A KÁRHOZOTTAK ANGYALA. ( III.rész.)

- 8. -

A nap fényesen ragyogott, bár ennek ellenére a friss hegyi levegő kicsit csípős volt.
A Város fölötti fűvel borított síkságon egy ősz hajú férfi állt. Alacsony termetű,
hajlott hátú öreg ember volt. A „kor” lassan falta föl valamikori magas termetét, és
büszke tartását. Egyszerű vastag vászonból készült papi csuha volt rajta. Hosszú fehér szakálla alól aranylánc lógott ki, melynek végén kereszt koptatta az ócska szövet ruhát.
A város egyetlen papja volt az: Wincot tiszteletes. A település lakói azt suttogják, hogy már több mint száz éves. Egy vastag botra támaszkodott, és nézte a tájat, mintha a múltat idézné, és a jövőt keresné.
Tekintetével a völgyben fekvő kis tavat fürkészte mely gyémántként csillogott a várostól nem messze. Becsukta a szemét és visszaemlékezett. Visszaemlékezett arra az időre, amikor pár száz menekülttel együtt fölfedezték ezt a külvilágtól elzárt mesebeli helyet. Akkor még kisgyermek volt. Vezetőjük vállára tette a kezét, és azt mondta neki:
-„Nézd ezt a tavat fiam. Ha napfény rezzen rajta, be kell hunynod a szemed. Pedig az az igazi gyönyörűség, ha láthatod. Itt fogunk, letelepedni, és fölépíteni egy erős várost, melyben mindenki boldogan él majd. ”
Wincot letekintett a Városra mely kilencszáz méter magasan helyezkedett el a
hegyek között. Nézte annak öt templomát, középen elhelyezkedő főterét,
a kovácsműhelyt, a kézművesek házait, a mindig vidámságot adó ivó épületét,
és az emberek házait, ahogyan a kis utcák között rendezetten elhelyezkedve benőtték a települést. Most több mint ezren laktak itt, boldogan és békességben.
Visszaemlékezett arra is, amikor háromszor ennyien lakták a várost, és az szinte
életre kelt utcáinak nyüzsgő forgalmától. Majd sötét erők jöttek és a kegyetlen harcok következtében némán, üresen árválkodtak házai. Most újra visszatért az élet.
A pap szinte érezte a hegyi levegőben a Város egyenletes nyugodt lélegzését.


- 9. -

A pár száz bevándorló közül ők heten hozták és rejtették el itt, a”Nagy Titkot” amiről
már csak Ő tudott.
”Itt a világ tetején, egy erős városban lesz a legjobb helye. ” – mondta a társaság
vezetője.
”Talán jobb lett volna elásni, vagy egy feneketlen mély folyóba dobni. Akkor nem
tapadna most hozzá ennyi ártatlan ember vére. ” – gondolta Wincot.
Még sem lehetett. Isten követeiként esküt tettek arra, hogy megőrzik és megvédik
mindenkitől. A „Titkot” továbbadják kiválasztott utódaiknak, addig amíg csak az ember él.
” Lassan nekem is kell egy utódot választanom” – gondolta a pap.
A táj nyugalmát egy rohanó alak zavarta meg, aki a meredek hegyhátról lefelé egyenesen a város irányába tartott. Wincot felismerte benne Adwilt, aki testi épségét nem féltve a legveszélyesebb utat választotta, hogy mielőbb leérjen. A pap idegesen
körülnézett, és a keleti hágón három gyorsan haladó lovast látott, akik szintén a
város felé tartottak.
” Újra elkezdődött” – gondolta magában, és az ősrégi bot megremegett a kezében.


---------------------------------------


A fiú amint leért, első útja a fészerbe vezetett, ahol egy régi rozsdás kardot rejtegetett.
Adwil kezében a karddal berontott az ivóba. Tudta hogy ilyenkor a városka férfiainak többsége itt tölti az időt. Meglepetten állt meg a terem közepén.
Mindenki a pult köré tömörült, és némán nézte őt. A következő pillanatban hatalmas ütést érzett a tarkóján. Mikor magához tért, olyat látott amilyenre a legrosszabb rémálmaiban sem volt példa. Közvetlen közelről egy torz arc lihegett rá, és bűzös lehellete megérintette. Állandóan csak egy mondatot ismételgetett:
- Ébredj fiú!Ébredj fiú! – rikácsolta Hurdik.
Mikor kitisztult a tudata, mérgesen ráförmedt a kis emberre:
- A nővéredet ijesztgesd te bozótlakó!
Hurdik egyik gúnyneve volt ez, mivel sokat kóborolt az erdőben, és volt amikor hetekig nem is látta őt senki.
- Lám, lám, fölébredt a mi hősünk. Szóval jelentkezni jöttél a halálraítéltek társaságába? Tudod, hogy hatásos belépőddel az elsők közé küzdötted föl magad? – kérdezte Hurdik, miközben fölültette, és közelebb húzta a még tehetetlen testet a többiekhez.
Adwil ekkor látta meg a föléjük magasodó három alakot. A terem másik végében álltak, és vadállatok hörgéséhez hasonlító mély hangon beszéltek.
Testüket állati bőrökből készült ruha borította, melyet derékmagasságban vastag öv fogott össze. Arcuk vörös színű volt. Szemeik élénk sárga színe félelmetes
látvány volt, ahogyan fölmérték vele a terepet, mint a prédájára leső vad.
Fogaik erősek voltak, és feltűnően hegyesek. Hatalmas bárd, és széles pengéjű kard
volt a kezeikben, az övükben pedig dupla pengéjű kés, ami úgy nézett ki mint egy kisméretű vasvilla.
- Ezek meg mik? – kérdezte a kocsmáros.
- Cruillok – válaszolt Hurdik, majd folytatta: - A barbárok egyik, fajtája. Egy kisebb
törzs, de a legrosszabb.
- 10. -

- Fönt észak-keleten a hegyi barlangokban élnek. A sötét járatokat használják, és úgy vadásznak lesből, alattomosan. Azért ilyen a szemük, mert a sötétben is látnak.
Felderítőnek szokták őket küldeni. A csatában pedig az első sorban a helyük, mivel
a legkegyetlenebb és legbutább fajta, amely nem érez fájdalmat.
- Te ezt honnan tudod? – kérdezte valaki, a rémült társágból.
- Fogalmam nincs, de a lényeg hogy tudom.
- Hogyan lehet védekezni ellenük? Mi a gyengéjük? – kérdezte Adwil.
- Sehogyan. Legyél gyorsabb, mint ők, és akkor megúszhatod. Különben kibeleznek,
és a testedet elviszik, hogy a húsodból lakomázzanak.
- Akkor mire várunk? Gyorsaságban nincs hiba – mondta Adwil, aki dühösen nézett leendő kivégzőire, és hirtelen mozdulattal föltérdelt hogy a terem közepén a földön fekvő kardot megragadja.
Hurdik azonban gyorsabb volt, és a fiút a nyakánál fogva visszarántotta.
- Ne nyúlj a kardhoz! – szólalt meg váratlanul Homlen erős hangja.
- Miért? Magának van jobb ötlete?
- Azért mert a kardról beszélnek. Valahonnan ismerős nekik. Mielőtt még megérintenéd a markolatát, a bárddal már le is vágták a fejed.
- Maga érti, hogy miről beszélnek?
- Igen értem. – mondta az elöljáró, megerősítve a számára is szokatlan és érthetetlen
dolgot, majd folytatta – A kard markolatába vésett ábra alapján Doors harcosai, a ”Fekete Sereg” katonái használnak ilyen kardot.
- Ezt mondják?
- Igen.
- Honnan van a fegyver fiú? – kérdezte egy fiatalabb férfi aki Homlen mögött állt.
- A hegyek mögötti fennsíkon találtam.
- Az nagyon messze van, és tudod hogy a városlakóknak az tiltott hely. – mondta szigorúan az elöljáró.
- Tilos helyeken járkálsz, majd idehozol egy kihasznált rozsdás vasdarabot?Ez nem szép dolog ám. – vigyorgott Hurdik.
- Most azért csak többet ér, mint a te fogpiszkálód. – mondta gúnyosan Adwil, és a hangjából érződő feszült idegességgel folytatta. – Én nem várom meg, hogy bármely pillanatban lemészároljanak. - mondta majd egész testével előre lendült, és egy hirtelen mozdulattal kezével a kard markolatát megragadta, amit azonban már egy másik kéz fogott.
Ugyanebben a pillanatban Adwil feje fölött egy hatalmas bárd jelent meg, melynek suhanása ahogyan kettészelte a levegőt, éles hangot adott.
A feszültséggel teli várakozás után a súlyos fegyver erős csattanásának hangjára mindenki összerezzent.
A bárd, és tulajdonosának csuklóból levágott véres keze a fiú arca előtt hevert földön.
Adwil előtt egy férfi állt kezében a karddal. A kard teljesen átdöfte a támadó barbár testét, aki megdermedten állt, és mély halálhörgéseket hallatott miközben undorító szájából kibuggyant a vér, majd vastagon folyni kezdett.
Homlen kihúzta a fegyvert az átdöfött testből, amely élettelenül terült el a
földön. Ebben a pillanatban a másik két Cruil támadásba lendült, majd hirtelen megtorpantak, amikor az egyikük hangos kiáltása megremegtette a helyiség
falait.
Az elöljáró mozdulatlanul állt, farkas szemet nézve a vele szemben lévő két szörnyeteggel. A kocsmában mindenki hátrébb húzódott, a falhoz és egymáshoz lapultak félelmükben.
- 11. -

A két barbár szemeiből meglepő, de félelem sugárzott, ahogyan Homlen lábai mellé szegezett tekintetükkel megbabonázva néztek egy pontra. Az elöljáró földig érő, szürke köpenyt viselt. Ősz szakálla és fehér haja azt sugallta, hogy egy öreg ember áll a terem közepén, tettei pedig azt, hogy egy igazi harcos.
Szúrós tekintetét egy pillanatra sem vette le a vele szemben álló ellenségről.
Percek teltek el így, amikor fejét lassan megfordította és a hátamögé nézve a földre pillantott.
Mögötte Adwil térdelt, és hosszú vastag nyaklánca kiszabadulva ruhájának rabságából, szabadon lógott a levegőben melynek végén a kerek medál fényesen csillogot.
- Hurdik! A Medál ! – szólalt meg Homlen a Cruillok nyelvén, mintha valamit üzenni akarna a kis embernek.
Hurdik lassan fogta föl a szavak üzenetét. Egy ideig kikerekedett szemekkel bámult
Homlenra, majd az előtte térdelő fiúra tekintett és meglátta Adwil nyakából lógó
kerek fényes fémdarabot. Szemeiből most már nem az értetlenség, hanem a döbbenet,
és a rémület érzelmeinek keveréke sugárzott.
Gyors mozdulattal a kezébe fogta a medált, és amennyire csak a nyaklánc hossza engedte, előre nyújtotta a Cruillok felé. A barbárok nyelvén hangosan, hörgéshez hasonlító szavakat kiabált. Mindig csak ugyanazt a három szót, de azt többször is elismételte.
- Ez Doors nyaklánca!Ez Doors nyaklánca! – rikácsolta.
A kegyetlen és dühös tekintetek után, a Cruillok sárga szemében most még erősebben tükröződött a félelem.
A barbárok két lépést hátráltak, de kezükben a fegyvereiket még mindig támadásra készen tartották.
- Folytasd! – mondta Homlen türelmetlenül.
- Ez Doors nyaklánca!Megöl titeket!Ha nem mentek el, mind itt pusztultok!
A teremben lévő városiak nem értettek semmit Homlen és Hurdik
közötti beszélgetésből. Adwil is csak értetlenül hallgatta az emberke rikácsoló kiálltozásait.
Az idősebbiknek látszó Cruil leengedte fegyvereit, és mély hörgésekkel
mondott valamit a másiknak, aki fejével bólintott. Ezt követően hirtelen megfordultak
és olyan gyorsan távoztak, hogy csak az ajtó csapódása valamint a földön fekvő holttest jelezte ittjártukat.
Az elöljáró megfordult, és a társaira nézett. Adwil a földön térdelt aki a nyakláncot ruhája mögé gyömöszölte. Melette Hurdik állt, akinek széles vigyor borította be az arcát. A többiek szemében még mindig ott volt a félelem, és az arcukról a feszültség nyomai sem tűntek el.
- Mi volt ez Homlen? Megmagyaráznád? – kérdezte a pultos.
- Semmi.
- De akkor is magyarázattal tartozol ! – kiabálták most már többen is.
- Nem tartozom magyarázattal!Most még nem!Örüljetek hogy éltek!- mondta erős hangon az Elöljáró, majd lehajolt Adwilhoz.
- Ide figyelj fiú – szólt hallkan – nem érdekel hogy honnan van ez a nyaklánc. Ha a sors így rendelkezett akkor viselned kell a következményeit. El kell hagynod a várost örökre és soha ne térj vissza, különben a város lakói máglyán elégetnek .
A fiú már nem volt olyan bátor. Értetlenül és félve nézett Homlen szemébe.


- 12. -

- Hurdik segít neked. Elkísér, és elmagyarázza azt amit még most nem értesz.
- Miért pont én ? Hát nincs nekem egyébként is elég bajom ?Még egy gyámoltalan ügyetlen suhancot is ápolgassak? – morgott Hurdik csalódottan.
- Mert megkérlek rá barátom. Csak egy darabon kell elkísérned. A Nagy Út ami előtte áll, az már egyedül az ő sorsa. Hajnalban indulnotok kell- mondta az Elöljáró.
Ebben a pillanatban Chintia rohant be az ajtón és nem nézve semmit és senkit, egyenes Adwil nyakába borult.
- Nem esett semmi bajod? – kérdezte.
- Nem – válaszolta a fiú furcsa hangon.
A lány nem mert egyenesen lejönni a meredek sziklán, így időbe telt míg a kanyargós hegyi ösvényeket használva ideért.
- Valami baj van?
- Nem, nincs semmi – mondta Adwil, és a lány féltő tekintetét elkerülve folytatta – Csak nem az vagyok akinek gondoltam magam. Valójában csak egy gyáva bunny vagyok.
Homlen fölegyenesedett, majd megszólalt.
- Hosszú volt ez a nap barátaim. Mindenki menjen haza. Holnap majd mindent megbeszélünk.
Az emberek lassan mozgolódni kezdtek miközben néhány nem tetszést kifejező
megjegyzés hangzott el. Mielőtt azonban elindulhattak volna, egy ló patáinak
dübörgése hallatszott, majd dühös fújtatása közvetlenül az ivó bejárata felől.
Az kocsmában mindenki megállt ott ahol volt, és nem mozdult. Vártak a láthatatlan ismeretlenre.
- Azért még sincs vége a napnak! Esküszöm kezdett hiányérzetem lenni, hogy ilyen unalmasan fejeződik be. – rikácsolta Hurdik.
- Én meg esküszöm hogy az este rólad lesznek rémálmaim. Idegesítőbb és rémísztőbb vagy mint a Cruillok. – mondta remegő hangon a kocsmáros.
Lassan kinyílt az ajtó. Nyikorogva tántorgott a kivénhedt fadarabb amíg teljesen sarkig ki nem tárult. Csönd volt, csak a szél fújta be kintről a port.
Ez talán még rosszabb volt, mint amikor a barbárok berontottak.
A következő pillanatban két darab gömbölyű tárgy repült be a terembe. Egy ideig
gurultak, majd billegve megállapodtak és mozdulatlanul a helyiség közepén maradtak.
A két barbár levágott véres feje volt.
Egy hatalmas alak lépett be az épületbe. Hosszú sötét köpenyt viselt, arcát nem lehetett látni.
- Ezekről elfelejtkeztetek. – mondta mély, szinte mennydörgő hangján.
- Doors ! – szólt meglepetten Homlen.


folyt. köv. Umberto.