Álmodik a nyomor

Beke Richárd
(Thomas J. Redfield)

Álmodik a nyomor


Előszó

Kedves olvasó!

Amikor eldöntöttem, hogy megírom ezt a történetet, magam sem tudtam még, mire vállalkozom. Számos akadály került az utamba, mint például egy szakítás és az ünnepek egyedül töltése, (amik miatt több hétre leálltam az írással) valamint az, hogy majdnem elveszett a teljes anyag, és egy részét így is újra kellett írnom. De azt hiszem: megérte befejezni, mert nagy örömmel töltött el a tudat, hogy ismét alkothattam valamit. Bár sajnáltam is, hogy vége, hiszen számomra az írás a legjobb drog, és a hatás ilyenkor lassan elmúlik. Azonban nem csak ennek örülhetek. Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy az utolsó billentyűleütésnél sokkal kellemesebb élmény, az, amikor a történet viszi az írót. Sodorja magával olyan helyekre, a saját fejében, amik még újak számára, és a felfedezésük csak őrá vár.
Be kell vallanom, hogy ez az első előszó, amit valaha is írtam, de azért igyekeztem nem elrontani. A történet, ami a következő oldalon kezdődik, könnyen lehet, hogy ismerős lesz önnek valamiért. Megnyugtatom: a műben szereplő helyszínek, és karakterek, nagy mértékben csupán a fantázia szüleményei, ám a történet már egy kicsit más tészta. Nem, nem... szó sincs arról, hogy ez egy általam ismert, valóban megtörtént eset leírása lenne. (Bár sajnos azért vannak ilyenek.) De akkor mégis, miért olyan ismerős? A válasz egyszerű. Azért, mert mindannyian voltunk gyerekek. Sokan már ez idő alatt felnőtté kényszerültek válni, sokan pedig örökké gyerekek maradnak. Valóban szükségünk van a fájdalomra, és arra, hogy fájdalmat okozzunk? Élhetünk egyszerűen ebben a bonyolult, és rendszerszerű világban, aminek mégis a ködös bizonytalanság mozgatja minden fogaskerekét? Biztosak lehetünk így saját döntéseink és erkölcsösségünk szilárdságában? Nem könnyű ez az élet, de ezt már eddig is tudtuk. Talán ez a történet segít majd egy kicsit, terheink átértékelésében. Ezzel be is fejezném a személyes fecsegést.

Végezetül: köszönöm, hogy elolvassa a művem.
Köszönettel tartozom:

Tommy-nak,
Norin-nak,
Bizsunak,
Katinak (eltűnt múzsámnak),
Valamint sok más ismerősömnek, akik szintén lehetővé tették, hogy a szomorú sorokat is átérezzem, és így őszinte lehessek, mind: magammal, mind: az olvasóval.

Ajánlom ezt az olvasmányt: minden szülőnek.



Tavasz volt. A naptárak áprilist mutattak, és virágzó fákat a képeiken, de odakinn még pulóverben jártak az emberek, és semmi zöld nem nőtt a szürke betondzsungelben. Utcák, és zsákutcák szegélyezték a magasba tornyosuló épületeket, és mindegyik más-más történetet őrzött magában. Nagyvállalatok irodái, családi otthonok, és legénylakások, üzlethelységek, és kávézók helyezkedtek el rendszertelenül egymás mellett, vagy épp egymás hegyén-hátán. De volt ott egy másik épület is, ami kicsit távolabb állt a többitől, és kész csoda, hogy nem roskadt össze a sok fájdalmas történettől, amit mindeddig magában tartott.


Első hónap

Az intézet kinyitotta kapuit, és a lány belépett rajta. Körülnézett, beleszagolt a levegőbe, próbált meggyőződést szerezni a reményről, mivel eddig táplálta magát: hogy ez koránt sem egy szörnyű és kibírhatatlan hely. A levegő üres volt. A férfi intett az őrnek, aki a portán ügyelt, és beljebb noszogatta a lányt. Balra és jobbra ajtók nyíltak, és lépcsők vezettek felfelé, az emeletre, de ők a szemben lévő helységbe igyekeztek. Illetve csak a férfi igyekezett, Katalin még bizonytalan volt.
- Jó lesz itt neked. Ez egy elitebb hely, mint a többi, tényleg nincs okod aggódni. – közölte a férfi, és közben észrevétlenül az órájára pillantott. Siethetne jobban is a kis szaros, még a végén lekésem a megbeszélést. – gondolta.
A lány megállt az ajtó előtt, és kísérőjére nézett. Hetek óta ismeri, de épp csak annyira, amennyire a többieket is. A hivatali embereket, a szociális gondozót, a pszichológust, az orvost, satöbbi. Édeskeveset tud róluk, talán mert ilyen sokan vannak, és mert mindenki csak egy rövid ideig foglalkozik vele, hogy aztán tovább adják a másiknak, ellenben ők mindent tudtak róla. Ő csak annyit tudott, hogy ezt az embert most fogja utoljára látni, de szerencsére nem kedvelte meg annyira, hogy hiányozzon neki. Rideg, komor ember volt a törődő álarc mögött, amit a munkája és még inkább a jövedelme miatt viselt. Mindketten tudták ezt, de a lány nem rótta föl neki. Ha az a dolga, hogy segítsen rajta, akkor ennek örülnie kell.
- Csak nyolc hónap. Fel a fejjel, ahogy eddig is.
Kati bólogatott, egy erőltetett, de nem túl nagy mosoly kíséretében, és ismét az ajtóra nézett. Van választása?

A szobában is volt két ilyen „betanított munkás”, Tímea csak mosolygott, mintha a McDonald’s-ban lenne, István pedig úgy tett, mint aki jegyzetel, hogy addig se kelljen a lányokra figyelnie. Valójában már rég elmúlt az, az időszak, hogy hitt a munkája fontosságában, és a belső jóban, de a pénz neki is kellett, kirakati bábuként figyelte tovább az ő kis járókelőit. Az iménti megjegyzés a társaságból nem tetszett neki, de eltűrte, hogy lássák, kivel van dolguk. Sosem értette igazán, hogy miért képesek a taknyos kölkök a fenyítések és a szigorú szabályok ellenére újra meg újra szemtelenkedni vele, aki csak azért jött, hogy meghallgassa a problémáikat. Hetente egyszer. Talán még ez is sok… - gondolta.
- Jól hallotta. Egy szerencsétlen balfasz. Most mit bámul? Azt hiszi, tudja, mi a jó nekem? – szólalt fel ismét az egyik lány.
A többség rágózott, és unottan figyelte, ahogy Olga provokálja a pszichológust.
- Mi lenne, ha lenyugodnál egy kicsit, mint a többiek, és elmondanád, hogy mi nyomja a szíved…
- Azt ugyan várhatja, hülye seggfej. Maga is olyan, mint az apám.
- Miért, az apád milyen?
- Csak ez kellett neki. – nyúlt be a lába közé, és mindenki nevetésben tört ki.
Mindenki, kivéve persze a két felnőttet. Tímea szánta ezeket a gyerekeket, különösen az ilyen megjegyzések után, még ha tudta is, hogy csak hazudoznak, de Istvánnak erőt kellett magán vennie, hogy továbbra is higgadtan kezelje a helyzetet. Az órára pillantott. Szerencsére lejárt az idejük. Megbökte a mellette ülő nő vállát, aki észbe kapott, és megtette aznapi utolsó bejelentését.
- Jól van, lányok, figyeljetek. Ma új lakó jön közétek. Katalinnak hívják, bánjatok vele rendesen.
- A rendes alatt normálist ért? – kiabált be egy másik lány.
- Igen. És…
- De mi nem vagyunk normálisak, erre maguk a bizonyíték.
- Mára végeztünk! Sziasztok. – pattant fel István ültéből, aztán elhagyták a termet.
Mire a bentlakók szétszóródtak, ki-ki a saját szobájába, és napközi helységekbe, Kati már végzett is a vezetőség irodájában. Kész volt rá, hogy barátokat szerezzen.

A tágas ebédlőterem fémes berendezései nem emelték különösebben otthonos szintre a helyet, és a kisebbek falra kiragasztott rajzai még groteszkké is tették valamelyest a kívülálló szemnek, de az erőszakos rajzokat nem engedték kiragasztani, maximum az illetők szobájának falaira. A kicsik a tizenöt év alattiak voltak, akik külön szárnyat kaptak az épületben. Bár ők sem voltak túl könnyű esetek, de jobbnak látták elkülöníteni őket a még balhésabb korosztálytól. Már mindenki az asztaloknál ült, és ebédelt, beszélgetett a másikkal. Nagy volt a hangzavar, legalább száz gyerek dumálta ki egymásnak az éppen aktuális témákat. Katalin egyre inkább zavarban volt, de amilyen észrevétlenül csak lehetett, elvett egy tálcát, és mert magának a levesből. Úgy érezte magát, mint azokban a börtönfilmekben a főhős, amiket mindig adnak a tévében. Tudta, hogy így fogja magát érezni, és igyekezett nem azon aggódni, hogy egy mellékszereplő sorsára jut majd, akik rendszerint pórul járnak. Leült egy asztalhoz, ahol a legkevesebben voltak. Vegyesen kicsik és nagyobbak, de azok úgy tettek, mintha ott sem lenne. Tovább fecsegtek. A leves egyre inkább fogyott, míg végül üres nem lett a tányér. A távolabbi asztaloktól figyelték páran, tudták, hogy ő az új lány, akiről röviden beszámoltak nekik, és máris azon járt az agyuk, hogy milyen üdvözlésben részesítsék.

- Szia. Azt hiszem, ezt a szobát kaptam.
- Az ki van zárva. – nézett fel Dóri a magazinja mögül. Egész otthonosan volt berendezve a „lakosztály”, és a tizenhat éves csaj szeméből ki lehetett olvasni: „takarodj”.
- Nekem azt mondták, hogy ide jöjjek. – próbálta meg erőtlenül Kati.
Dóri oldalra pillantott, a szoba másik végében lévő emeletes ágyra, aminek az alsó szintjén egy másik szobatársa vigyorogva bólintott.
- Jól van. Gyere be. De remélem nem hiszed, hogy csak úgy itt lakhatsz…
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte miközben beljebb lépett, és Andi folytatta, amit társnője elkezdett:
- Úgy, kis csaj, hogy semmi sincs ingyen. Te fogsz takarítani, és mosogatni is a konyhán, ha ez a szoba kerül sorra. Nincs kecmec, vagy szórakozás. Itt ez a szabály, jobb, ha most megjegyzed.
Dóri hátrasimította szőkésbarna haját, és elmosolyodott, le sem véve szemét a magazinról, mintha az új rock-formáció fellépésének hírén derülne, amiről írtak.
- Te alszol felül. – vetette oda neki. A szobában három ágy volt, a rendes, és az emeletes, amin Andi pihent.
- Én… jobb szeretnék lenn aludni. – bár tudta, hogy nem kellett volna megszólalnia.
Andi felállt.
- Heh… hallod ezt? Ő jobb szeretne lenn aludni.
- Hallom.
- Én meg egy luxuskocsit szeretnék. Nem tudom, honnan jöttél, de ez itt nem így megy. Segítsek felpakolni a cuccod? – azzal kivette Kati kezéből a táskáját, és felhajította, neki a falnak, ahonnan az ágyra esett, nem is törődve vele, hogy esetleg törékeny is lehet benne.
Kati nem szólt, csak nézte szobatársnőjét, akivel fél évet fog itt lehúzni, és belül egyre inkább azonosult a börtönfilmek „hősével”. „Cellatársa” ekkor egyszerűen kisétált, Dóri pedig felvihogott a magazin mögött.

Felvirradt a harmadik nap, eljött a hétvége, és ő még mindig nem szerzett igazán barátokat. Szombatonként ki lehetett járni, akár az éjszakát is kinn lehetett tölteni valakinél, ha az a valaki kezességet tudott vállalni a bentlakóért. Szinte mindenki eljárt, aki tehette, de voltak, akik csak délutánonként érezhették magukat szabadnak néhány órára. Kati már volt annyi idős, hogy tovább elmaradjon, de nem volt hova mennie. Nem volt családja, nem voltak ismerősei, barátai. Magára maradt, ezért is kényszerült oda. Kilépett a kapun, és szétnézett. Idegenek kint is, és bent is, nem látott igazán különbséget. Ha valakivel szóba elegyedne az utcán, az ugyanúgy lekezelné, mint a lányok az épületben. Leült a lépcsőre, és gondolkozott. Hagyta, hogy a nap sugarai rásüssenek, behunyta a szemét, és máshová képzelte magát. Egy rétre, ahol még sok évvel azelőtt, kiskorában volt. Virágot szedett, és nevetett. Az anyja hívta őt, majd elkezdtek szaladni, és csak szaladtak, és szaladtak, távol a várostól, és minden zajtól. Minden kegyetlenségtől, minden megpróbáltatástól. Órákig ült odakinn, a lépcsőn. Néhányan megnézték, de nem foglalkoztak vele különösebben, ahogy ő sem a környezetével. Csak azzal a réttel, lehunyt szemei előtt. Aztán az egyik nevelőnő kiszólt neki, hogy jöjjön be. Ráesteledett, de őt ez nem zavarta. Feltápászkodott, ügyet sem vetve zsibbadó lábáról, és hátsó feléről, majd hagyta, hogy a komor falak ismét elnyeljék őt.

Szerdán a lányok ismét ott ültek a nagyteremben, székeiken, és egykedvűen nézték a két felnőttet, akik újabb beszélgetést próbáltak kezdeményezni.
Tímea felöltötte szokásos, és egyben kötelező mosolyát is, István pedig nekiállt lapozgatni a jegyzeteit.
- Hát akkor hol is kezdjük… szerintem vitassuk meg először a problémákat.
Azokból volt elég, de ügyesen titkolták.
- Nekem van egy problémám! – szólalt fel egy csaj, vállig érő, barna haja volt, és elég meggyötörtnek látszott.
- Na, hát halljuk. Hátha meg tudjuk beszélni így együtt.
- Miért nem dohányozhatunk?
- Azért Csilla, mert tudtommal még egyikőtök sincs tizennyolc éves, és mert az intézet nem arra kapja a pénzt, hogy rongálja a szervezeteteket.
- Akkor a személyzet miért cigizhet? Abba nem halok bele?
- Kicsit nyers ez a személyzet-megszólítás, nem? Ők a nevelőitek. – jegyezte meg Tímea a lány felé fordítva tekintetét.
- Szarok bele, hogy kicsodák. Csak azt tudom, hogy rohadtul ingerel a füstjük, és ha én nem szívhatok, akkor ők se tegyék.
Rövid csend lett a teremben, erre nehéz volt normálisan válaszolni. A pszichológusok jobbnak látták, hogyha áttérnek valami más témára.
- Na jó. Ha jól tudom, itt van köztetek Katalin is, aki a múlt héten érkezett. Itt van? – kérdezte István.
- Mér, hol a francba lenne? – vetette oda valaki.
Kati bólintott, hogy a férfi észrevegye.
- Igen. Remek. Na és mondd: mik az eddigi élményeid? Hogy érzed magad?
A lány nem szólalt meg.
- Nyugodtan beszélhetsz, azért vagyunk itt, hogy meghallgassunk, és segítsünk, ha valami problémád van. – nyilatkozta ki Tímea, és ezzel nem is hazudott.
Érezte, hogy némaságával mindenki figyelmét magára vonja. Egyáltalán nem tartotta erkölcsösnek, hogy a többiek előtt kelljen beszélnie róluk, de hazudni sem akart. Még mindig hallgatott. A mosoly kezdett szépen lassan, és alig észrevehetően lehervadni a nő arcáról. A férfi pedig belelapozott a jegyzeteibe, és rövid várakozás után megszólalt:
- Ha jól látom a jelentésekből, még az első hónapban vagy. Szoktál szorongani? Kerülget rosszullét?
Hát akkor épp az kerülgette, le sem tudta volna tagadni, és ha addig nem is, most mindenki szeme rajta csüngött. Sugdolózás hangja futott át a termen, végül Katalin válaszolt:
- Nem, köszönöm. Jól vagyok.
Mert ez volt a legjobb, amit tehetett a hírtelen felmerült helyzetben. Ám István nem hagyta ennyiben. Érezte, hogy amit tesz, az koránt sem nevezhető szépnek, de ez most az ő ideje volt, és még tartott egy darabig.
- Akkor jó. Csak ez a fontos. És, hogy az apád már nincs a közeledben. Hogy érzed? Igazságos volt az ítélet?
Ez már több volt a soknál. A lány teljesen kiakadt, nem tudta elhinni, hogy valaki ennyire szemét és közönséges vele, aki ráadásul azért kapja a pénzét, hogy segítsen neki, nem pedig hogy rontson a helyzetén.
- Kérem… erre nem tudok válaszolni. – nyögte ki nagy nehezen. Egyre hevesebben vert a szíve.
- Persze, megértem. Hát akkor… hol is hagytuk abba? – kérdezte a többiek felé fordulva, mintha csak véletlenül elkalandoztak volna a gondolatai.
Tímeában alig észlelhető mértékben, de megváltozott valami, mert aznap már nem mosolygott. Katalint nézte, ahogy a lányok is olykor-olykor lopva rápillantottak. Senki sem volt már ott teljesen az órán.

Az ebédelésre szánt idő nehezen telt el. Nagyon nehezen. A lányok, akik szemben ültek Katival, most nem fecserésztek, hallgatásba merülve figyelték őt. Kivételesen nem idegesítésnek szánták, bár akkor is roppant zavartó volt. A többiek ebéd után átvándoroltak a nappali helységbe, és nekiálltak tévézni, meg zenét hallgatni. A kisebbek ilyenkor letették az ugrókötelet, meg a zsírkrétát, és ők is a tévé rabjaivá váltak a délutánokra. Kati nem ment velük, még mindig az ebédlőben ült, és magában kesergett. Nem tudta elhinni, hogy ez vele történik. Az étel pedig nem ment le a torkán, csak összeturkálta a villával, és egy kis idő elteltével visszavitte. Az épület könyvtára felé indult, ott mindig el tudott bújni egy sarokba, és kedvenc regényeit olvasgatta. A rendszeres tanórák után is ott ütötte el az idejét, de szinte mindig egyedül volt a nagyobbak közül, mert a csoport többi tagja szabadidejében talált magának jobb elfoglaltságot is. Azt mondták: a könyvtárba járók vagy stréberek, vagy így akarnak nyalni a személyzetnél, hogy később elkerüljék az esetleges megrovásokat. Vicces módon, mégis sokan besettenkedtek időnként, hogy egy-egy könyvet titokban elolvashassanak a szobájukban. Katinak jó volt a könyvtár is. Befordult a folyosón, és elérkezett a könyvtár ajtajához, ami kinyílt előtte. Nem figyelt oda, és véletlenül nekiment az éppen kijövő lányba. Az alacsony, fekete hajú lány hátratántorodott, kezéből a halom könyv a földre potyogott. Egy pillanatra meg sem tudott szólalni. Kati gyorsan lehajolt, hogy összeszedje a könyveket.
- Sajnálom. Hadd segítsek… - mondta, de Eszter félrelökte.
- Törődj a saját dolgoddal! – vágta oda, és gyorsan elkezdte összeszedegetni a földön heverő cuccait.
- Sajnálom.
- Van is mit. Hülye. Miért nem veteted el, amíg még lehet? Azt akarod, hogy a kölköd is ilyen sorsra jusson? – kérdezte dühösen, miközben sietve eltrappolt.
Katalin fejében visszhangot vertek a szavak, és elgyengült. Megfordult, és kinézett a folyosón, de a lány már eltűnt valamelyik ajtó mögött.

Nem volt könnyű átvészelnie az éjszakát sem. Szobatársnői nem hagyták aludni.
- Szóval valaki jól felcsinált, aztán otthagyott. A szüleid meg le se szarják, hogy mi van veled. Apuci legalábbis a sitten rohad. – szólt egy hang alóla, a sötétben.
- Igen.
- Na és mit követett el, ha nem vagyunk túl indiszkrétek? – kérdezte a másik, távolabbi hang némi gúnnyal.
- Megölte az anyámat. – felelte Kati, a plafont bámulva, és egy könnycsepp csordult végig az arcán.
- Szóval szar az élet, mi? Üdv a klubban. Jobb lesz, ha összekapod magad, mert nem különösebben kedveljük a nyafogós picsákat. Hidd el, lesz még ennél szarabb is. – közölte Andi, és tovább folytatták a szövegelést.
Kati csak félig figyelt. Csendben feküdt az ágyán, a repedéses plafon alatt, és próbált úgy sírni, hogy ne hallják meg. Mert bárki, bármit mondott neki a történtek óta, belül azt érezte: ő ölte meg az anyját.

Második hónap

Eltelt egy hónap, számos megpróbáltatással, igaz, de azért csak eltelt. Katalin egyedül volt a szobában, a többiek kimentek reggelizni, de megmondták neki, hogy csak akkor jöhet, ha rendbe tette a szobát. Sosem vitatkozott velük. Megpróbált mosolyogni, hátha abból veszik a lapot, de ennél többet nem tett. Ők meg akár megértették, akár nem, oda se bagóztak rá. Mindent a helyére kellett pakolnia a szekrényekben és a polcokon is. Meg kellett vetnie az ágyakat, és hetente egyszer port törölni, meg porszívózni is kénytelennek bizonyult. Nem az aznapi volt az első alkalom, tudta már minek, hogy fog hozzákezdeni. Lehet, hogy csak képzelte, de ahányszor hírtelen felült, vagy éppen lefeküdt valami megmoccant benne. Nem tudta, mennyire valós, amit érez, de örömmel és megnyugvással töltötte el a tudat, hogy mégsincs egyedül.

Elkezdett pakolászni Dóri szekrényében. A szigorúan divat-ruhatárat elrendezgette, a leesett darabokat pedig vállfára akasztva tette a helyére. A munka szennyes-részét különösen utálta. Amikor a szekrényben végzett, elkezdte megigazítani az ágyneműt Dóri fekhelyén. Ki nem állhatta a csajt. Igazi kis kétszínű kígyó volt, akiben sosem bízhatott meg az ember, és főleg, mert mindig ott volt az arcán az ártatlan mosoly. De akit még nála is jobban rühellt, az, az alatta fekvő sárkány volt. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ez talán nem is börtön, hanem állatkert, de a hasonlat nem derítette jobb kedvre. Hopp! Talált valamit. Kihúzta a kezét a párna alól, és néhány fénykép volt benne. Természetesen Dóri volt rajtuk, csak még fiatalabban. Talán tíz-tizenegy éves lehetett, amikor a képek készültek, és Katalin nagy meglepetésére nem egyedül pózolt a fotókon. Az apja, az anyja, és a kisöccse álltak mellette. Boldognak látszottak. Mint ahogy ő is az volt, régen. Eltűnődött, hogy vajon mi lehet Dorottya története, de egy hang még a gondolatait is félbeszakította. Az ajtó megnyikordult. Kati nem ijedt meg, hátranézett a lányra, és valahogy nyoma veszett szívéből a merő utálatnak, amit iránta érzett.
- Te meg mit csinálsz? – kérdezte Dóri az ajtóból.
- Csak takarítottam. – válaszolt, és ha a másik figyelt volna a szemére, láthatta volna benne az együttérzést.
De a lány ehelyett odasietett, és pofonvágta Katit, majd kitépte a kezéből a fényképeket.
- Ne merészelj még egyszer a cuccaim között kutatni. Megértetted? Ezek az enyémek! – kiáltott rá Katalinra, és villámló dühvel a szemében kirontott a szobából.
Kati feltápászkodott, és az ágy szélének dőlt. Kezét a hasára tette, próbált meggyőződést szerezni, hogy nem történt semmi baj a gyerekkel, még ha tudta is, hogy azon a tájon nem érte ütés. Be kellett érnie a reménnyel, hogy hamarosan újra érzi, vagy érezni véli majd a kicsit. Ági, az egyik nevelőnő valószínűleg hallotta a történteket, mert ő is feltűnt az ajtóban.
- Minden rendben?
- Igen, persze. Nincs… nincs semmi baj.
- Bántott az előbb? El kell mondanod, ha így történt, ez nem maradhat következmények nélkül.
- Nem… semmi ilyesmi nem történt. Jól vagyok. Tényleg.
- Becsszóra? – erősködött Ági. Azelőtt nem nagyon elegyedett beszédbe a lánnyal, de talán már tervezte egy ideje, hogy foglalkozik vele.
- Igen. Becsszóra. – mosolyodott el Kati, és hagyta, hogy a nevelőnő továbbsétáljon a folyosón. A személyzettel legalább jóban volt.
Habár nem állt szándékában ártani Dórinak, akármennyire is megérdemelte volna, azon azért el kellett csodálkoznia, hogy a hazugság ellenére, iménti mosolyában nem kevés őszinteség is volt.

A terápiás foglalkozásokra gondolt, amiken eddig részt vett. Szám szerint kettőn, és közelgett a harmadik alkalom is. Elege volt belőle, nem akart többet találkozni azzal az emberrel, aki a többiek előtt kiteregette a titkait, és megalázta, felnőtt létére, de nem tehetett mást. Már a mosolygós Tímea sem volt ott a foglalkozásokon. István egyedül jelent meg legutóbb, és mivel a gyerekek betegségre gyanakodtak, ő nem kertelt, megmondta, hogy segédnője áthelyeztette magát egy másik munkakörbe. Azt még hozzá kellett tennie, hogy Tímeának elege lett belőlük, már nem bírták tovább az idegei. A gyerekeket ez nem rázta meg különösebben, de többen is érezték, hogy ez azért nem teljesen igaz. Az a foglalkozás rendesen, normális keretek között zajlott le, István nem pécézett ki magának senkit sem, inkább ismét erőt véve magán próbálta a beszélgetéseket visszaterelni medrükbe. A tanórákkal sem volt probléma. Minden második nap, nyolc órában megkapták a minimális oktatást, és senki nem reklamált a leckék mennyisége miatt, hiszen választásuk sem igazán volt. Olga, Csilla, Andi, Dóri, és Eszti voltak a brancs, az a bizonyos, amelyik folyton szekírozta a többieket, és az órákon sem figyeltek soha. Néha valamelyikük még a keresztrejtvényfejtést is jobb időtöltésnek találta, mint a II. Világháborút, pedig sosem szokták ilyen látványosan használni az agyukat.

Kati padtársa Viki volt, a kis, tizenöt éves, félénk, szemüveges lány, akit természetesen ugyanúgy terrorizáltak a többiek, mint őt. A pletyka már hónapok óta terjengett, hogy olykor, éjszakánként bepisil, de annak ellenére, hogy mindenkinek volt véleménye, senkit nem érdekelt a dolog igazságtartalma. Ha igaz volt, kapóra jött nekik, ha pedig csak kamu, akkor örültek, hogy valaki kitalálta. Kati és Viki nem szóltak egymáshoz, úgy viselkedtek egymás társaságában, mint két idegen, és habár részben azok is voltak, sok volt bennük a hasonlóság. Az egyik délután végül mégis úgy adódott, hogy közelebbről összeismerkedtek.

Olga futott végig a tantermi folyosón, kezében valamivel, és Vikinek észbe kapni sem volt ideje, máris nagyot loccsant rajta a vízzel teli lufi. Andi és a többi lány már egy ideje ott álltak, és várták a fejleményeket, amiken aztán jót kacaghatnak. Olga nem állt meg, szaladt tovább, csak egy pillantást engedett meg jól sikerült tervére, majd vihogva eltűnt a folyosó végén. Viki ott állt, a nadrágja csurom vizes volt, és mindenki rajta röhögött. Volt ideje hozzászokni az ilyesfajta ízetlen tréfákhoz, de sosem tudott eléggé, végignézett magán, és elpityeredett. Kati tisztában volt vele, hogy hiába próbálná meg a lány beárulni Olgát, mindenki azt a gonosztevőt fedezné, és mindenkit sosem büntetnek meg egy ilyen incidens miatt. Betette a füzeteit a szekrénybe, és odament Vikihez.
- Gyere, ne figyelj rájuk. – fogta karon a lányt, de az erőtlenül ellökte magától.
- Hagyjál!
Vikinek már az arca is ázott volt.
- Miért nem akarod, hogy segítsek?
- Nem kell a segítség. – kezdte feldúltan, de a mondat végére lejjebb vette a hangját.
Bágyadtan körülnézett, és látta, hogy a többi lány elment ki-ki a maga dolgára. Még célpontnak is csak alkalmanként, néhány perc erejéig volt jó.
- Köszönöm, hogy… idejöttél. Miért nem mulatsz a többiekkel?
- Nem szokásom kinevetni a sorstársaimat.
- Örülök neki. De most… mennem kell. – mondta Viki.
A délutánt együtt töltötték. Beszélgettek, és egészen felszabadultak. Végre Kati is úgy érezte, hogy talált valakit a benti társaságból, akivel közös hullámhosszon van, nem érdekelte, ha esetleg emiatt jobban fogják kínozni. Viki elmesélte, hogy miért került oda, beszélt a hobbijairól, a kedvenc együtteseiről, és még a könyvekről is szó esett, mert ha valaki, hát ő le sem tagadhatta volna, hogy imád olvasni, de Kati nagy megkönnyebbülésére őt nem faggatta a múltjáról. Esténként meglátogatták egymást, hogy lefekvés előtt is diskuráljanak valamicskét. Habár a lány csak két évvel volt fiatalabb nála, Kati ilyenkor furcsa mód úgy érezte: tényleg anyának készül. Melegség járta át a szívét, ahányszor csak ez eszébe jutott, és meg kellett érintenie a hasát, ami a kincset rejtette. Az egy jó időszak volt, és azon a hétvégén Katinak sem kellett benn, vagy a lépcsőn kuksolnia, Vikivel, a felszínesen zárkózott, de egyébként őszinte teremtéssel már elmehettek valamerre. A lány megmutatta a kedvenc helyeit a városban. Szép idő volt. Elbuszoztak egy parkba, ahol épp valami szabadtéri koncert szólt, és élvezték a szabadság illúzióját. Visszafelé benéztek egy vásárba is. A lánynak megtetszett, egy kis feles-üvegszilánkokból összeragasztott bábú, de nem volt rá pénze. Kati szó nélkül megvette neki a sajátjából. Aztán Vikivel együtt visszament az intézetbe, és valahogy egy bántó szó sem fogott rajta. Nem tudtak ártani neki, mondhattak akármit. Feltöltődött boldogsággal, ami a brancsnak is feltűnt, és ennek, velük egy légtérben nem látták helyét.

Kedves Robi! – eddig jutott, majd megpihent a toll a kezében. Nehéz volt összeszedni a gondolatait. Még sohasem látta a fiút, igaz, de hónapok óta nem írt neki levelet, a közbejött tárgyalás, meg a gyámi ügyintézés miatt, pedig már régóta leveleztek egymással. Robi messze lakott, vidéken, egy családi házban, a szüleivel. Tizenkilenc éves volt, és sosem küldött magáról fotót, mert Kati jobb szerette volna a képzeletében élő képet maga előtt látni, ahányszor csak ő járt a fejében. De nem írt neki, és a fiú leveleire sem válaszolt, mert annyi minden jött közbe, amit nem tudott befolyásolni. Mit írhatna most? Valami szépet. De nem túl szépet! Azért mindennek van határa… Annyi gondolat volt a fejében, amelyek közül még selejteznie is kellett, és egy igen megerőltető nap állt mögötte. A könyvtár negyed óra múlva zárt, és ő még csak most kezdett neki. Sietnie kellett, de nem kapkodhatta el. Azért nagy nehezen nekifogott a levél folytatásának:

Ne haragudj, hogy nem írtam vissza, de elég komoly családi problémák adódtak. Ne aggódj, jól vagyok, csak elköltöztem hazulról. Mesélj, mi van veled? Mivel töltöd mostanában a szabadidődet? Jaj, annyira hiányoznak a soraid… Mi van Sárossal, a lovaddal? Remélem, találkozhatunk majd valamikor. Hamarosan.
Csókollak.
Kati
.
A kezében ismét megállt a toll. Eddig mindig úgy zárta le a levelet, hogy: „Puszillak”. Már kicsit fáradt volt, biztos nem figyelt eléggé, de vajon mi késztethette arra, hogy azt írja: „Csókollak”? Nem töprengett rajta sokáig. Még utóiratba odafirkantotta az új címét, becsúsztatta a levelet a már előre felcímzett borítékba, és kisietett, mert a könyvtáros türelmetlen toporgása, és óranézegetése félreérthetetlen jelzés volt.


Harmadik hónap

Az utóbbi időben Viki elég tartózkodó volt vele, mintha kerülte volna őt valamiért, de nem ez volt az egyetlen változás. Katinak már észrevehető volt, hogy nőtt a hasa, az első héten pedig elkezdett égni a gyomra, jobbnak látta ezzel elmenni orvoshoz. Szólt a nevelőknek, és ők természetesen elengedték. Az orvos egy idősebb, szemüveges pasas volt, aki megvizsgálta, és közölte, hogy aggodalomra semmi ok: ez egy teljesen normális tünet. Sztetoszkóppal meghallgathatta a kis élet szívdobogását, mert azt már észlelni lehetett. Kati fellélegezhetett. Megvolt a bizonyíték, hogy a magzat él, és egészséges. Az orvos azonban nyugtalan volt kicsit. Nem volt szokása ilyesmit tenni, de akkor mégis úgy érezte: meg kell kérdeznie a lányt, hogy biztosan meg akarja e szülni a gyereket? Normális esetben nem tett volna fel ilyen kérdést, de tekintettel a lány korára, a terhesség körülményeire és helyzetére, meg kellett próbálnia jobb belátásra bírni. Mintha kiskutyát akarna örökbe fogadni, és a sintér nézne rá rosszallóan… - suhant át Kati agyán. Neki kellett a gyerek, nem érdekelte semmilyen körülmény, és biztosította is az orvost szándéka felől.

Mindenki ellenezte, hogy megszülje ezt a gyereket, és egyre nyomatékosabban hangoztatták véleményüket, ahogy közeledett a harmadik hónap vége. Akkor még megértették volna, hogy ha semmi pénze nem lenne, de jól tudták, hogy nem így áll a helyzet, volt ugyanis megtakarítva egy kisebb összege, amiből kitelt volna az abortuszt, ha időben észhez tudják téríteni. Katinál süket fülekre leltek, ő ragaszkodott a gyerekéhez, nem érdekelte, hogy később lehet másik, nem érdekelte, hogy mit kell majd kiállniuk, ha már megszületett… semmi nem érdekelte. Egy napon azonban a brancsnak sikerült egy kicsit messzire mennie.

Vacsora volt. Rántott hús, rizzsel, és ő már eléggé megéhezett. Neki is látott, de az asztalához leültek ketten az üres helyekre.
- Hűha… nem semmi műsor ment a tévében, mi? – szólalt meg az egyikük: a vöröses hajú Olga.
- Hát vannak érdekes dolgok a híradóban. – így a másik lány: Csilla.
Ő próbált tudomást sem venni róluk, bár jól tudta, az üzenetet neki szánják.
- Egyre többen vannak, akik ilyet művelnek… megfojtani egy terhes nőt, és kivágni belőle a magzatot, hogy pénzért eladhassák… hát nem rettenetes?
Kati küszködött az evéssel. Ezeknek semmi sem volt szent, látszott, hogy még álmukban sem akartak soha gyereket.
- Vajon hány évet kaphatnak ezért? – kérdezte egy másik lány.
Kati felnézett, és látta, hogy Viki áll Olgáék mögött. A kérdés hangneméből és a felhőtlen tekintetből az arcán egyből rájött, hogy miért kerülte őt az utóbbi időben.
- Ki tudja… még egy ilyen alakot sem kaptak el. Szabadon járkálnak, bárki lehet az egyikük… - folytatta Csilla.

Kati nem bírta tovább. Letette a villát, és kisietett a teremből. Egyszerűen nem tudott megbarátkozni a gondolattal, sőt, a ténnyel, hogy Viki ellene fordult. Végigfutott a hosszú folyosón, egyenest a mellékhelységek felé, útközben elhagyva Mária nénit, aki rászólt a szokatlan tempó miatt. Ő nem törődött vele. Elérte a mosdót, és bevágta az ajtót. Leült az első fülkébe, és könnyekben tört ki. Zokogott, mert fájt, hogy félreismerte azt a lányt. Zokogott, mert ennyire közönséges, és kegyetlen emberekkel van körülvéve. Zokogott, mert…
- Most, amikor minden virág nyílik… orgonától a kis… gólyahírig,
A halk, bátortalan énekszó a szomszédos fülkéből jött. Felismerte a hangot.
- Megölelném az egész világot… néked adnám, mind-mind a virágot. – hallatszott még.
Abbahagyta a sírást. Figyelt a folytatásra.
- Anyám színésznő volt. Játszott abban a darabban is, amiben ez a szám szólt. Mindig ezt énekelgette, amikor nyűgös voltam.
- Szép dal. – mondta Kati.
- Sajnálom a múltkori viselkedésemet.
- Nem történt semmi.
- De igen. Túl messzire mentek. Nem képesek elviselni, hogy valaki fel meri vállalni az álmait. – jött a válasz az elválasztófal túloldaláról.
- És te…
- Én itt vagyok.
- Miért? – kockáztatta meg Kati. Olyan állapotban volt, hogy megnyugvását simán kockára tette egy egyenes, őszinte válaszért.
- Ezt nem… nem tudom elmondani. Talán… még én sem tudom igazán.
Csend lett. Egyikük sem szólt semmit. A másodpercek perceknek tűntek a hallgatásban. Három lépés zaja törte meg a csendet, Kati felállt, és a beszélgetőpartner megjelent a fülkéje előtt.
- A héten Andi elmegy az intézetből. Akarod, hogy átköltözzek hozzád?
- Azt hiszem… igen. Az… jó lenne. – felelte Katalin, újra könnyező szemekkel.
Túl sok változás. Viki elárulta őt, és most itt van ez a lány, hogy segítse. Nem tudott benne igazán megbízni, azok után, ami nemrég történt. Senkiben sem tudott, de nagyon szeretett volna. Eszter közelebb lépett hozzá, és megölelték egymást.

Ezek után már Eszter sem számíthatott a brancs szimpátiájára, de nem is érdekelte annyira. Ami aznap a mosdóban történt, annak meg kellett történnie. Így érezte, vállalta is érte a következményeket, de ő nem az a fajta csaj volt, aki hagyja magát. Mindenkinek megmondta a véleményét, válogatás nélkül, ha arra került a sor. És bizony ebben a témában is rákerült. Már az ágyában feküdt, amikor Csilla, Olga, és Dóri bejöttek a szobába. Felkapcsolták a lámpát, és összegyűltek az ágy szélénél. Eszti kinyitotta a szemét, bár még nem aludt.
- Szia.
- Sziasztok. – üdvözölte a nemkívánatos látogatókat.
- Csak nem szereztél egy új barátnőt? – kérdezte Olga.
- Közöd?
- Hm. Remélem, tudod, mit csinálsz.
- Nem. Avass be, mit csinálok? – vágott vissza Eszti. Felkönyökölt az ágyban, és egyre idegesebb lett.
- Hát mondjuk úgy, hogy kiásod a csatabárdot. – mondta Olga. A másik két lány tekintete is hasonló üzenetet sugárzott.
- Inkább mondjuk úgy, hogy fejbe rúglak, ha nem hagysz aludni.
Ez egy kicsit erősre sikerült. Meg is bánta.
- Ne haragudj. Majd visszajövünk, ha már alszol. – felelte gonosz vigyorral az arcán, és ujját látványosan a szája elé téve jelezte a másik kettőnek, hogy legyenek csendben, azzal kimentek.

Nagyszerű. Ezt is jól elintéztem… - gondolta Eszti. Már alig várta, hogy átcuccolhasson Kati szobájába, de még két hosszú nap volt addig, két hosszú éjszakával. Az akkorit is beleszámolva: hárommal. Tisztában volt vele, hogy a csajok nem beszélnek a levegőbe, és azzal is, hogy tehetetlen lesz, ha elnyomja az álom. Le sem hunyta a szemét, egészen hajnali négyig, amikor tudatosult benne, hogy pont ez volt a céljuk.

Egy nappal a távozása előtt Andi is elbeszélgetett Katival. A cuccai már összekészítve hevertek egy-egy zsákban, csak a legfontosabbakat hagyta elől, amikre még szüksége lehetett ott tartózkodása során. Szíve mélyén szeretett volna maradni, a többiek miatt, de sosem mutatott gyengeséget, így akkor sem tette, és főleg nem azzal szemben, akire a leginkább fújt. Kati épp az ablak előtt állt, és kifelé nézett, amikor mögötte Andi belekezdett.
- Örülsz, mi?
Kati nem szólt.
- A többieknek majd gondjuk lesz rád. Meg a kis barátnődre is.
- Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy miért vagy olyan, amilyen. – mondta, továbbra is nyugodt tekintettel, kifelé nézve.
Oda, ahonnan szobatársnőjének többé nem kell visszajönnie.
- Mert én normális vagyok, és nem vagyunk egyformák. Világos? Nem hatnak meg a hülye kis érzelgősségeid, nem érdekelnek az álmaid. Én a valóságban élek, ez a különbség.
- Mi értelme az egésznek, ha nincsenek álmaid?
- Ki mondta, hogy nincsenek? – azzal gyengédem megsimította Kati haját.
Az ujjai átpillantottak a sötétbarna függöny túloldalára, majd lassan belefonódtak. Egy erős rántással hátra húzta a lány fejét, és nem engedve a szorításból, a képébe sziszegte:
- De azokhoz neked semmi közöd.
Majd elengedte, és kiment a helységből. Kati nézte, ahogy távolodik, és reménykedett, hogy ez volt a búcsúja. Eszter a reggelinél eléggé kialvatlannak tűnt, el tudta képzelni, miért. Nem akarta, hogy őt is bántsák miatta, de ugyanakkor örült, hogy talán mégis akadt egy társa a fájdalmak terén. Utálta magát ezért a gondolatért.

Az ilyesfajta jövés-menés teljesen szokványos volt, senkiből nem váltott ki észrevehető érzelmi változásokat. Nevelők és gyerekek egyaránt megtanulták odabenn elfojtani, vagy legalább nem kimutatni azt, amit a szívük diktál. Sokan megölelték volna Andit, amikor a kijárat felé látták haladni, és hát… igen. Voltak, akik szívesen össze is roppantották volna, csupán amiért ő már akkor kinn lehetett. Szabadon. Övé volt az egész világ, és, bár ő is titkolta ezt az érzést: ebben egyáltalán nem volt biztos. A változás szomorította el, az elégedett mosoly-álarc mögött. A változás, ami az ismeretlenbe, a bizonytalanba vezetett. A szabályok, ha gyakran imádta is megszegni őket, kapaszkodót nyújtottak neki. Biztonságot. Odakinn nem várta senki és semmi, így közvetlen elvárások sem voltak. Ahogy kitette a lábát, többet nem látta egyikük sem. Elnyelte a tömeg, az erős sodrású folyó, ami vagy kiteszi majd valahol a partra, vagy nem.

Kati az elkövetkező egy-két hétben megint jobban érezte magát, hiszen Eszter már másnap elintézte, hogy átköltözhessen az ő szobájába. Külön örömre adott okot, hogy a lány megkérdezte: nem e akar inkább ő az ágy alsó szintjén aludni? Pozitív figyelmesség. Ez hiányzott eddig. Az ágyváltás, és némi beszélgetés után együtt mentek a Pszichológiai foglalkozásra is, ahogy attól kezdve: jóformán mindenhová. Dóri szótlan volt velük szemben, a legkevésbé sem élvezte a társaságukat. Most fordult a kocka, ő lett „kisebbségben”, és inkább nem okoskodott, meghúzta magát. Esztiék persze nem szekírozták őt, eltekintve néhány elejtett, gúnyos megjegyzéstől. Ezeket igyekezett elengedni a füle mellett, és vagy az adott tévéműsorba, vagy a keze ügyében lévő magazinba vájni figyelmét a támadó szavak elől. Olga és Csilla sem foglalkoztam vele annyit, mint korábban. Jól tudták, hogy Andi nélkül nem volt mersze semmihez, és még annál is kétszínűbbnek tarthatták, mint amennyire őket mások. Meg aztán a brancs többi tagja Vikivel volt elfoglalva, aki egyre többet lógott velük. Dóri, ha készült is valami gonosztettre, bosszúból, vagy egyszerűen csak utálatból, szobatársnői ellen, azt igen jól titkolta.
- Kati… kezdte el valamelyik nap, elég bizonytalan hangnemben Eszter, amikor kettesben voltak.
- Igen?
- Kérdezhetek valamit? Nem haragszol meg?
- Nyugodtan. – felelte Katalin.
- Arról lenne szó, amit a könyvtár előtt is kérdeztem. Amikor először beszéltünk. Miért… miért akarod megtartani a gyereket? – kérdezte óvatosan.
Kati gondolkodóba esett, ő is inkább a megfogalmazás terén. Tudta, hogy barátnője miért tette fel most a kérdést. Mert lassan eljött a határidő, ami után már nem lehet abortuszt kérni. Leültek az asztalhoz.
- Mert egy élet növekszik bennem. Nem akarom megölni. Jó anyja akarok lenni, és tudom, hogy képes vagyok rá. – válaszolta. Fejébe ismét bekúsztak a régi emlékek, amiket kedvesnek tartott.
- Értem. Köszönöm. – felelte Eszti.
Valójában nem értette teljesen, hiszen valamennyire még mindig őrültségnek tartotta a dolgot. Világra hozni egy csecsemőt, egy olyan világba, ami inkább a pokolhoz hasonlít… nem értette. De annál inkább érezte.


Negyedik hónap

Augusztus eleje volt, Kati pedig már a negyedik hónapban járt, és ismét látogatást tett az orvosnál, a rosszullétre, és a fájdalmakra hivatkozva. A nőgyógyász felírt neki néhány gyógyszert, de tájékoztatta, hogy amit érez, csak a természetes folyamat része, és ne aggodalmaskodjon a gyerek épsége miatt. A magzat már hallhatta Kati szívdobogását, és a külső hangokat is. Ez eléggé elbizonytalanította abban, hogy „visszavigye” oda, azok közé az alakok közé. De persze nem tehetett semmit. A hétvégének örült. A közelgő hétvégének, amikor is Esztivel elmennek szórakozni. Ő sem nagyon járkált ki esténként, de most minden klappolt. Költőpénze is volt, amit gondosan félretett, az idő is jó volt, és a nevelők is beleegyeztek. Sőt örültek is, hogy egy kicsit kiviszi Katit a friss levegőre. Nem sok esetre emlékeztek, amikor hosszabb időre elhagyta volna az intézet területét, (a lépcsőt kivéve).
- Gyere. Hidd el, állati lesz! Majd meglátod. – bíztatta Eszter, ahogy azon a szombati napon kifelé haladtak az épületből.
Kati visszaemlékezett, hogy Andi nemrég ugyanígy kisétált, és többet nem kellett visszajönnie. Nem tudta, pontosan mit érez ezzel kapcsolatban.
- És merre menjünk?
- Amerre visz az utunk. – felelte jó kedvűen a lány.
Persze volt terve, de az csak későbbre, sötétedés utánra. Addig ő sem tudta igazán: mit csináljanak. Bejárták az egész környéket. Nézték a boltok kirakatait, és a kirakatokat bámuló embereket. Hallgatták a megnyugtató zenét, ami a kávézókból hallatszott ki, az utcára, és időnként az égre pillantva, az egyre letűnő napot is figyelték, már amit látni engedtek belőle a magasba kúszó betontornyok. Amikor felkapcsolódtak az utcalámpák, Eszti azokat jelzésnek vette, és karon fogva terhes barátnőjét, elterelte magukat egy szűkebb mellékutcába. Némi gyaloglás után megálltak egy bár előtt. A hely a „Red Moon” nevet viselte, és igen hangulatosnak tűnt. Bementek. Nem volt tömeg, néhányan a játékgépeknél ácsorogtak, és azokat püfölték, többen pedig az asztaloknál ültek, egymás társaságában. A 80-as, 90-es évek zenéi szóltak a lejátszóból, de látszott, hogy már nem sokáig, mivel a terem végében, az emelvény kezdett berendeződni koncertszínpaddá. A két lány odament a bárpulthoz, és leültek. A kövér, borostás, de barátságos arcú pultos megtörölte mancsait, és odament kezet fogni Eszterrel.
- Nahát. Szevasz. Jó régen nem láttalak. Mesélj, mi van most veled? Jól megy a sorod?
- Igen. Nincs semmi gond. Jól bánnak velem, mert nincs más választásuk. – viccelődött régi ismerősével. Kati csak nézte a férfit, és elképzelni sem tudta, hogy honnan ismerheti az ő barátnőjét ez az alak.
- Ő itt Kati, az intézetből. Kati, ő pedig Laci. Anyám kedves ismerőse volt.
- Örvendek. – szólt, majd kezet fogott Lacival.
- És mit isztok, lányok?
- Én egy kólát kérek. – mondta Kati.
- A szokásost. – vágta rá Eszter.
Kis idő után megjött a kóla, és a korsó sör. Katalin őszintén elcsodálkozott.
- Téged itt kiszolgálnak alkohollal?
- Nem, mintha máshol nem tennék meg… de ide még szívesen is jövök. Nagyjából ismerem a társaságot. Hé, Laci! Milyen buli lesz ma?
- Valami rock zenekar kunyerálta be magát az estére. „A Megrohadt Joghurtok”, asszem…
- Hm… megrohadt joghurtok… Egyre szebb neveket találnak maguknak.
- De miért iszol? Mármint, milyen gyakran? – erősködött Kati. Nem tetszett neki az új információ.
- Nyugi, csak alkalmilag. Jól fogjuk magunkat érezni. Na. Kérsz? – tolta közelebb a sört barátnőjéhez.
- Nem, kösz. Én, nem akarok inni. – tiltakozott. És vetett egy célzó jellegű pillantást a hasára.
- Ó, értem. Bocs.
- Semmi baj. Azért tényleg örülök, hogy eljöttünk. Tetszik a hely. – mondta, majd bevett egyet a gyógyszeréből, amit az orvos írt fel neki.
Ez persze csak részben volt igaz. Kisvártatva bejött egy nagyobb, tizenöt-húsz főből álló fiatal társaság, sokan közülük talpig feketében voltak. A banda haverjaiként közel mentek a színpadhoz, valószínűleg ők képezték a teljes rajongótábort is. Eszti kiitta a korsót, és kért egy újat.
- Tudod, anyám itt énekelt, amikor még kisebb voltam. Miután kirúgták a színházból, az igazgatóváltás után. De csodás hangja volt. Imádtam hallgatni. Egyszer felrángatott a színpadra, és ő figyelte, ahogy próbálok kierőltetni magamból néhány hangot. Jól beégtem persze, ott vörösödtem mindenki előtt. Még csak nyolc éves voltam.
- Nagyon szerethetted. Ha nem vagyok túl tapintatlan… megkérdezhetem, hogy hogyan halt meg?
- Szívroham vitte el. Alkoholista volt. – felelte meglepő könnyedséggel Eszter, és meghúzta a sört.
A zene elhallgatott. A lejátszót leállították, és kezdett egyre sötétedni odabenn. A Megrohadt Joghurtok elkezdték játszani első számukat, egy Nirvana feldolgozást. A „tömeg” tombolt, azonnal neki is kezdtek pogózni.
- Vajon otthon is ugyanezt csinálják, ha a rádió adja ezt a számot? – kérdezte inkább magától Katalin.
- Teljesen mindegy. Ezeknek csak zene kell, a megszokott is beválik. Kíváncsi vagyok, vajon hány saját számmal rukkolnak majd elő… - mondta Eszti.

Mint az később kiderült: egyetlen eggyel sem. Az idő azonban gyorsan telt, a koncert végére már tizenegy óra volt, és míg Kati két kólát fogyasztott el, igen lassú tempóban, Eszti már a negyedik sörét kóstolgatta. Inkább nem szóltak bele egymás dolgába az itallal kapcsolatban. Az utolsó szám közben előrejött egy srác, Metallica póló, bakancs, és fekete farmer volt rajta. Hosszú haja mögül bágyadtan tekintett ki, a két magányosnak tűnő lányra. Nem lehetett több huszonegynél, és elgondolása szerint ők is elmúltak már tizenöt évesek.
- Helló! Jó a buli, mi? – kérdezte, Eszti mellé támaszkodva. Közben megpiszkálta az orrát.
- Elmegy. – felelte a lány. Ha nagyon akarja, észrevehette volna, hogy a fiú vadászik a tekintetére.
- Ismerem a dobost. Nagy arc. Jól küldi. Én is zenélek egy bandában. Gitáros vagyok.
Kati feszes érdeklődéssel figyelte a srác monológját, de az nem neki szólt.
- Egyedül jöttetek?
- Aha. – hangzott a válasz.
A srác kért két whiskyt, az egyiket odatolta Eszti elé, és rákacsintott. A másikat lehúzta. A lány a kacsintást leszámítva, követte a példát.

Az idő telt-múlt, az óra háromnegyed tizenkettőt mutatott, de ők még mindig ott ültek.
Valamit sugdolóztak. Eszter kuncogni kezdett, és szólt Katinak, hogy várja meg, mindjárt jön. Elment hátra, a fiúval. Az otthagyott lány kényelmetlenül érezte magát józanul. Nem illett a képbe, nem tudta magát már jól érezni, de ugyanakkor inni sem akart. A vendégek nagy része már elszivárgott, látta, ahogy barátnője leül egy kisebb társasághoz, egy boxba. Nincs időnk, el fogunk késni… - gondolta. Legszívesebben felállt volna, hogy kisétáljon, de nem tehette meg, nem akarta otthagyni a barátnőjét. A lányt, aki egészen jól mulatott az idegenekkel is, hiszen már hosszú percek óta velük volt. Várt még egy kicsit, és hogy addig is csináljon valamit, elkezdte számolgatni a polcokra kihelyezett italos üvegeket. Harminckilenc. Elég. Szólok neki. Azzal ő is hátrament. Eszter ott ült, az egyik kipárnázott padon, és Tomival (mert így hívták) smárolt. A többieknél körbejárt a Joint, és éppen megint Tomira került a sor. Röhögve megbökték a vállát, mire a srác abbahagyta az éppen aktuális műveletet, és mélyen beleszívott a füves cigibe.
- Indulnunk kell. Elkésünk. – szólt egy hang a box elől.
Eszter részeg volt, és kábult. A hang irányába fordult, hogy megnyugtassa barátnőjét: mindjárt mennek.
- Ne már! Azt mondtad jössz velünk! – hőbörgött egyikük.
- Nem lehet, tényleg. Sajnálom.
- Most a kövér barátnőd miatt? Ki fog kapni, ha nem megy haza időben? Biztos hazatalál egyedül is.
- Mit mondtál? – kapta fel a fejét Eszti.
Tomi zavartan felnevetett.
- Azt, hogy egyedül is haza tud menni.
- Ő nem kövér, te hülye fasz, hanem terhes! – kiáltott rá a lány. Ideges volt, és nem érezte jól magát. Amit hallott, azt nem tudta annyiban hagyni.
- Engedjetek ki! – kiabált tovább, és a srácok komor tekintettel félrehúzták lábukat az útjából.

Kati nem szólt, egész végig csak állt, és szomorúan nézte őket. Amint Eszti kijutott a boxból, elindultak, bár neki nehezen ment. Össze-vissza támolygott. Támogatni kellett, hogy el ne zuhanjon. Ez az este nem sült el túl jól, és Kati nem is tudta igazán, hogy így, józanul, vagy részegen viselte volna jobban az eseményeket.
A hűvös éjszaka fogadta őket, az üres, forgalmatlan utcán. Talán három háztömbnyire lehettek az intézettől, de ez sem volt teljesen biztos. Az egyetlen dolog, amiben biztos volt, hogy már elkéstek. Autók száguldottak el a távoli kereszteződésben, sötét kapualjakban hajléktalanok húzták a lóbőrt. Katit rázta a hideg. Talán a hűvös idő, vagy valami más miatt… nem tudhatta. Lassan haladtak, kis, bizonytalan lépésekben.

A sarokra érve, Eszti nem bírta tovább, kitépte magát Kati támogató kezeiből, és térdre borulva hányt. Ijesztő látvány volt ez a fajta züllöttség egy fiatal, terhes lánynak, aki próbálja szépnek látni a világot. Türelmetlenül várt, közben kezdte átértékelni magában a dolgokat, főképp új barátnőjével kapcsolatban.
- Menjünk a parkon át. Az rövidebb. – motyogta Eszter, majd elsírta magát.
- Nem lesz baj, nyugodj meg.
- Így nem mehetek be. Észreveszik. Többet ki se engednek, eltiltanak mindentől. – hebegte, még mindig földre ereszkedve a lány.
Egy kéz ismét megfogta, és felsegítette. A park közel volt, a következő sarkon túl, balra. Arrafelé vették az útjukat. Eszter nem tudta abbahagyni a sírást. Kiborult, elhagyta magát, félt.

Mégis Katinak jutott eszébe, hogy álljanak meg egy kicsit a parkban, pihenni. Leültek egy fa tövébe. Egy lélek sem járt arra, valószínűleg a szerelmespárok is a park másik végében tehettek eleget a romantika szólításának.
- Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy ilyen hülye vagyok.
- Nem vagy hülye. És nincs miért sajnálkozni. – felelte Kati.
- De igen. Téged is megbüntetnek, amiért nem értünk be időben. Az én hibám. Meg a viselkedésem…
- Megértelek, hidd el.
- Teljesen kivagyok. Nincs senkim. Mindenki leszarja, hogy mi van velem.
- Én itt vagyok. Szóval ne igyál, és ne tedd tönkre magad.
- Ez az élet tesz tönkre, nem a pia.
Valaki elsétált mellettük, ügyet sem vetve rájuk. A közeledő léptek hangja egyre halkult, míg az is el nem veszett újra a csendben.
- Nem kellek a pasiknak. Csak azért kavarnak velem, mert már egy ilyen senki is megteszi két jó csaj között.
- Ez nem igaz. Te nagyon jól nézel ki.
- Dehogy nézek... a melleim is kicsik.
Kati kezdett ideges lenni. Nem tudta: meddig lesz még képes győzködni őt a pozitívumokról.
- Nem azok.
- De igen. Fogd csak meg. – fordult szembe barátnőjével, és felhúzta a pólóját.
Katalin bizonytalan volt, de megtapintotta őket. Valóban nem voltak nagyok, de ő azért kicsinek sem nevezte volna őket.
- Tényleg nem azok.
Eszti visszaeresztette a pólóját.
- Akarod, hogy… kíváncsi vagy az enyémekre? – tette fel a kérdést. Az utóbbi időben elbizonytalanodott barátnőjét illetően.
Ő is feltárta fiatalos kebleit, Eszti pedig megérintette őket. Kezdett megnyugodni, és ez jó volt. Ujjait azonban lejjebb csúsztatta a lány testén, majd megállt a hasánál. Közben kérdőn a szemébe nézett. Kati bólintott. Természetesen megadta az engedélyt. A kéz teljes egészében rásimult a pocakjára.
- Feküdj ide. – mondta.

Az idő megszűnt, a meghitt, és belsőséges pillanatok a végtelenbe nyúlva fonták körül őket. Eszter a hátára feküdt, és fejét az állapotos lány ölébe hajtotta. A rosszullét valóban enyhült, bár a józanságtól még messze állt. Már a fülével is a harmadik személy társaságának jelét kereste. Érzett valamit. Rúgott egyet a baba.
- Te is érezted?
- Igen. – mosolyodott el Kati. Hát persze, hogy érezte. Ezekért az érzésekért adott hálát minden alkalommal, akármennyire is rosszul állt a szénája.
- Ne haragudj, hogy megpróbáltalak… lebeszélni róla. Még korábban.
- Semmi baj.
- De hol van az apa?
Rossz emlékek kúsztak be a fejébe. A történet darabjai, amiket már annyiszor elmesélt az ügyében intézkedő embereknek. Sosem tudta megállni könnyek nélkül. Most megpróbálta.
- A szobámban ültem, az ágyon. Este volt. Egy könyvet olvastam éppen. Egy fantasy-t, ami a sárkányok világában játszódott. És egyszer csak bejött apám. Becsukta az ajtót, és kivette a kezemből a könyvet. Részeg volt, és végig a szemembe nézett. Azt hiszem, próbálta magával elhitetni, hogy amit tenni akar, az nincs ellenemre. De a szememben csak értetlenség volt. Azt mondta, ne szóljak egy szót se… majd… megtette. Mint ahogy kislány koromban is egyszer. De most nem bírtam… nem bírtam ki, és felsikoltottam miközben… és anyám berontott a szobába. Meglátta, hogy mi történik. Amikor észbe kapott, hisztérikusan nekirontott apámnak, és ütni kezdte. Én sírtam. Aztán az apám ellökte magától. Beütötte a fejét a szekrény sarkába, és azonnal meghalt. Az apám ekkor kiviharzott a szobából, és bezárta rám az ajtót. Lement a földszintre, vagy nem tudom. Én pedig ott maradtam anyámmal. Fogtam a kezét, és sírtam. Amikor meghallottam, a lépteket, el akartam menekülni, de az ablakból nem lehetett, és az egyetlen kijárat a zárt ajtó volt. Elbújtam hát a szekrényben. Apám jött vissza. Tudta, hogy ott vagyok. Nem tépte fel a szekrényajtót. Csak lekuporodott oda, és beszélt hozzám. Ki volt akadva, kétségbe volt esve. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Azt mondta, hogy nagyon szeret. Ezt sosem leszek képes elhinni. Aztán végül szirénák hangját hallottam. Majd sok lépés zaját. A szomszédok kihívták a rendőrséget. Apámat elvitték, ahogy anyám testét is. És engem, miután kikerültem a sokkos állapotból egy amolyan elő-otthonba vittek. Aztán pedig ide.

Eszti feszülten hallgatta végig a fájdalmas és szomorú történetet, és újra könnyezni kezdett. Kati ezúttal nem. Egy barátnak mondta el, tiszta szívvel, nyugodtan, és nem akárkinek. Az, akkor, hogy miért ragaszkodott a gyerekhez, amit vérfertőző apjának köszönhet, és ami élete tragédiájának borzasztó bizonyítéka is egyben, nem derült ki. Nem is irányult erre több kérdés. Eszter úgy gondolta, hogy még szerencsétlenül járt barátnője sem tudja rá a választ. Ez is egy olyan dolog volt, amit inkább érezni, mint tudni lehetett, és mindketten éreztek valamit a gyerekkel kapcsolatban.
- Ha akarod… én nem iszok többet.
- Jó lenne. – válaszolta bágyadtan Katalin.
Nem tudták: mennyi lehet az idő, de már nem is érdekelte őket. Valami igazán fontos dologra akadtak azon az éjszakán, ami a szabályok előtt állt a rangsorolásban. Lassan elaludtak, és később, kora reggel ébredtek fel.

Amint visszatértek az intézetbe, mehettek is egyből az igazgatónő irodájába. Az teljesen fel volt háborodva, és ez persze érthető is valamilyen szinten. A két lány lecsüggesztett fejjel álltak az asztal előtt, aminek a másik oldaláról dühös mondatok áradata irányult rájuk. Az egyik bentlakó lány látta őket reggel, a parkban, és a végeredmény az lett, hogy el lettek tiltva mindennemű társas szórakoztató programtól, a szabadidőszobát sem látogathatták, és kijárási engedélyt sem kaptak egy hónapig. Ellenben tanulnivalóval rendesen elhalmozták őket, mert a jegyeik nem voltak túl fényesek egy ideje. A többi gyerek még ellenségesebb lett velük szemben, talán mert az a valaki, aki látta őket, elterjesztette a hírt, és a hír átalakult pletykává. Csilla és Olga ennek különösen örültek, minden alkalommal, amikor látták őket, gúnyolódtak rajtuk, Esztit pedig a „Leszbikus picsa” jelzővel illették, és idegesítették. A hónap hátralévő része ilyen súllyal nehezedett rájuk, és nem telt el könnyen.

Kedves Kati!

Köszönöm, hogy azért írtál. Én jól vagyok, és Sáros is jól van, gyakran kilovagolok a telken kívülre. Elég borús nálunk az idő mostanság, de ez nem veszi el a kedvem semmitől. A szülőkkel kijövök, bár most egy kicsit meghülyültek. Válni készülnek. Mondjuk lehet, hogy megint csak átmeneti a dolog, és majd lenyugszanak. Nem tudom. Sokat gondolok rád. Én is remélem, hogy találkozhatunk majd, hamarosan. Miért költöztetek el? Nálatok is megy a balhé otthon? Nyugodj meg, a dolgok azért többnyire rendeződni szoktak tapasztalataim szerint.
Ismételten várom válaszod..
Csók.
A te Robid.

Ez volt a fiú válaszlevele, amit Kati örömmel, és megnyugvással olvasott végig. A végén azonban már nem volt annyira nyugodt. A fiú a családi állapota után érdeklődött, amivel a jelen esetben nem lehetett dicsekedni. Hogy mondja el neki, hogy a szülei már nincsenek? Hogy mondja el neki, hogy intézetben él? És azt hogy terhes… Nem. Ezt nem mondhatja el. Nem vetheti papírra. Túl kockázatos. Őrültség lenne. Sokat gondolkozott, hogy miképp válaszoljon. Mert vissza akart írni, ehhez kétség sem fért. Hazudjon? Nem akart hazudni sem. Elkezdte hát:

Kedves Robi!

Megkaptam a leveled. Örülök, hogy jól vagy, a szülőkkel pedig legyél jóban, de tényleg ne idegesítsd magad miattuk. Nem éri meg, ha eleve nem te alakítod a dolgok végkimenetelét. Az én helyzetemben… a dolgok eléggé tragikusan alakultak. Apám börtönbe került. Anyám pedig meghalt. Ezért nem tudtam időt szakítani arra, hogy írjak neked. Most intézetben vagyok, de hamarosan kikerülök innen, és láthatjuk egymást. Már alig várom! Egyébként rendben vagyok. Van egy lány, akivel összebarátkoztam. Eszternek hívják, és azt hiszem: igazi barátra leltem. Tegnap elvoltunk szórakozni is, bár egy kicsit késve érkeztünk vissza… Szóval ne aggódj miattam. Jól vagyok. Bár még nem láttalak, hiányzol. Nem furcsa? Na. Akkor…
Csókollak én is.
Kati.

A terhességet nem említette. Erre még nem volt kész, a fiú se biztos, hogy megértette volna a helyzetét. Inkább nem kockáztatott.
- Mit írsz? – kérdezte az ágyról Eszti.
- Levelet. Egy fiúnak. Már régóta levelezek vele, az intézet előttről.
- Komolyan? Na. És hogy hívják? Helyes?
- Robi a neve. Még nem láttam. De találkozni fogunk, ha innen kijöttem.
- Na! Ennek igazán örülök. Megnézhetem, mit írt? – nyúlt a levélért a lány.
- Persze, nyugodtan.
- Heh! – szaladt ki a mellettük kuksoló Dóriból, majd felkelt, és komor tekintettel kiment a szobából.
Egyáltalán nem volt jó hangulatában. Kirekesztve érezte magát, pedig őt nem tiltották el semmitől. Saját levelét is magával vitte, amit most kapott. Egyedül szeretett volna lenni.

A folyosókon, ahol elhaladt, amiket maga mögött hagyott, a többi gyerek mind boldognak látszott. Táncoltak, és énekeltek. Voltak, akik kergetőztek, voltak, akik csak lófráltak és beszélgettek még egyet lefekvés előtt. Benyitott a zuhanyzótérbe. Üres volt, és sötét. ilyenkorra rendszerint mindenki elintézte a tisztálkodást. Nem kapcsolt villanyt. A tükörhöz ment, ami az egyik mosdókagyló fölött, még épségben volt, és belenézett. Farkasszemet nézett önmagával. Mögötte az ajtó nem nyílt ki, nem jött be rajta senki, pedig hosszú percek teltek el így. Bement hát a zuhanyzófülkékhez, és ruhástul lekuporodott az egyikbe. Elővette a levelet, és újra elolvasta minden sorát. Aztán letette a fülke elé, és remegő kézzel megnyitotta a vizet. Vízcseppek végtelen milliói záporoztak rá kis sugarakban, eláztatva ruháit, és őt magát is. Nem látszott, hogy sír. Miközben visszaereszkedett ültébe, elővette kék, növénymintás tárcájából a pengét, amit még odakintről hozott be néhány hete, és behunyta a szemét.
Később, az éjjel folyamán sokan felébredtek a körsétáját folytató nevelőnő sikolyára.


Ötödik hónap

A szomorú haláleset beárnyékolta az elkövetkező időszakot. Fekete fátyolként hullott rá minden gyerekre, és dolgozóra, bár ezt mindenki másképp mutatta ki. Ági, aki szokásos éjszakai körsétája folyamán megtalálta az élettelen testet, szabadságot vett ki. Az igazgatóság ezt nem nézte túl jó szemmel, elvégre is ilyen dolgok sajnálatosan, de történnek minden hasonló intézményben. Van, ahol sokkal gyakrabban, a pánikkeltés és a depresszív viselkedés pedig feltétlen elkerülendő volt a gyerekek jelenlétében. De végülis Ági nem tehetett róla, így mégiscsak hazaengedték két hétre, pihenni, a vőlegényéhez. István, a pszichológus, és egy új kolléganője már heti két alkalommal tartottak foglalkozásokat, amiknek semmi haszna nem volt, tekintve, hogy a csoportos módszeren még mindig nem változtattak. A gyerekek sugdolóztak, és történeteket találtak ki. Nem, mintha nem ismerték volna Dóri végzetes döntésének igazi okát, de abban nem láttak semmi rejtélyt, nem vehették ki a részüket belőle. Ők így gyászoltak, és folyt a gyanúsítgatás, aminek legfőbb célpontja az elhunyt két szobatársa volt.

Eszti nem beszélt Dóriról, senki előtt, senkivel, viszont annál inkább próbált mégtöbbet Kati társaságában lenni. Mindenhol. Ennek komoly szükségét érezte, mert barátnője kezdte elhagyni magát. Zárkózott lett, alig evett valamit, és a rengeteg alvás ellenére sem tudott kipihent lenni. Saját magát okolta a történtekért. akármennyire is utálatos volt vele Dóri azelőtt, ő megtehette volna, hogy beszélget vele, és nem hagyja ennyire magába zuhanni. Természetesen tisztában volt ő is a levéllel, amit mellette találtak a zuhanyzóban. A levéllel, amit az apja írt Dórinak, és amiben az anyja nevében is kijelentette, hogy nem látják szívesen otthon. Sem a kijárások alatt, sem a végleges szabadulása után. Csináljon, amit akar, de oda ne menjen. Igazából pozitív hatásúnak tartották az intézetet, de annyira azért nem, hogy elhiggyék: valaha is normális ember lehet a lányukból. Kati mindezt tudta. Hallotta a szóbeszédet, de amit tett, vagy pontosabban, amit nem tett meg, az eset óta kísértette. Épp, ahogy anyja halála is, ami nem történt volna meg, ha ő akkor, és ott befogja a száját, és nem sikít.

A gyerek miatt is aggódott. Nem tudta: mihez kezdjen, ha ennek az egésznek vége lesz. Már jócskán az ötödik hónapban volt, és másfél hónap volt hátra az intézetben töltött idejéből, aztán tárt karokkal várja őt az ismeretlen. A szabadság cellája. Ugyanaz a börtön, ugyanabból a téglákból, a különbség csak annyi, hogy az jóval tágasabb. De mihez kezd majd, ha nem lesz jó kettejüknek odakinn? Hova megy akkor? Hol találhat annál jobbat? Tudta a választ, de bele se mert gondolni. Ugyanakkor pedig volt egy érzése, amit legszívesebben elfojtott volna. Az, hogy ha megszüli, vége lesz mindennek, megszűnnek az álmai. A gyerek többé nem az övé lesz, hanem ezé a szörnyű világé. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében minden percben. De látványos leépülése nem hatotta meg környezetét. A lányok ugyanolyan lekezelően, és pökhendin bántak vele, mint ahogy eddig. Még egy olyan verziót is kitaláltak, hogy ő ölte meg Dórit, és a levél is hamisítvány. Ez volt a legundorítóbb feltételezés vele kapcsolatban. Ám Katalin igazán mélyre akkor jutott, amikor meglátta a plakátot.

A plakát az igazgatótanács ötlete volt, és a nevelők már a hónap első hetében kiadták feladatként a lányoknak. Aki nem jelentkezett rá, nem kellett részt vennie a dologban, és mivel Kati figyelme gyakran nem irányult a körülötte zajló, jelenbeli dolgokra, így nem is emlékezett rá. Eszter pedig amúgy is rühellte az ilyen feladatokat. A dolog lényege most az volt, hogy a gyerekek megpróbálják közösen kifejezésre juttatni gyászukat. Mindenki, aki hajlandó volt részt venni ebben, kapott egy-egy papírlapot. Ezeket a papírokat teljesen feketére kellett színezniük, majd a szabadidőszobában egy nagy plakáttá ragasztani össze az egészet. A plakát már a hónap első vasárnapján kinn volt a falon, az előtérben. Majdnem az egészet betakarta, egy méter hosszúságban, és olyannak hatott, mint egy kapu, a hideg, és borzasztó sötétségbe. Épp, mint egy átjáró. Hátborzongató volt, de leginkább Katinak. Ahogy meglátta, nem bírta róla levenni a szemét. Órákon át bámulta. Esztit nagyon megrémítette ez a különös viselkedés.
- Gyere innen. Ijesztő ez a szar. - próbálta meg eltávolítani onnan Katit, de az nem mozdult. Rá sem nézett Eszterre, úgy válaszolt:
- Látom őt.
- Tessék? – hangzott a kérdés.
- Ott van benne. Olyan nyugodtnak látszik...
- Nem. Nincs ott. Gyere már el innen. - erősködött tovább.
- Te ezt nem értheted! Fogalmad sincs az egészről! - üvöltött rá Kati, majd még közelebb lépett az óriási képhez, és lassan megérintette.
Eszti szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől, meg a félelemtől, hogy barátnője kezdi elveszíteni az eszét. És az iménti kirohanás miatt a düh is forrt benne. Ekkor látta meg a mögöttük elvonuló kisebb társaságot, ahogy azok vigyorogva néztek rájuk. Csilla, Olga, és Viki. Nem álltak meg, folytatták útjukat a szobájuk felé, láthatóan jól mulattak a látottakon. Eszter utánuk ment.
- Te! Te rohadt, szemét kis kígyó! - kiáltott rá azonnal Vikire, ahogy belépett az ajtaján.
- Mi van?! - lepődött meg a lány.
- Miattad került ilyen állapotba!
- Nahát, Vikikém. Nem is tudtam, hogy farkad van. - lőtte be a poént Csilla az ágyáról.
- Fogd be a pofád, ez nem a te ügyed! - teremtette le őt is a feldühödött lány.
Csilla furcsa módon így is tett. Olga sem avatkozott közbe az éppen zajló vitába, csak nézték szótlanul. A levegő pedig szikrázott az indulattól.
- Elhitetted vele, hogy a barátja vagy, aztán piszokul hátba döfted!
- Nem hitettem én el vele semmit, te hülye. Azt hitt, amit akart. - jelentette ki Viki.
Próbált kellő mennyiségű indulatot vinni a hangjába, de látszott rajta, hogy fél.
- Kérj tőle bocsánatot. Most. Odamész, és bocsánatot kérsz azért, amit tettél.
- Kér a halál. Hagyj engem békén. Tűnj innen a francba! - makacskodott a letámadott.
- Gondoltam, hogy ez lesz. - mondta Eszti. Azzal arcon köpte őt, és sarkon fordult.
De nem ment ki. Meglátott valamit az asztalon. Egy üvegbábút. Azt az üvegbábút, amit még Kati vett a lánynak ajándékba anno. A kezébe vette, és megvizsgálta.
- Mit csinálsz? Tedd le azonnal! Takarodj innen, nem hallod?! - kiabált hisztérikusan.
A másik két lány még mindig csak figyelte az eseményeket.
- Igen. Leteszem. - közölte Eszter. Majd földhöz vágta, és kisétált a szobából.
A szimbólum ripityára tört a padlón, akárcsak korábban az, amit szimbolizált.

Kati az íróasztalánál ült, előtte egy újabb levél, amit akkor írt. Úgy érezte: muszáj valami új kapaszkodót találnia. Egy rést, amin keresztül megpillanthatja a napfényt, és friss levegőt lélegezhet be. Ennek a résnek az őszinteséget gondolta, és az esetleges kudarc ellenére is nekilátott megfogalmazni Robinak, hogy terhes. Nem tudta mit tesz. Nem tudott tisztán gondolkodni. Eszti pont akkor jött vissza a vacsoráról.
- Szia. Újabb levelet írsz?
- Igen. Ez nem várhat... meg kell, hogy tudja az igazat. Csak így van értelme az egésznek. Megírom neki, hogy anya leszek.
- Kati... én nem vagyok benne biztos, hogy ez most jó döntés lenne.
- Ó, valóban? Akkor beszélgessünk egy kicsit a jó döntésekről. Gyere, ülj le. - mondta a lánynak, és a mellette lévő, megüresedett ágyra mutatott.
Eszter helyet foglalt.
- Mi volt az az incidens tegnap a brancsnál?
- Kati... én csak azt akartam, hogy... egy kicsit elgondolkozzon. Azt, hogy érezze a tettei súlyát. Mint a kutya, aki, a lakásba piszkít, és aztán belenyomják az orrát. - magyarázkodott.
- Értem. De én azt kérdeztem: mi volt az az incidens? Mit csináltál? - érdeklődött tovább, még gyenge, de egyre növekvő indulattal hangjában.
A lány feszülten fészkelődött az ágyon. Nem számított erre a reakcióra a barátnőjétől.
- Hát... leköptem. És összetörtem... azt a bábút.
- Mondd csak, miért beszélgetsz te velem? Hm? Miért vagy egyáltalán itt? Miért, ha ugyanúgy kezeled a helyzeteket, mint ők? Tudod, miért vettem neki azt meg? Lehet, hogy hibáztam, de azért, mert boldog voltam vele. És tudod, hogy miért nem rontottam rá, azok után, ami történt? Mert akkor is jól esett, hogy lettek szép emlékeim, és mert semmivel sem lettem volna különb, mint ők!
- Sajnálom. Bocsáss meg.
Eszti kiborult, Katalin ekkor a fejéhez kapott, és kezei között tartva a lány arcát, remegő hangon folytatta:
- Soha többé ne árts szándékosan másoknak. Bármit is tettek. Soha, megértetted?!
- Igen. Soha többé. Megígérem.
Szorosan átölelték egymást, és a feszültséget felváltotta a megkönnyebbülés. Mindketten tudták, hogy majdnem elvesztették egymást. A legjobb, és egyben egyetlen barátnőjüket.

Később újra elkéredzkedett a szülészorvoshoz, ahova természetesen, minden további nélkül elengedték. Arról nem tudhattak, hogy út közben be szándékozik ugrani a postára is, mert személyesen szerette volna feladni a levelét Robinak. Hosszas vívódás után jutott végül erre a döntésre. Ez még nem is ütközött volna semmilyen szabályba, ám amit ez után csinált: annál inkább. Következő útja ugyanis egy vegyesboltba vitte, ahol megvette élete első csomag cigarettáját. A többiek is csinálták odabenn titokban. Főleg a vécében füstöltek, és úgy gondolta: erre eljött az ő ideje is. Az orvos szokás szerint megvizsgálta, és a közérzete, valamint a lelki állapota felől érdeklődött. Kati megmondta az igazat, hogy nemrég öngyilkos lett egy szobatársnője, és úgy érzi: most valami sötét köd telepedett rá. A fájdalmakról nem is beszélve, amiket a gyógyszer nem különösebben enyhített, bár ő is belátta: ez a lelki bajok miatt lehet. Másikat szeretett volna, de a doki nem egyezett bele. Azt mondta: az antidepresszánsok szedése súlyosan károsíthatja a magzat egészségét. Helyette azt javasolta: legyen sokat társaságban, és ne gondoljon a rossz dolgokra, valamint egyen többet. A fizikai állapot javulása segít a lelki felépülésben, ahogy a lelki helyrerázódás is a fizikaiban. Ezúttal lehetőség adódott egy új műszer bevetésére is a vizsgálat során, mégpedig az ultrahangra. Kati a vizsgálóasztalon feküdt, és egészen elérzékenyült. De nem volt boldog. Ami azt illeti, a doki jóval boldogabbnak látszott, mint ő, a leendő anya.
- Úgy látom: kisfiú lesz. - jegyezte meg Dr. Szendrejszky, a monitort kémlelve.
Ő pedig, most, hogy látta születendő gyermekét, valahogy még távolabb érezte magától. Az egész csoda közeledett a végéhez, és csak arra tudott gondolni, hogy: ha lenne rá mód, inkább örökre magában tartaná.




Hatodik hónap

Eljött a szeptember, beköszöntött az ősz ami tökéletesen illett az átlag hangulatához. A kisebbek kijártak egy amúgy zöldebb területre, falevelet gyűjteni a nevelők felügyelete alatt, hogy azokat befesthessék, és kidekorálják a saját szobájuk falait is, és voltak, akik verseket is írtak, saját magukat hasonlítva az összeszáradt, aláhullt nyári tündökléshez. Katalin gondolatai is egy levél körül forogtak, de egy személyre szóló darab volt. Minden nap várta, hogy megérkezzen, de az nem jött. Még mindig nem táplálkozott rendesen, ellenben nagyobb adagokat vett be gyógyszeréből, és titokban, naponta többször is rágyújtott a vécében. Gyakran izzadás fogta el, ami természetes volt a terhesség alatt, és végtagjai is zsibbadni kezdtek. A kismama-könyvek, valamint a csecsemőgondozással kapcsolatos olvasmányok, mind ott porosodtak ágya alatt. Másfél hónapja beléjük sem nézett, és lassan már le is járt a kölcsönzési határidejük. Az egyik dohányzás alkalmával Mária néni el is kapta, ám mégsem tudta megbüntetni. Inkább megszeppent, és komolyan kétségbe esett rajta.
- Miért csinálod ezt magaddal? Ez nem csak hogy tilos, de annak az életét is tönkreteszed vele, aki benned van.
Kati erre nem tudott mit szólni. Elnyomta a cigit a vécéfalon, és bedobta a csészébe. Majd kitette a dobozt a mosdópultra. Rávillantott egy gyenge, ám gúnyos vigyort az idősebb nevelőnőre, azzal kiment. Valóban kétségbeejtő látvány volt, annak, aki ismerte őt. Nem lehetett megbüntetni. Nem volt rá képes. De... annyira megváltozott. Mária néni felmarkolta a cigarettás dobozt, és eltette. Vajon mire lehet szüksége ennek a lánynak, hogy ne készítse így ki magát?

A választ Eszti, ha nem is tudta, de sejtette. És úgy döntött: lépnie kell ez ügyben. Így hát, egyszer, amikor barátnője más elfoglaltság miatt nem volt a szobájukban, papírt és tollat vett elő, hogy nekilásson megírni egy levelet.

Kedves Kati!

Elképesztő hír volt ez számomra. De örülök neki, ha boldog vagy. Most csak ennyit írhatok. De a terhességed nem akadály, természetesen szívesen találkozok veled majd.
Csók.
Robi.

Megírta hát. Röviden, de velősen. Letette a tollat, és gyorsan átolvasta. Nem tudta: mennyi ideje lehet még, amíg Kati visszajön. Ezt sem volt könnyű megírnia, azonban tisztában volt vele, hogy barátnője állapota egyre romlik, és a fiú az információval nem tudott mit kezdeni. Egyszerűen nem akart már többet írni, talán őrültnek is tartotta Katit. Nem tudni. A lényeg, hogy még nem küldött válaszlevelet, és a lánynak már nincs sok ideje hátra ezen a helyen. Eszter fájdalommal a szívében hajtotta félbe a papírt, és tette bele az ide címzett borítékba. Nem szívesen hazudott senkinek, hát még az egyetlen barátnőjének. Titkon, sokat tanulmányozta a fiú írását a levelekből, és a címet is már előzőleg lemásolta a feladathoz. Szégyellte magát, de úgy gondolta: még inkább szégyenkezhetne, ha nem tenne semmit, és csak nézné: hogyan megy tönkre az, akit szeret, és benne, maga az élet. Az élet jelenléte, amit valójában már a kezdetektől fogva csodált a lányban. Volt egy álma neki is. Nem valami nagy szám, de akkor is egy álom volt. Egy vágy. Szeretett volna Kati mellett lenni, miután majd ő is kikerül onnan. Neki még három hónapja volt hátra, a falak között, de úgy képzelte el a jövőjét, hogy: bárhol lesznek is, az utcán, vagy egy albérletben, támogatni fogja barátnőjét: segít majd gondozni, és nevelni a gyereket. Talán tényleg szerelmes volt. Nem tudta, hisz még sosem érzett ilyet, de megtagadni sem volt képes ezt az érzést. Most azonban tennie kellett valamit, hogy megkönnyítse a terhet Katalin hátán, így fogta a hamis levelet, és kivitte, az intézet postaládájához.

Ági időközben megjött a szabadságáról, hogy újra belevesse magát a munkába, és ahogy csak tud, segítsen a lányoknak a trauma kezelésében. Nem különösebben ment neki a dolog, a gyerekek hamar visszatértek megszokott viselkedésükhöz, egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy akár csak egy kicsit is megviselte volna őket Dóri elvesztése. A fekete plakát még mindig kinn volt a falon, Csilla és Olga is egyre többet nézték. A sötétség valahogy kihozta belőlük a mélyebb érzelmeket, de senki nem tudta volna megmondani, mi megy végbe bennük. A természetük ugyanolyan maradt, de jóval többet beszélgettek egymással, eltávozott társnőjükről, és különös módon, mintha az órákon is figyelemmel kísérték volna a tanítás menetét. Sokakat meglepett ez a viselkedés, ám aki hangot mert adni csodálkozásának, azzal rendszerint elbántak. Ez a dolog hát mégsem változott. Kati először Ágival beszélgetett a jövőbeli terveiről komolyabban. Leültek egy üres teremben.
- Igen, Kati? Mondd csak, miről szeretnél beszélni velem?
- Nem vagyok jól. Érzem, hogy hamarosan meg fogom szülni, és... félek.
- Mitől félsz?
- Nem akarok kórházba menni. Még túl korai lenne, de innen nincs hová. Tanácstalan vagyok.

Ági előre dőlt a székben, és gondolkozóba esett. Ez valóban komoly probléma volt, és úgy látszik a lány nem is nézett nagyon utána az esetleges lehetőségeknek. Amit pénzt kap majd szabadulásakor, az talán elég lesz az albérletre egy-két hónapig. Nem valami komoly összeg, nem sok időt töltött állami gondozásban.
- Szeretnél itt maradni addig?
- Igen. Azt hiszem, az jó lenne. Megoldható?
- Elintézem neked. – mondta mosolyogva a nevelőnő, és megfogta a lány kezét.
- De jobban kell figyelned az egészségedre. Nem cigizhetsz például.
- Jó, rendben. Köszönöm.
- Nincs mit, Kati. Fel a fejjel. Ez egy igen nehéz időszak, de meglátod: rendeződnek a dolgaid.

Ági ezt a hitet tartotta szem előtt. Kénytelen volt, mást nem tehetett, mert tudta: az esélyek nem túl jók. A világ odakinn sem szebb, és ha egy anya egyedül van a gyermekével, nincs pénze, se otthona, se egy kedves fiú, aki megkönnyítené a dolgát, a helyzet kilátástalan. Ha nem késte volna le a határidőt, biztosan lebeszélte volna őt a gyerekvállalásról.

Katalin már egy hete megkapta az új levelet, és végre, valamivel derűsebbnek látszott. Megfogadva az orvos tanácsát, és többet evett, aminek köszönhetően az étvágya is egyre fokozódott. Eszti boldog volt, hogy a lány gyakran repetát is kér az ebédnél, meg a vacsoránál, kettejük viszonyának javulása pedig külön, örömmel töltötte el. Kati nem írt választ a levélre, most már megnyugodott, és volt egy kis ideje, hogy átgondolja a dolgokat. Közölte barátnőjével is a hírt, hogy itt marad a szülésig. Odakinn nem volt senkije, itt legalább az egyedüllét nem járt feltétlenül magánnyal. Ha kicsi rugdosott, ő ismét bizonytalanságba esett. Bűntudata volt, mert úgy érezte: nem csak a szavakat hallja, amiket kiejt, és hanem a gondolatokat is, amik a fejében kavarognak. Az az igazság, hogy a terhet, amit viselt, mindennél jobban szerette, mert az esélyt látta benne, egy új életre. Esélyt egy új családra, esélyt a boldogságra. De ez a teher komoly súly is volt: egyre nehezebb, és nehezebb lett az idő folyamán.


Hetedik hónap

Kezdett sötétedni. Azon az októberi, pénteki napon a lányok nagy része még a szabadidőszobában lebzselt, a vacsorára várva. Viki pedig csak bolyongott az emeleti folyosó félhomályában. Nem tudta igazán: merre tart. Semmilyen értelemben. A két lány, akivel együtt lógott nem jelentettek számára túl megbízható, és kedves társaságot, de legalább nem szekálták annyit, mint azelőtt. Örülnie kellene. Akkor hát mit keres itt? Miért veszi olyan bizonytalanra minden lépését, amit megtesz akármelyik irányba indul is tovább? Újra érezte az arcán végigcsorgó nyálat, a szégyent, és a jogosságot. Nem köpött vissza, nem ütötte meg Esztert, amikor az így bánt vele, mert belül még ő is úgy érezte, hogy megérdemelte. Kinek akar ő hazudni? Magának? Vagy a körülötte lévőknek? Barát, vagy ellenség? Ezek csak szavak, de még ezen szavak sem jellemezték egyik sorstársát sem. Üresség vette körül, akármerre is ment. Ezek a gondolatok jártak a fejében, sétája során, amíg meg nem látta a zuhanyzó, résnyire nyitott ajtaját. Azt a helyet nem használták, amióta Dóri végzett magával, egy másik emeleten tusoltak le. Most mégis úgy tűnt: valaki van odabenn. Nesztelenül odalépett, és beljebb nyitotta az ajtót. Elfogta a félelem, bár ebben közrejátszhatott a sok rémtörténet is, ami a lányok között keringett, na meg a kisebb korában látott horrorfilmek. De mindennek ellenére ez akkor is furcsa volt. Utána kellett járnia. Lassan, némán vette a lépéseket egészen a jobb oldali bejáróig, a mosdóhelységbe. Benézett. A zuhanyfülkékhez egyenesen vitt tovább az út, de valami halvány fény derengett odabenn. Hangokat is hallott. Erőt vett magán, és tett egy újabb lépést. Lélegzetét visszafojtva, érezte saját szívdobogását. Ott volt. A zuhanyzófülkék bejáratánál. Két hang hallatszott odabentről. Beszélgettek. Viki belesett abba az irányba. Olga és Csilla álltak ott, feltehetőleg azelőtt a fülke előtt, amiben megtalálták a hullát. A fény egy mécsesből áradt, ami ott hevert a földön. A két lány árnyéka elnyúlt mögöttük a kicsempézett falon.
- Fogalmam sincs. De jó érzés azt hinni, hogy még itt van, közöttünk. – mondta Csilla, a föld felé bambulva.
- Szerinted, most... boldog?
- Talán igen. Szerintem egyáltalán nem gyávaság, amit tett. Bátor volt, hogy le tudott mondani erről az egészről. A lehetőségekről. Az időről.
- Olyan szar, hogy... hogy nem tehettünk semmit. Ha rajtam múlik, én nem engedtem volna. – fejezte ki magát gyászosan Olga.
Viki elfordult, és háttal, a falnak támaszkodott. Komolyan gondolkodóba esett az emberek természetén, különösképp a sajátját illetően. Lassan kiment a helységből, és becsukta maga után a zuhanyzó ajtaját. A hangra felfigyelt a két lány, és azzal a meggyőződéssel szaladtak ki, hogy Dóri szelleme visszajár hozzájuk. De Viki ekkor már nem volt a közelben. Beszélni akart Katival, elkezdte hát megfogalmazni magában a bocsánatkérést.

Eszti sosem felejti el, mi volt aznap vacsorára. Egyszerű tejfölös tészta, szörppel üdítő gyanánt. Kati a második tányérnál tartott, és szemben ült barátnőjével. Sokan végeztek már a táplálkozással, talán, ha egy tucat gyerek lehetett lenn összesen. Sosem felejti el azt a tekintetet, amivel Kati nézett, először rá, majd le, a székre, amin ült. Elejtette a villát, és hátraugrott. Majdnem elzuhant. Ott állt a fölborult szék mellett, mindenki őt nézte, és akkor már Eszti is látta, hogy mi történt: Katinak véres folyása volt. A társaság teljesen ledöbbent, míg maga a kismama kétségbe volt esve. Azt hitte: ez valami bajt jelent. Például, hogy a magzat elhalt. Szaporán, sípolva lélegzett, tág szemeiből sugárzott az ijedtség. Eszti oda sietett, és átkarolta, majd lehetőleg minél gyorsabban, de azért óvatosan felkísérte a szobájába. A többiek már elszaladtak egy nevelőért.
- Minden rendben lesz. Nyugi. Ez így szokott kezdődni. – nyugtatgatta a már ágyban fekvő lányt.
- Nem... még túl korai. Még nincs itt az ideje. – hebegte Katalin.
- Nem lesz semmi baja. Hallod? Minden rendben lesz. Itt vagyok veled. Hol van már valaki?! – kiáltotta ki az ajtón a mondat végét.
Mária néni megérkezett, és furcsállva ezt a viselkedést: érdeklődött, hogy mi a baj?
- Azt hiszem, szülni fog. – mondta Eszti sietve. Izgatott volt, és remegett.
Mária néni közelebb ment Katihoz. Igen, ő is úgy gondolta, hogy ez a vajúdás kezdete lesz. Felsegítették az ágyról, és kikísérték a kapuhoz. Az idősebb nevelő hívott taxit a portáról, majd leült a két lány mellé a padra. Az események elképesztő iramú sodrásba terelték mindannyiuk szürke kis életét. Szerencséjükre a taxi hamar odaért, így nem kellett sokat várniuk. Minél előbb a kórházban van a lány, annál biztosabb a helyzet. Idő közben elfolyt a magzatvíz is.
- Te itt maradsz. Majd később bemegyünk hozzá, most az lesz a legjobb, ha csak bekísérem.
- Tessék?! De kérem... hadd menjek! Vele kell lennem. – erősködött Eszti. Hiába.
Mária néni már ki is kísérte Katit a kapun, hátrahagyva őt, aki persze majd’ megőrült az idegességtől. Szerencsére elcsípte nevelőnője, a sofőrhöz intézett szavait, és tudta: melyik kórházba mennek.

- Hol van Kati? Nem láttátok? Helló... bocs. Nem láttátok Katit? – kérdezgette végig Viki a mellette állókat. Már az ebédlőben is megnézte, de nem találta sehol.
- Kórházba vitték. Szülni fog. – mondta valamelyik csaj.
- Kórházba? Máris? Te jó ég... remélem nincs semmi baj. – mélyedt egy pillanatra magába a lány.
- Na most meg úgy csinálsz, mintha érdekelne?
Viki elfordult tőlük, a támadó szavak leperegtek róla. Úgy látszik: várnia kell, amíg viszont látja. Már, ha egyáltalán visszajön ide, az intézetbe.

Katalin ott ült, a Taxi hátsó ülésén, mellette nevelőnőjével, és benne az egész világgal, ami már most ki akart jutni. Este volt, és sötét. Az eső is esni kezdett, az utcák, és az emberek pedig egybefolyva suhantak el a gyorsuló kocsi mellett. Legalábbis az ablakból nézve, amin esőcseppek pattogtak, egyesültek, és folytak végig, millió számban.
- Ez természetes, drágám, ahogy a félelem is, amit érzel. Minden anya átmegy ezeken a dolgokon.
Kati hallotta a nyugtató szavakat, de nem tudott rájuk kellően odafigyelni. Kezével a hasát fogta, és folyton azt figyelte: nem történik e valami megint. Hírtelen felnyögött. Megindultak a fájdalmak.

Eszti nem bírt megülni egy helyben. Eldöntötte, hogy kiszökik. A portásfülke széléhez lopódzott, és begörnyedve manőverezett végig az üvegablak alatt. Az őr nem vette észre, éppen újságot olvasott. Miután átjutott, Eszti felegyenesedett, és a kapuhoz ment. Tudta, hogy azt csak a portásfülkéből lehet kinyitni, vagy egy külső személy segítségével. Csak abban bízhatott, hogy a személyzeti váltás nem jött meg korábban, mert nagyjából most volt itt az ideje, hogy besétáljon valaki. A kapu pár perc múlva kinyílt, és belépett rajta Ági. Eszti úgy tervezte, hogy kiszökik mögötte, mielőtt a kapu becsukódna, de ő sajnos becsukta a kezével, és észre is vette az ott megbúvó lányt.
- Helló. Hát te meg mit csinálsz itt? – érdeklődött. Volt már egy sejtése.
- Kérem... nagyon fontos. Segítsen. Katit kórházba vitték, most indul meg a szülés. Ott kell lennem vele. – könyörgött Eszter.
- De tudod egyáltalán, hogy hova vitték?
- Igen, persze.
Az őr kíváncsian kidugta fejét a fülkéből.
- Nemsokára jövünk vissza! – szólt oda neki Ági.
- Kapott erre engedélyt? – kérdezte rosszallóan a pasas.
- Nem, de majd utólag elintézem. Vállalom a felelősséget! – mondta a nevelőnő, és kézen fogva a lányt, kimentek, a közelben parkoló kocsijához.
- Ahogy gondolja. – mondta az őr, inkább már csak magának, és visszasüppedt székébe, hogy tovább lapozgassa a már nem is aktuális híreket.

Katinak még volt valamennyi ideje, amíg meg nem indul a tényleges szülés, ám ez sem volt könnyű időszak. Gyakori, rendszeres fájdalmak gyötörték, amik egyre erősödtek. Ilyenkor behunyta a szemét és megpróbált régi, szép emlékekre összpontosítani, de nem ment neki. Mária néni nem ment vissza, úgy gondolta: mégiscsak marad, hogy a lányt megnyugtassa a jelenléte.
- Ti meg mit kerestek itt? – akadt ki, ahogy meglátta a folyosón feléje közeledő Ágit, és Esztert.
- Nyugalom, csak eljöttünk, mert látni akartuk.
- Az intézetből nem lehet csak úgy elhozni a gyerekeket. Tisztában van ezzel, Ágnes? – förmedt rá továbbra is kolleginájára az idős asszony, de ez alatt Eszter már Kati ágya felé közeledett.
A kórteremben nem volt senki más, csak ők, még a két felnőtt is odakinn vitatkozott.
- Szia. Hogy vagy? – érdeklődött Eszti.
- Nem túl jól. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog fájni. – jött az erőtlen válasz.
- Szerintem senki sem gondolná... majd lélegezz, és nyomj. Ahogy a filmekben is mindig csinálják.
- Oké. Rendben. Köszi. - próbált nevetni.
- Nincs mit. Te jó ég, anya leszel. – mondta meghatottan Eszti.
- Köszönöm. A levelet is. – mondta tovább Katalin.
Egy pillanatra csönd lett.
- De hát... honnan tudod, hogy én....
- Nem küldtem el Robinak, hogy terhes vagyok. Megírtam, és fel is akartam adni. De aztán mégsem tettem meg. – közölte, és újra felnyögött. De ez már inkább elfojtott üvöltésnek hangzott.
Eszti megfogta barátnője kezét, ami majd’ összeroppantotta az övét a szorítástól.
A szülészorvos bejött a helységbe, ahogy utána Ági is.
- Erősödnek a fájdalmak. Készítsük elő. – szólt hátra a többi orvosnak.
A kellemes délután valami félelmetes estébe váltott, és a félelmetes este pedig valami csodás, de mégis: egészen rémes éjszakába. Katalin átvitték egy másik terembe. A látogatók egyike sem volt családtag, így nem mehettek vele. Kinn kellett várniuk.

Kati fújtatott, és üvöltött fájdalmában, közben pedig próbált odafigyelni a szülésznő szavaira, hogy mit csináljon.
- Most! Ez az, nyomjon. Hú... hú... menni fog. Gyerünk. Most. – magyarázta, kellő nyugalommal.
És ő csinálta, ahogy tudta. De gondolatai el-elszökdöstek a jelenből. Esztire gondolt, meg a többiekre. Még Andira is. Mindenkire, akit megismert az intézetben töltött ideje alatt.
- Nyomja!
Eszébe jutottak a bensőséges pillanatok, azok a dolgok, amiktől a falra tudott mászni idegességében... meg a vidám percek.
- Még. Nyomja!
Visszaemlékezett: milyen boldog volt, amikor a baba rúgott egyet-kettőt benne. Azokat alig érezte, nem jártak fájdalommal.
- Nővér. Császármetszést kell csinálnunk.
A koncertre, ahol Vikivel voltak, és a kocsmai beszélgetésre is, Esztivel, ami végül egy igazán meghitt éjszakává alakult át.
- Rendben. Maga nyomja tovább. Most! Ez az...
Az arcok mind bevillantak az emlékezetébe. Minden egyes arc, és egyikre sem tudott haraggal nézni.
- Már kinn van a feje!
A levelek. Meg Robi, amilyennek mindig is elképzelte őt. Olyan jóképű...
- Nem, nem, nem! Elveszítjük! Gyorsan...
És megint ott volt, kislányként, azon a napsütötte réten. Virágot szedett, majd felnézett anyukájára. Az édesanyjával kergetőztek. Folyton nevettek.
Az olyan jó volt, bár sose ért volna véget...

Eszter, és a két felnőtt, könnyes szemmel haladt végig a szülészeti osztály halványzöld folyosóján, egész a nagy üvegablakig. A nővér az üveg másik oldalán odalépett a sok síró, és aludni próbáló csecsemő melletti inkubátorhoz, hogy megmutassa nekik a babát. Valóban kisfiú lett és csodálatosan nézett ki. Eszti lassan az üvegre tette a kezét, majd pillanatokon belül ő is elsírta magát.

***

Október vége volt. Egyre hűvösödött az idő. A leányintézet lakói tették szokásos dolgaikat, amiket már gondolom: nem kell bemutatnom, hiszen elég jól megismerhettük őket a történet alapján. A gyerekek ezúttal nem voltak hajlandók új gyászplakátot készíteni. Igen sokan úgy döntöttek: leszedik a falról az előzőt, és kisebb lapokra vágják. Majd ezeket a fekete papírdarabokat teljesen átszínezik fehér ceruzával, és szerte az intézetben, mindenhova kiragasztják egy-egy darabját. Viki ötlete volt, és mint már mondtam: többen is csatlakoztak hozzá. Hamarosan mindenhova fehérre színezett papírdarabok lettek kiragasztva. A szobákba, a folyosóra, a tantermekbe, az igazgatói ajtóra, de még az őr fülkéjére is. Eszti nem vett részt ebben a feladatban. Éppen csomagolta a holmiját, mert úgy alakult, hogy még a délután folyamán elköltözik. A gyámhivatal ugyanis felvette vele a kapcsolatot, és mivel nem volt már hátra sok ideje az intézetben, meg egy mostohanővére szólt, hogy nála lakhat egy darabig, elintézték neki, a korábbani felnőtté nyilvánítást. Hogy hogyan lesz ezután, azt még ő sem tudta. Talán nem is számít. Várta a nagyvilág, minden szépségével, és csodájával. Az esetleges rossz dolgok miatt pedig nem fájt a feje. Megélt már elég szörnyűséget, hogy fel tudjon készülni rájuk. És a jó dolgok... csak rá kell néznie kisfia mosolyára, és a szíve megtelik reménnyel.

Vége.