Nyári tábor, avagy lehet kvibliből boszorkány? (11)

XI.

Az épület udvaron állt. Érezte, hogy sietnie kell. Gyorsított. Fel a lépcsőn. Belökte a kaput. Be a folyosóra. Előre, egyenesen előre. Megint fel a lépcsőn. Jobbra fordult. Rohant. Megállt egy ajtó előtt. Lenyomta a kilincset. Megint a könyvtárban találta magát. Valahol egy ajtó csapódott. Elindult a hang irányába. Megkerülte a polcokat. Sehol semmi. Mélyet lélegzett. Visszafele indult a folyosóra. Lenyomta a kilincset. Az ajtó nem nyílt ki. Kinyújtotta karját. Érezte, hogy az energia átáramlik a testén, majd elhagyja a mutatóujján keresztül. A varázslat az ajtónak csapódott. Nem történt semmi. Megint körbe indult a teremben. Érezte, hogy kell lennie valaminek ott. Megállt pár helyen, majd tovább sietett. Semmi gyanúsat nem talált. Tudta, hogy ha sokáig késlekedik valami történni fog. Valami roppant rossz érzés tört rá hirtelen. Megállt. Furcsa, ismeretlen érzés tört rá azon a helye, ahol állt. Rájött, hogy itt nincs valami rendben.

Elkezdte a könyveket leszedegetni a polcokról. Lassan haladt, mindegyiket figyelmesen végignézte. Végül szembeötlött neki egy nagy, régi, és roppant értékesnek tűnő tárgy. Újra összegyűjtötte a kézfejében varázserejét. Lassan, fékezve indította útjára. Miközben egy szürke színű fény tört elő ujjaiból, furcsa mozdulatokat hajtott végre kezével, s közben megpróbált arra koncentrálni, hogy a varázslattal egyedül csak a kígyó alakú pecsétnyomót érintse. Kis idő múlva leállította a bűbájt, majd elmosolyodott. A mosolya viszont egyáltalán nem örömöt fejezett ki. Egyszerre mutatott szánakozást, mérget, szomorúságot, gúnyt, gőgöt, sőt, talán egy kis félelem is vegyült belé. Ekkor már biztos volt benne, hogy a tárgy egy zsupszkulcs. Tudta, hogy most talán az utolsó esély a visszafordulásra. Érezte, hogy a fáradtság erőt vesz rajta, de nem adta fel.

Lassan a tárgy után nyúlt, s megérintette. Kellemetlenül hideg volt, annyira, hogy mikor hozzáért, felszisszent. A gonoszság csak úgy áthatolt rajta. Érezte, hogy az ujjaitól felfelé terjed a fagy. Már a könyökénél tartott, és kezdett elviselhetetlenné válni. Az a pár perc, ami ezután eltelt, örökkévalóságnak tűnt. Örökkévaló kínhoz. Zihál fájdalmában. Ordítani nem tudott. A torka összeszorult, hangszálai nem mozdultak. Már imádkozott, hogy legyen vége, mert nem bírja tovább. Könnyek futottak végig az arcán. Aztán lassan minden eltompult. Látása elhomályosult, majd sötétség terült rá. Már nem tudta, hogy hol van. Aztán lassan magához tért. Szeme egyenesen kezére esett. A pecsétnyomó már nem volt nála. Megpróbált megmozdulni. Úgy érezte, minden része megfagyott, majd apró darabkákra tört benne. Most már lassan körülnézett. Minden mozdulata fájt, de tűrte.

Egy sötét teremben találta magát. Meleg volt, és párás. A nedves levegő lassan átitatta ruháit.
Dideregni kezdett. Lassan megmozgatta tagjait, hogy a vér elkezdjen más tagjaiba is visszatérni. Feltápászkodott, majd apró léptekkel végigsétált a fal mentén. Végigtapogatta őket, s közben megtalált egy ajtót is. Semmi fajta fény nem jött be körülötte. Továbbhaladt, de nemsokára újra visszatért az ajtóhoz. Közben egyetlen sarokba sem üközött a keze, így rájött, az egész szoba egy nagy kört alkot. Hallgatózni kezdett. Csend volt, nagy csend. Aztán valami furcsa, suhogó hangot hallott. Közelebbről, és közelebbről hallatszott, majd tompa lépéseket is hallott. Ekkor már nagyon közel lehetett az a valaki, aki a terem felé jött. Nemsokára megmozdult a kilincs. Az ajtó lassan nyílt ki, és csendben. Tünde ösztönösen hátrább húzódott. Az ajtóban nemsokára két láb jelent meg, majd a hozzá tartozó test is. A lány már tudta, hogy valami szörnyű fog történni.

Ekkor már a teremben volt. Tünde lassan, a földtől kezdve nézett végig rajta. Sárkánybőr csizma, fekete nadrág. Fekete talár, alatta világos, talán fehér ing. Az illető kezét a csizmához hasonló kesztyű borította. Benne egy hosszú, kígyófejet formázó sétapálca állt. A lány ösztönösen nem nézett az illető arcára, viszont így is sejtette, hogy egy roppant öreg, mégis jó kinézetű férfi áll előtte. Nem nézett a szemébe, nem mert a szemébe nézni. Tudta, hogy mit látna így is. Ismerte, valahonnan tudta, hogy ki ő. Aztán egy magas, majdnem nőre emlékeztető hang töltötte be a termet.
- Nézz rám! Nézz a szemembe!
A lány nem mozdult.
- Azt mondtam, nézz a szemembe! - dörrent fel.
Tünde egész testében reszketett, de még mindig nem merte felemelni fejét. Az illető felé indult. Megállt előtte egy lépéssel. Aztán lassan felemelte kezét, s végighúzta kezét a lány arcán. Az állához érve felemelte fejét úgy, hogy egyenesen a szemébe nézzen. Csalódni kellett ugyanis, mert a szeme zárva volt.
- Nézz rám, mert ha nem megbánod!

Tünde tudta, hogy nincs más választása. Kinyitotta szemét, s ránézett az arcra. Fehér volt, mint a fal. Ajkai sötét színűek voltak, majdnem feketék. Hossú, fehér haja a vállát verdeste. Szemeit még mindig kerülte. Száját kinyitotta, mintha mondani akart volna valamit. Aztán meggondolta magát, és elhúzta a száját. Felemelte másik kezét, és sétapálcájából kicsavart egy varázspálcát.
- Imperio.
A varázsige telibe találta a lányt.
- Nézz a szemembe!

Tünde felemelte tekintetét, s a szemébe nézett. Vörösek voltak, hidegek, és félelmetesek. Olyanok voltak, mintha az összes gonoszság ebbe a két izzó üregbe tömörült volna. A félelem elhatalmasodott benne. Érezte, hogy meg kell törni az átkot, mert ha nem elveszti eszméletét. Le kell győznie az átkot. El kell nézni azokról a szemekről, mert ha nem örök időkig kísérteni fogja. Kényszerítette magát, hogy elnézzen. Nagy erőfeszítésbe került, de nemsokára sikerült. Patakokban folyt róla a verejték, és érezte, le kell ülnie. Nem érdekelte már semmi. Az egyetlen dolog, amit akart, egy melegágy volt. Már meg sem hallotta, amint az ajtó becsukódik mögötte, ugyanis egy a fáradtságtól, a fájdalmaktól, és az álmoktól mentes világba került: a valóságba.
Lassan nyitotta ki a szemét, aprókat pislogva. Mellette Hermione sürgölődött, éppen egy hőhűtő varázslatot szórt rá.
- Na végre! Látom, felébredtél. Nagyon örülök neki. Óriási lázad volt, már azt hittük nem térsz magadhoz.
- Semmi gond, csak rosszat álmodtam.
- Nagyon rossz lehetett, mert alig tudtunk lefogni. Azt hiszem, Mr. Daley még mindig az arcát gyógyítja, ugyanis, majdnem megskalpoltad.
- Komolyan? Elnézést. Nem tudtam. Megmondod neki, hogy bocsánatot kérek? Kérlek. Nem is! Holnap megmondom neki személyesen, mikor visszamegyek a táborba.
-Nem, kisasszony. Holnap nem mész sehova. A ma éjszaka után, biztos vagyok benne, hogy nem egy mindennapos betegséggel állunk szemben. Ezért még legalább egy hetet itt töltesz.
- Igen, de....
- Semmi de. Amit megmondtam, megmondtam.
- De a többiek, a tábor, Mike, Imola....
- Ne törödj most velük. Ők jól vannak, most neked kell meggyógyulnod.
- De legalább meglátogathatnak? Mit fogok itt csinálni egész nap?
- Igen, persze, hogy meglátogathatnak. Majd értesítem őket. És arról még foglamam sincs, hogy mit csinálhatnál egész nap. Amikor nem leszel kivizsgáláson, mondjuk sétálhatsz a kórházban. Tudom, hogy nem valami érdekes elfoglaltság, de hátha találsz valami jó barátokat.
- Ja, igen....más dolgom nincsen, csak valami sárkányhimlős betegekkel lógni.
- Hé! Egy kis tisztelet! Te is ugyanolyan segítségre szorulsz, mint a többiek. De most itt van ez a főzet. Idd meg. Álommentesen fogsz aludni tőle. Aztán holnap majd meglátjuk mivel kezdjük. Csak arra kérlek, ne egyél és ne igyál. Azt hiszem szükségünk lesz egy kis vérre. Egyébként mit álmodtál, hogy ennyire felkavart?
- Hát...csak annyira emlékszem, hogy abban a kastélyban voltam, ott a tábor mellett, aztán meg valami pincében, vagy valami ilyesmiben, meg hogy találkoztam valakivel, és sokat kínozott.
- És voltak még ilyen élethű álmaid?
- Hát....nem. Hacsak, az nem, amikor azt álmodtam, hogy már legalább 20 évesek vagyunk, és mindenkinek meg van a barátja, és együtt bulizunk. De az egyáltalán nem volt ilyen. Élethűnek élethű volt, de...nem is tudom. Nem annyira, mint ez. Furcsa volt az egész. Már nem emlékszek rá teljesen, de rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Mintha tudnám, hogy minden igaz, amit álmodtam. Hermione! Megkérhetlek valamire?
- Persze.
- Kérlek, szólj Jacknek, hogy nagyon figyeljen a többiekre. Tudom, hogy nem lehet a tábort egyszerűen otthagyni, de legyen nyitva a szemük. Amióta elmentünk másodjára is a kastélyba állandóan rossz érzésem van.
- Jól van, nyugodj meg. Ne félj, semmi nem fog történni a barátaiddal.
- De kérlek, szólj nekik.
- Rendben. De most kérlek, feküdj le. Holnap nehéz napod lesz. Sok kivizsgáláson kell megjelenj. Ja, és most jut eszembe. Azt hiszem el tudok neked intézni valamit. Hidd el, kellemes meglepetés, élvezni fogod, na meg hasznos is lesz. De most lefekvés.
- De nem vagyok álmos! Kérlek, hadd maradjak még fenn egy kicsit.
- Jól van, nem bánom. Egy fél óra. Itt hagyom a bájitalt. Ne felejtsd el meginni. Kellemes éjszakád lesz. Na jó éjt.
- Köszike. Jó éjt.

Hermione kisétált a szobából. Tünde felállt, magára vette a hálóköntösét, és elindult friss levegőt szívni. Végigsétált a folyosón. Hirtelen egy ajtó csapódott ki előtte. Egy magas, szemüveges, fekete hajú fiatal férfi sietett ki a teremből. Tünde bekukucskált. Bent még volt egy fiú. Ő is az előbbivel egyidős lehetett. Alacsony volt, és roppant szomorú arca. Egy betegágy mellett ült, az ágyon egy öreg nő feküdt. Egy másik ágyon pedig egy férfi. A harmadik ágy körül egy elhúzott paraván állt. A férfi néha odapislantott a fiú felé. Majd elővett egy tükröt, és rendezgetni kezdte szőke, göndör fürtjeit. Aztán észrevette az ajtóban álldogáló lányt, és boldog mosoly terült el az arcán.
- Szervusz! Csak nem autogramot szeretnél kérni, az öreg Gilderoy bácsitól?
Tünde megütközve állt az ajtóban. Nem tudta elhinni, hogy ilyen emberek is léteznek.
- Ööö..nem... elnézést kérek a betolakodásért. Már megyek is.
- Nem kell sietned.- szólalt meg az ágy melletti fiú. Szervusz. Neville vagyok.
- Hát, csókolom....
- Kérlek, tegezz. Nem vagyok sokkal öregebb mint te. Mi a neved?
- Tünde vagyok.
Háta mögött egy halk ciccegés hallatszott.
- Neville, Neville...Hát engem e sem mutatsz a fiatal hölgynek. Hát hol hagytad a jó modorod?
Neville elvörösödött, majd megint megszólalt.
- Elnézést. Ő Gilderoy Lockhart. Súlyos emléktörő bűbáj miatt van itt. Mellesleg saját magán hajtotta végre. Elég rég itt van, de amint látod, kezd visszatérni a régi volta.
- Aha. Értem.
- És te, mit csinálsz itt? Nem kellene már aludnod?
- Hát...igazából kellene, de Hermione megengedte, hogy még fennmaradjak picit.
Gilderoy egy boldog mosolyal épp ebben a percben írt alá egy saját magát ábrázoló képet, majd a lány kezébe nyomta.
- Tessék. Tudom, hogy ezért vagy itt. Na de most menj...Másoknak is autogramot kell osszak, és még a rajongói leveleimre is válaszolni akarok.

Ezzel kiterelte a lány a szobából. Tünde visszasétált a szobájába. Összegyűrte az aláírt fényképet, majd gondolt egyet. Szétnyitotta, s a biztonság kedvéért összeszakította, s így dobta el. Lefeküdt, és aludni próbált. Mikor már félálomba merült jutott csak eszébe a főzet. Álmosan nyúlt utána, megitta, s az üres üveget visszarakta az asztalra. A feje még el sem érte a párnát, és megint aludt. Ezuttal hosszú, kellemes, nyugtató, álommentes éjszakája volt.