt, ahol már ruhátlan ismerkedtek. Voltak párzásra kész testek és kísérték attól részegült tekintetek.
Képtelen lesz erre. Példa nélküliként iszonyú büntetés vár majd rá – ez biztos.

Szűzek sikoltották az első öröm naiv kínját. Érett, kipróbált asszonyok játszották a trükkök csalását. Veszettül hörgő párjukból sajtolták reménytelten a végre jobbik kártyát, a nyerőlapot, az emberáldozatot hozó magot.
A húsevők a folyó felett, a teremtők a parton. Az orgia alkonya. Amire annyira áhítozott születése óta.
Így látta.

Földre rogyott. Azt hitte, üvölt, de csak a szája nyílott rá. Csend lett. Sötét. Aztán másfajta zaj, másfajta fény.

Az Álom a folyóparton ült. Színek pompáztak. Pasztelszépek. Madarak repültek. Csobogó víztükör tisztán szórta a napszikrákat, a Lány ébenfekete haján lecsorgott a ragyogás, és mosolygott, mosolyával karcsú testének minden nőiessége gyengéden karolta át a Fiút. Hűvös kézzel simogatta lázas homlokát, és combjának puhán hajló ölén nyugtatta a fejét, mely az imént még kemény földet érzett csak. Az érintések muzsikáltak, szólt a dal, az Álomi, és mire véget ért, eggyé váltak ő és a világ. A kezdetektől. Az igazi vágy. A valódi. A kerek, dús keblű, édes, szelíd, az illatos ellentöltés. A megszentelt kehely.

A dombokon, a völgyön át, újabb kicsi domb alatt, megnyílt világ mézes nedve, a szerető öle. A globális csoda, ő az, egymaga. Bíztató, becéző csengés a szó, a Fiú, a Férfi szívéhez szóló. A pillanat, melyben magát megadja, feloldódik a szépségben, erőtlen. A Nő hatalma, a legnagyobb ajándék, a játék, a zsigerekig táncoló gyönyör önkívülete, az istenség érintése, mindenek felett. Amiért könyörögni érdemes:
- Szelídíts meg, szabadíts fel…
A múlandóság csodája és benne a pillanat felbecsülhetetlen értéke.
A szerelem. Ködfátyolán a teljes odaadás fényessége vakító. A Fiú és a Lány ezért nem látják tán, hogy viszontszeretődnek. Újra és újra bizonyítani vágynak, míg az Éden szertefoszlik.

Szép Új Világ.

Isteneknek kellett volna születni a Frigyből, de ők embert teremtettek, a saját képmásukra. Mert önzőség volt a bűnük, - bocsánatos vétek, a vadon törvényének megszegése - szerettek.

Nem jött el a Mennynek becézett, de a Pokolnak hívott sem nyert hatalmat. Átmenetként minden emberi lény lehetőséget kap az Életjátékban, hogy végső sorsát elrendezze. Most is születik egy, most is meghal és új termekben, új bálványt tisztel a Földön a halandó, új ünnepeken. Az ősök vére olykor hitetlenségbe sodorja az esendőket.
Mégis választhatnak. A lehetőség adott, míg egy újabb Megváltó születik, aki ismét átírni képes a Teremtés Könyvét.

Nem csengettyűznek Angyalok. Mentőautó szirénája szól.