Történetek

Ki hinné, hogy neten keresztül is szövődhetnek szerelmek? Pedig előfordul. Velem is megtörtént…

A világ nem ringatózott tovább, a nagyi megállt, s letette a kisfiút a földre. Az pedig csak egyre csak szipogott, makacsul a nagyanyjába kapaszkodva, földnek szegett tekintettel. Várta, hogy a nagyi megszólaljon, hogy végre valahára elkezdje szidni a szüleit. Hogy kiálljon érte, hogy megmutassa, benne is van annyi gyűlölet, mint a kicsiben. Hogy tudja, a nagyinak mennyire is fáj, hogy tönkreteszik az ő egyetlen kis unokáját...

Először éreztem magam végre igazán könnyűnek, és az igazat megvallva, kicsit szokatlan is volt. Csak úgy feküdni kedvemre, miközben folyamatos rohanásra emlékszem, nyüzsgésre, vagy valami hasonlóra, mindegy mi az, a lényeg, hogy nem semmittevés.
Várjunk csak… Miért is fekszem hanyatt itt, szinte lebegve csukott szemmel…?

Ma valahogy minden más volt. Máshogy fújt a szél, máshogy sütött a nap, de még a felhők is máshogy fodrozódtak. Hatalmas, fájdalmas űr volt a mellkasomban és eddig nem tudtam miért, de most elgondolkodtam, és megértettem. Magány… Soha életemben nem álltam közel senkihez, de egész idáig abba a hitbe ringattam magam, hogy ez lehetne másképp is, ha akarnám. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha baj van, akkor szaladhatok édesanyámhoz, de ő már nincs többé...

A tudás az egyetlen dolog, amit nem lehet senkitől elvenni. Az összes többit igen. Nem bírok nagy vagyonnak, sem értékes csecsebecsékkel. Ennél nekem sokkal fontosabbak a polcomon sorakozó irodalmi, történelmi, metafizikai, filozófiai, asztronómiai ( nem összekeverendő az asztrológia-horoszkóp készítés „tudományával) könyvek. Egy társaságban nem áll el szavam, miután kimondom mástól kapott, más által megkeresett pénzem vásárolt autóm márkáját, nem nézek bambán, ha a magyaron kívül valaki...

Az ember szinte pazarlásnak érezte ezt a sziporkázó késő őszi napsütést. A vénasszonyok nyara is elmúlt már, a Mecsek élénk zöld hegyei rozsdabarnára váltottak, és a hajnali fagyokban elgémberedett hajléktalanok közt vígan szedte áldozatait a sertésinfluenza. A fagyos északi szelek jeges ujjai összébb húzták az emberek ruháját, megigazították a sáljaikat, holott pár hete még ingben is alig lehetett megmaradni...

Nem tudom, mi a jó megoldás. De én már egy ideje kínlódom, szenvedek. Ha tudnád, mennyit gondolok rád/ránk, és mennyit agyalok… Azt írtad SMS-ben, hogy vívódsz, és tudod, hogy kell valami megoldás. És hogy reméled, van ilyen.
Gondolkodtam azon, hogy mikor tudnám Neked mindezeket elmondani. Hogy ne személytelen legyen, hideg, érthetetlen és fájó. De fogalmam sincs, mikor találkozunk majd. És hogy akkor, vajon végig tudom-e mondani…

Kezdtem egy mesében érezni magamat. Árnyak? Milyen lények azok? Lehet, hogy mégis léteznek ebben a világban, csak a drága emlékeimmel együtt ezeket is elfelejtettem? Valami idegen érzés kezdett maga alá vonni, és idegesen vakargattam a tarkómat - Még meg se néztem milyen színű a hajam, vagy egyáltalán van-e - hasított belém a felismerés, de fentebb csúsztatva a kezemet megnyugodtam, az még megvan...

Hirtelen felgyorsultak az események: egy gumilepedőt és egy fehér lepedőt tett a fenekem alá, majd azt még láttam a szeme sarkából, hogy valamilyen áttetsző fehéres kenőccsel keni meg az egyenes csövet, majd ahogy elhelyezkedtem az kiszabott testhelyzetben, a következő pillanatban széthúzta a fenekemet, és a végbélnyílásomat is bekente ezzel az akármivel...

A Köpcös megragadta az öreg kardjának markolatát, és megpróbálta kirántani a hüvelyből, de erőlködése hiábavaló volt. A Hosszú odalépett, hogy segítsen. A kard kicsusszant a tokjából, s mindhárman meglepetten kiáltottak fel.
A fegyvert vastagon borította a rozsda.
– Ez a kard tényleg nem harcol – gúnyolódott az ifjú nemes. – Lenni csupa rozsda, de mi segít, megtisztít...