Féltestvéri szeretet II.

Újabb közös étkezés. Szépen összegyűltünk mind a négyen az étkezőasztal körül és reggelizni készültünk. Ha nem tudnám, hogy mi a valódi helyzet, azt hihetném, hogy mi vagyunk a legboldogabb család a világon. Gyönyörű, szőke háziasszony, jól kereső férj és két egészséges, ereje teljében levő ifjú fiúgyermek. De én látom, hogy mindez hazugság. A szép, szőke háziasszony valójában egy öregedő, szőkített maca, aki kétségbeesetten kapaszkodik a múlófélben lévő fiatalságába. Egyértelmű, hogy csupán pénzsóvárságból maradt benne ilyen sokáig ebben a házasságban. Az apám egy rideg, munkamániás üzletember, akinek büntetés minden a családjával töltött másodperc. A házassága már rég halott és azt is nehezen tudom elképzelni, hogy a közelmúltban élt volna nemi életet a feleségével. Persze a hűség fogalma már rég nem jelent számára semmit. Félrelépett édesanyámmal és biztos vagyok benne, hogy rajta kívül még sok más nővel is megtette.

Danny pedig… Ő egy elkényeztetett taknyos, akinek soha nem kellett megküzdenie semmiért, és akinek a lelkét megtörte a szülői szeretet hiánya.
Egy szó sem hangzott el az asztalnál. Mindannyian úgy ültünk ott, mintha a kivégzésünkre várnánk és mindenki arcán látszódott, hogy pillanatnyilag nincs olyan hely a földön, ahol ne lennénk szívesebben, mint itt.
Szerettem volna minél előbb túl lenni ezen a kínos kis összejövetelen, ezért gyorsan elrágcsáltam két pirítóst és fel is álltam az asztaltól. Természetesen megköszöntem az ételt és a tányéromat is kivittem a konyhába, mert nem akartam illetlenségekkel tovább növelni a feszültséget.
Elindultam a folyosón, fel a szobához, de aztán visszafordultam. Friss levegőre vágytam, ezért fölkaptam a cipőmet, de mielőtt elindultam bekiabáltam a még reggelizőkhöz.
- Elmentem sétálni - mivel nem kaptam választ, úgy vettem, hogy nincs ellenükre.
Langyos idő volt, így nem volt szükséges kabátot venni, hanem egyszerűen elindultam. Kifejezetten jól esett a szabad levegőn lenni. Minden egyel lélegzetvétellel kitartást lélegeztem be, és aztán magányt leheltem ki a nagyvilágba. Elindultam lefelé az utcán és közben a nagyobbnál nagyobb házakat vizsgálgattam. Gyönyörűek voltak, de egyben ijesztőnek is találtam azt, ahogy ablakaik mintha hatalmas szemekként figyelnék minden egyes bátortalan léptemet.

Ma valahogy minden más volt. Máshogy fújt a szél, máshogy sütött a nap, de még a felhők is máshogy fodrozódtak. Hatalmas, fájdalmas űr volt a mellkasomban és eddig nem tudtam miért, de most elgondolkodtam, és megértettem. Magány… Soha életemben nem álltam közel senkihez, de egész idáig abba a hitbe ringattam magam, hogy ez lehetne másképp is, ha akarnám. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha baj van, akkor szaladhatok édesanyámhoz, de ő már nincs többé. Mindig azt reméltem, hogy ha minden kötél szakad, akkor majd a barátok támogatnak, de a tragédia több hete történt, és azóta iskolában sem voltam, az úgynevezett barátok érdeklődése pedig elmaradt. Se egy telefonhívás, se egy levél, se egy látogató.
Igen… a magány miatt fájt a mellkasom állandóan. A magány volt az, ami a legváratlanabb pillanatokban késztetett sírásra és emiatt jött olyan nehezen álom a szememre.
Ekkor értettem meg, miért olyan más ez a nap. Már csak a szél, a nap és a fodrozódó felhők kísérnek az utamon, és ezért kaptak hirtelen ekkora jelentőséget.

Könnycsepp gördült le az arcomon, de én gyorsan letöröltem. Nem szerettem mások előtt sírni, a nyílt utcán pedig végképp nem.
Gyorsuló léptek zaja ütötte meg a fülemet. Valahol belül tudtam, hogy ki az, de még sem fordultam hátra, hanem tovább sétáltam. Csöppet sem csodálkoztam, amikor néhány másodperccel később Danny bukkant fel mellettem. Összetalálkozott a tekintetünk, de nem szóltam hozzá.
- Hát te már megint bőgsz? – kérdezte. Egészen máshogy hangzott a kérdés, mint az előző nap. Most nem volt benne semmilyen rejtett együttérzés, hanem egyszerű megvetés. Nem válaszoltam.
- Nem gondolod, hogy kevesebbet kellene sajnálnod magad? Úgy csinálsz, mintha az egész világon kizárólag te lennél ilyen helyzetben.
- Soha nem állítottam, hogy kizárólag én vagyok ilyen helyzetben - vágtam rá. – Biztos vagyok benne, hogy vannak, akik sokkal súlyosabb problémákkal küszködnek, de tudod, mindenkinek a saját problémája tűnik a legrosszabbnak. – Nem válaszolt semmit. – Most én is úgy érzem, mintha a világ a végéhez közeledne. – Folytattam. - Néha attól tartok, hogy az ég bármelyik pillanatban rám szakadhat, és véget vethet mindennek. Senki sem segít… Van, hogy úgy érzem, már senki nem szeret.
Amint az utolsó mondat elhagyta a számat, legszívesebben vissza is szívtam volna. Bután hangzott és tökéletesen bele illett volna egy óvodás gyerek hisztis jelenetébe. Pedig nem hisztinek szántam, hanem megerősítésre vártam. Azt szerettem volna, hogy Danny megpróbáljon meggyőzni arról, hogy engem igen is szeretnek, de hosszú hallgatás után csak ennyit mondott.
- Jól érzed.
A mondat olyan hatással volt rám, mintha arcon csaptak volna. Nem voltam hajlandó elhinni, amit hallok.
- Mi? – kérdeztem vissza.
- Téged már senki sem szeret. Ki is szeretne? Talán az anyám? Hiszen te vagy a szégyenfolt a tökéletesnek látszó házasságán. Vagy az apám? Ugyan, kérlek! Csak nem gondolod, hogy szeretetből hozott ide?! - Nem tudtam tovább sétálni. Annyira magamba zuhantam, hogy a lábaim mintha egybeolvadtak volna a betonnal. – A bűntudata miatt fogadott be. Bűntudat és semmi más. - Ő is megállt, és szembe fordult velem.
- Akarod tudni, hogy miért nem szerettek soha? – kérdezte. Most már nem is próbáltam elfojtani a sírást. Kirobbant belőlem a zokogás, és porig rombolta a tartásomat és a józan gondolkodásomat is. Bólintottam. – Azért nem szeretnek, mert nem vagy elég jó. Soha nem voltál az, és most már ilyen is maradsz. Egy szerencsétlen baleset vagy, ami mindenkinek keresztbe tett. Ugyanolyan haszontalan alak vagy, mint az anyád. Nem tehetsz róla, hiszen a véredben van, de ettől még nem lesz kevésbé kellemetlen a létezésed.
Már nem is zokogtam, hanem hisztériás rohamot kaptam, a lábaim pedig megadták magukat és összecsuklottak. Nem értettem miért mond nekem ilyen dolgokat, és miért hagyja, hogy az utcán térdepelve sírjak. Fél térdre ereszkedett és így folytatta.
- De tudod mit? Én megbocsátok neked. – Végigsimította a hajamat és puszit nyomott a homlokomra. – Soha nem leszel elég jó, de nem számít, mert én elnézem neked. – Suttogta. – Én így is szeretlek.
Óvatosan letörölte az arcomról a könnyeket, aztán elkapta a karomat és talpra rángatott. Gondosan leporolta a koszt a nadrágomról, aztán kézen fogott és tovább vezetett az utcán. Még mindig sírtam, de kezdtem megnyugodni és a levegőt is egyre rendszeresebben vettem. Nem tudom, miért éreztem jobban magam attól, amit mondott. Ennyire elkeseredett lennék? Ennyire szánalmas, ennyire meggyötört?
- Én nem hagylak magam mögött, mint a többiek. Nem foglak kihasználni és nem fogok nehezékként tekinteni rád – mosolygott. Ugyanolyan érzés volt vele lenni, minta akkor, amikor mellém feküdt és vigasztalni próbált. – Te pedig soha se felejtsd el, hogy kik azok, akik, melletted állnak! – mondta, és kissé megszorította a kezemet.

Abbahagytam a sírást, és már csak hébe-hóba szipogtam egy kicsit. A könnyek az arcomra száradtak és ettől kellemetlenül feszült a bőröm. Hosszú perceken át néma csendben sétáltunk a délelőtti napsütésben, az utcákban kanyarogva. A környék többnyire zöld volt, a füvet mindenhol milliméteres pontossággal nyírták le, a járdák gyönyörűen rendbe voltak tartva, szemét pedig sehol. Olyan volt, mint a filmekben látható szomszédságok, ahol a gyerekek kint ugróköteleznek, és soha sem esik az eső.
Némi keringés után visszaérkeztünk ahhoz az utcához, ahonnan elindultunk és lesétáltunk a kapunkhoz.
- Megnyugodtál? – kérdezte Danny. Csak bólogattam, mert a hangom még túl reszketeg volt. – Remek – mondta, és belökte a kapuajtót. Átsétáltunk a kerten, fel a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig. Bent mindketten levettük a cipőnket és elindultunk a nappali felé. Út közben belestem az étkezőbe, de már senki nem evett és az asztalt is lepakolták. Az egész házban csönd volt és látszólag nem volt itthon senki.
- Hol vannak a többiek? – Érdeklődtem.
- Mit tudom én? – A hangján hallatszott, hogy egyáltalán nem izgatja a dolog. – Gondolom dolgozni mentek.

Ledobta magát a kanapéra, és egy kis nézelődés után én is leültem mellé. Jobban szemügyre vettem a falra akasztott kaotikus alakzatokkal teli festményeket, de most sem mondtak többet, mint amikor először láttam őket. Kuszák, felkavaróak és értelmetlenek. A kanapéval szemben hatalmas plazma TV állt, mellette pedig kisebb vagyont érő Hi-Fi berendezés. A polcokon mindenfelől csúnya kis porcelánfigurák guvasztották rám a szemeiket. Törpék, torz arcú, dundi gyerekek és apró állatkák mindenütt. A nappali közepén kávézóasztal állt, rajta négy darab távirányítóval. Danny fölkapta az egyiket és bekapcsolta a televíziót. Fejhangon affektáló nő jelent meg a képernyőn, aki mindenáron fogyókúrás tablettát akart rásózni a nézőkre, de hamar csatornát váltottunk és valami idétlen rajzfilmet kezdtünk nézni. Ő egészen belemerült és nem tartom kizártnak, hogy nagyon is élvezte ezt a „magasröptű” műsort.
- Mit bámulsz? – vetette oda, amikor észrevette, hogy őt tanulmányozom.
- Semmit – motyogtam.
Elkapta a pólómat és annál fogva húzott közelebb, majd lefektetett az ölébe.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? – kérdezte, nagyon komoly hangon.
- Igen – válaszoltam megilletődve. Elmosolyodott, aztán kisimította a hajamat a homlokomból.
- És te mennyire szeretsz engem? – Volt valami ijesztő ebben a kérdésben és a tekintetében is. Nem kíváncsiságból kérdezte, hanem valami más célja volt vele.
- Nagyon – mondtam sokkal inkább kérdezve, mint kijelentve.
- Jól teszed – a mosoly eltűnt az arcáról. – Mert különben még én is el talállak hagyni.
Megfeszültek a tagjaim. Semmi értelmeset nem tudtam mondani, ezért szorosan átöleltem a derekát és a hasába fúrtam az arcomat, mire Ő elégedetten felkacagott.
- Tehát mennyire szeretsz? – ismételte meg a kérdést.
- Nagyon! – vágtam rá kétségbeesetten, de mivel az arcom hozzá volt nyomódva, nem sok hallatszott belőle. Megmarkolta a tarkómnál a hajamat, és annál fogva rángatott el magától.
- Tessék?
- Nagyon… nagyon – nyöszörögtem.
- Helyes – mondta, és elengedte a hajamat.

Megcsörrent a telefonja. Könnyed mozdulattal lesöpört magáról és elvonult, hogy nyugodtan beszélhessen valamelyik ismerősével.