Történetek

Egy sötét teremben találta magát. Meleg volt, és párás. A nedves levegő lassan átitatta ruháit.
Dideregni kezdett. Lassan megmozgatta tagjait, hogy a vér elkezdjen más tagjaiba is visszatérni. Feltápászkodott, majd apró léptekkel végigsétált a fal mentén. Végigtapogatta őket, s közben megtalált egy ajtót is. Semmi fajta fény nem jött be körülötte. Továbbhaladt, de nemsokára újra visszatért az ajtóhoz...

Normális esetben nem tett volna fel ilyen kérdést, de tekintettel a lány korára, a terhesség körülményeire és helyzetére, meg kellett próbálnia jobb belátásra bírni. Mintha kiskutyát akarna örökbe fogadni, és a sintér nézne rá rosszallóan… - suhant át Kati agyán. Neki kellett a gyerek, nem érdekelte semmilyen körülmény, és biztosította is az orvost szándéka felől. ..

Miért kísértesz még ennyi év után is? Egy villanás. Egy pillantás. Csak így mutatod magad. Egy hang, amely a tiédhez hasonlít. Szívdobbanás.
Szeretlek. Mondták már nekem. Én neked tartogattam...

Visszanézek. Most a napos ég a fekete, a mogorva múlt és én utazok az ismeretlen homályba. Hm. Egyre közelebb vagyok. Igen, már látom a társaimat. Micsoda? Hisz boldogak és jól érzik magukat. Örülnek. De minek? És hol vagyok? Ez egy hatalmas zöld színű hely. Ahogy körbe nézek, nem látok mást csak a barátaimat. Egyre jobban tetszik. Leérek sérülés nélkül. Semmi bajom. Sőt. Jobban vagyok, mint fent a magasba. Halkan még hallom a dalolászó madarakat. Megnyugtató. Lakásom lábánál lepihenek......

Gyakran égek a vágytól: bár visszatérhetnék egy csodás életbe, hol a Nap fényesen ragyogott és télen is boldog volt mindenki. Hol a jót láttuk csak körülöttünk, mert rosszal nem is találkoztunk. Nem ismertük a gyógyszereket, mert nem kellett mire használnunk azokat. Amire szükségünk volt, azt megadta a természet, s mi megajándékoztuk e kedvességéért, törődéséért és nem kifosztottuk, s meggyaláztuk, mint most...

Ezalatt Dominik és társai felkészültek a barlangtúrára. A nagy hátizsákjukat levetették, csak a legszükségesebb holmikat pakolták be egy kisebb csomagba, ami Domi hátára került. Volt ebben egy kis élelem, (nem tudhatták, hogy milyen mély a barlang, és hogy mikorra érnek vissza), egy iránytű és térkép, tartalék elemek a lámpákba, és egy 15 méteres hegymászó kötél. Ez utóbbit Dominik hozta magával, maga sem tudja miért, de gondolta, hátha szükség lehet majd rá. Jó erdőjáró volt, ismerte...

A macira egyre szomorúbban nézek. Homályos, olyan vizes a kép. Megfordulok, nézem a falat és táplálom a dühöm. Értelmetlen dühöm. Kire vagyok dühös? A vakságomért magamra, a hazugságért rá. És hogy mire jó a düh? Feldolgozni, hogy már nem csak a szó lehet hamis, hanem a test beszédje is lehet ámítás. Minek higgyek hát? Ha hiszek a vágynak, a test szavának, akkor nem értem, hogy a szavak szerint miért múlik el olyan hamar, ami sokszor igaznak tűnt. Ha pedig hiszek a szónak, nem értem, hogy...

Mindazonáltal korlátaim felismerése és elfogadása ellenére igyekeztem továbbra is meggondolt vezetője maradni a Főnix Rendjének, és segítséget nyújtani Rufus Scrimgeur-nak és az auroroknak. Legfontosabb feladatom azonban nem ez volt, hanem hogy legjobb tudásom szerint nyújtsak neked útmutatást, segítséget, s minél jobban próbáljam elodázni azt a pillanatot, mikor kénytelen leszel szembenézni Voldemorttal...

A férfi tovább ment, ez a 10 másodperc a földre taszította. Már a gyerekek is tudják és érzik. Ő sose lesz olyan, mint a többi. Eddig remélte, hogy van célja a Földön, és nem hiába csúfította el így a természet, de kezdte elveszíteni a hitét...

Hideg, ködös reggel volt, amikor megérkeztek, csöndesen, ahogy az ősz lopózik be a lombok közé. Fekete ruhát viseltek mind, amint szokásaik megkívánták, arcuk sem rezdült, csak a szemük villogott éber-keményen, így lepve meg a tudatra nem eszmélt tájat. Nem szóltak – nem volt kenyerük a beszéd -, de mégis egyként mutatkozott meg az akarat minden mozdulatukban; tekintetük sem kereste szomjasan céljukat – jól tudták, miért jöttek, s tudták hol találják...