A lázas fiú IV.

- Nagyi! – kiáltott. – Nagyi! Az anyuék már megint veszekednek! – könnyek patakzottak az arcán, a világ homályba borult előtte, s nem is figyelt semmi másra, csak az előtte lévő nagy piros-fehér foltra, amely a nagyanyját jelentette, a biztonságot, a nyugalmat – a távolságot a külvilágtól.
- Semmi baj, kicsikém! Csss… Nyugodj meg lelkem! – Puha, meleg, ráncos arc simult a kisfiúéhoz, aki most zöld, kisautós pólóban és egy sötétkék pamutnadrágban bújt az idős asszonytól, aki most megszabadította őt a lába alatti talajtól – felkapta a karjaiba, könnyedén, mintha a hatéves kisfiú nem lenne több egy plüssmackónál, mely folyamatosan valami sós vizet bocsát ki magából. – Meséld el nekem, mi történt. Gyere, leülünk ide a napra, a lila virágok közé. Jó lesz?

A kicsi egyre csak kapaszkodott a puha, ráncos nyakba, magába szívta azt a kellemes öreganyó-illatot, ami csak az ő, és senki más nagyijából nem áradt. Egyre kevesebb sós lé potyogott le kis arcocskájáról – nem akarta eláztatni a nagyi szép ruháját. Felnézett, de csak a színezüst hajból font kontyot látta, s a mozgó világot, ahogy ringatózik a nagyi léptei nyomán. A nagyi léptei viszik most el őt a lila virágokhoz, amiknek valójában valami hosszú, dallamos nevük volt, talán úgy kezdődött, hogy „la”, de az sem kizárt, hogy „le”, vagy… vagy „lá”? Ha úgy nézzük „lo”-val is kezdődhet. Igen! Lo…Lo…Lon… nem. Nem „lo”-val kezdődik. Mindegy. Ez a név is csak azért van, mert a felnőttek mindent meg akarnak különböztetni mindentől. Ő ugyanúgy szerette a mezei lila virágokat, mint amik itt nőnek a kertben, mind a kettő szép lila volt, és jó illatú.

A világ nem ringatózott tovább, a nagyi megállt, s letette a kisfiút a földre. Az pedig csak egyre csak szipogott, makacsul a nagyanyjába kapaszkodva, földnek szegett tekintettel. Várta, hogy a nagyi megszólaljon, hogy végre valahára elkezdje szidni a szüleit. Hogy kiálljon érte, hogy megmutassa, benne is van annyi gyűlölet, mint a kicsiben. Hogy tudja, a nagyinak mennyire is fáj, hogy tönkreteszik az ő egyetlen kis unokáját.

De nem így történt. Nem ez volt az első, bár a kicsi mindig is szerette volna, hogy az utolsó legyen. A nagyi meg sem szólalt, szabad kezével egyre csak cirógatta a fiú kócos tincseit, arcával a virágok felé fordult. Várt. A kicsi nagyon jól tudta, hogy mire. Arra, hogy ő most kifakadjon itt, mint mindig, hogy elmondja a szülei iránt érzett gyűlöletét, ami mindig egyre csak több lett, és még akkor sem szabadulhatott meg igazán tőlük, mikor kiadta magából, valahogy mindig egyre csak több és több lett…
Ám most nem akart megszabadulni a haragjától, csak azért sem, hisz a nagyi is hallgat, és a kicsi szíve legmélyén tudta, érezte, hogy ő teszi bölcsen, hiszen már olyan sok ideje él, hogy a sok napsütéstől egész kifakult a haja, mélyfeketéből tiszta ezüst lett, sima arcát már ráncok borították – minden évében egy-egy új ránc jött rá, így idősödött egyre. És mégis, milyen szép volt.

- Sajnálom – sóhajtotta a kicsi, újból feltörő könnyeivel küzdve.
Nagyi oldala mintha nevetéstől rázkódott volna, csak egy pillanatra, aztán égszínkék szemeit a kisfiúra fordította.
- Semmi gond, aranyom. Tudod, hogy ide mindig jöhetsz. De most mondd meg nekem, miért vagy rájuk mérges? Mert biztos vagyok benne, hogy nem is olyan rég rájöttél erre, lelkem. – Az eddig sima ráncok közt most finom görbe futott végig, ahogy a nagyi elmosolyodott.

- Én… - Ő mindent megpróbált, tényleg, a lehető legtöbbet hozta ki magából, de már nem bírta megállítani a torkában növekvő gumót, ami szétrobbanni kívánt, hogy aztán könnyekké és jajgatássá alakuljon át. A nagyi mostmár mindkét karjával szorosan magához vonta, puha arcát a buksijához nyomta, s úgy mormolt nyugtató szavakat. Aztán, valahogy, két torokgörcs között a kicsi végre kimondta: - Én szeretem őket, és azt akarom, hogy ők is szeressék egymást!

- Ne félj, angyalom, én mindig itt leszek, és vigyázni fogok rád!
- Mindig, nagyi? Tényleg itt leszel mindig mellettem? – A kicsi szemében fényesebben ragyogott a remény, mint a hajnali égboltra elsőként felkúszó csillag, s élénkzöld szemei ezúttal örömkönnyekkel teltek meg.
- Igen, kincsem, mindig itt leszek veled!
A nagyi lehunyta szemét, hogy egy puszit nyomjon a kisfiú arcára, aki szintén csukott szemmel várta a nagyi puha arcát és a felé áradó illatfelhőt. Érezte a nagyit, ahogy egyre közelebb hajol hozzá, s amikor már épp ajkai csattantak volna homlokán, valami hideg rázta át, akárha valami rosszat tett volna, aztán a hideg fájdalomba csapott át, ami az egész testére kiterjedt, mindene sajgott.

Kinyitotta a szemét. Nem volt többé kisfiú, a föld és szeme közti távolság jelentősen megnőtt, ahogy lenézett bakancsának orrára. Póló és nadrág helyett fekete bőrruhát hordott, kezében egy kés, előtte egy ember – aki valaha tényleg hasonlított egy emberre.

- Menjünk, aranyom. Itt már nincs több dolgunk! – A fiú hátra fordult, mögötte egy kreol bőrű, hosszú, barna hajú lány állt, az övéhez hasonló ruhában. Mellette egy motor várt csendben, indításra készen. A fiú valamilyen belső lökést érzett, mintha lenne benne valaki, aki most egyet taszítva a mellkasán lépésre kényszeríti, kezei pedig már nyúltak is a lány után, s míg egyik mélyen annak hajába túrt, a másik erősen annak fenekébe markolt, ezalatt ajkaik és nyelveik gyors csatát vívtak egymással.
- Induljunk. Majd aztán játszunk egyet, cicabogár! – Hangja sokkal mélyebb volt, határozott, de mégsem érezte a magáénak. Gyors, széles léptekkel a motorhoz lépett, a kését letörölte egy fekete kendővel, majd gondosan behelyezte a tokjába. Beindította a motort, s megvárta, amíg a lány is felpattan mögéje. Az először szorosan hozzábújt, magához szorította, kezei egyre lejjebb haladtak. A fiú az utolsó centiken vette el onnan a lány kezét.
- A végén még balesetezünk, kedves – suttogta kacéran a szépség fülébe.

Ám, ahogy előre fordult, a mozdulattól fájdalom hasított a nyakába. Reflexből kapott oda, hiszen a fájdalom gyorsabban érkezett, mint a napsütés egy nyári zápor után. Először csak kesztyűvel érezte, majd, mivel nem akart hinni saját érzékeinek, lekapta azt, és puszta kézzel tapintotta végig nyakát. Érzékei nem csaltak: nyakából egy cső állt ki, végigfutott mellkasán, érezte a meleget, amit az áraszt magából ebben a hideg éjszakában. Gyorsan kigombolta a kabátját, hátha talál valami magyarázatot a csőre. Lehet, hogy csak valami beépített mikrofon, vagy valami, amiről esetleg elfelejtkezett. De nem, a csövek egyik helyen előbukkantak, másutt ismét bőre alá merültek, mélyen a húsába. Közben érezte, ahogy megváltozik körülötte a légkör, noha ő maga most nem változott. Eltűnt a lány mögüle, egyedül állt egy teremben, ami valahogy ijesztően fehér volt az ő sötétséghez szokott szemének.

Végül meglátta. Látta a beteg fiút az ágyon, akiből csövek állnak ki és vezetnek bele, a sok felsorakoztatott gépet mellette, és a lányt, akinek arca könnyektől volt áztatott, egykor gyönyörű kék szeme most lilás volt, szeme fehérje rózsaszínbe ment át – aludnia kellett volna, de elsősorban megnyugodnia. Ám tudta, hogy a lány nem fog megnyugodni. Addig nem, amíg a mellette fekvő fiú fel nem kel, és nem nyugtatja meg maga a lányt, hogy minden rendben van.

Átsétált a szoba egy másik pontjába, azon csodálkozva, hogy a lány meg sem moccan, nem mutatja semmi jelét annak, hogy észrevette volna, ahogy ő egyszer csak a szobában termett. Aztán megtorpant, s érezte, hogy aki eddig belülről lökdöste őt mindig, hogy lépjen előrébb, most fájdalmában az ő szívét és tüdejét rántja magára, betakarózik vele, hogy melegben érezze magát, nem is sejtve, hogy ezzel a fiúnak mekkora fájdalmat okoz. A lány arca azonban ennél sokkal több fájdalmat tükrözött, a fájdalom minden szinonimája lerítt róla, minden rokona: ott volt a csalódás, az aggódás, a félelem, a magány, a búsulás, az elkeseredés, maga a fájdalom, sőt, még a fáradtság is követelt magának egy-két vonást.
A lány aztán hirtelen mély levegőt vett, a nyugodtan fekvő fiú füléhez hajolt, suttogni kezdett neki.

- Ne hagyj el, hallod?! Gyere vissza hozzám! Én mindig itt leszek veled! Mindig!
A fiú szeme tágra nyílt, s az eddig belé kapaszkodó lény most szabadjára engedte mindenét, amit eddig fogva tartott, felváltva ugrott neki szerveinek, egyre több indulatot gyömöszölve a fiú szívébe. Az ordítani tudott volna. Ordítani, és szétverni mindent, ami az útjába kerül. De nem tette. Nem.

Mert szerette a lányt.

És mert azt akarta, hogy mindig, mindig…



- Legyél velem! – kiáltott Aaron bele az éjszakába, majd hamar észrevette, hogy ismét a toronyban ül, elcsigázottan. Elaludt, miközben dühét próbálta volna levezetni. És ez az álom… ez csak még jobban felkorbácsolta dühét. Úgy érezte, az egész világ ellene van. Nem tudta volna megmondani, miért, csak érezte. Mint amikor megcsapja az orrát a levendula illata. Nem tudta miért, de azt élvezte, sőt, az az illat valahogy vonzotta őt magához. Az álom pedig felkeltett benne minden gyűlöletet, egy mosolyra nem lett volna képes, s mindenben csak a rosszat tudta volna meglátni, de nem történt semmi, amire mosolyognia kellett volna, s ő elégtételt érezve vághatott volna grimaszt, s olyan sem következett, amiben kinyilváníthatta volna utálatát.
Még ez is ellene volt. Mint minden.

De valami hiányzott neki – az egyetlen dolog, ami most mosolyra készteti. Felállt, az ablakhoz ment, s az erdőnek arra a pontjára esett a tekintete, amely már hajnali fényben fürdött. Ott van Chris. Oda kell hát mennie.