A félkegyelmű

Az országúton, mely Bawabu városát kötötte össze Ranuával, a déli part legnagyobb kikötőjével, mindig nagy volt a forgalom. Kereskedőkkel, zarándokokkal, kalandorokkal éppúgy lehetett találkozni errefelé, mint a nincstelenség elől menekülő földönfutókkal. Salambo tartománya szegény vidék volt, földje terméketlen, bányái silány érceket adtak, az elszórtan tengődő törzsek állatai sosem laktak jól a sztyeppe satnya füvével.
Ami mégis fontossá tette ezt a tartományt, az a kereskedelem volt. A kontinens déli peremét sziklás hegylánc határolta, a hajózást veszélyessé, a kikötést pedig szinte lehetetlenné téve. Ranua volt az egyetlen parti város, amely mélyvizű, védett kikötővel tudta fogadni a megrakott bárkákat. Az árúk és az utazók pedig a bawabui országúton áramlottak a kontinens belseje felé.

A vendégház helyét szerencsésen választották meg: elég távol a kikötőtől, hogy az utazó kellően elfáradjon és megszomjazzon, de nem is túl közel a fővároshoz, nehogy a vándor egy legyintéssel továbbhaladjon mellette. Így aztán a vendéglős nem panaszkodhatott a látogatók hiányára, a szobák sosem maradtak üresen, még az udvaron, a naptól védett jókora teraszon is alig lehetett szabad helyet találni.

Runako Ayan bosszúsan mérte végig a zsúfolt udvart. Testőreivel, akiket Hosszú és Köpcös néven szólított (az igazi nevüket sosem kérdezte) már hajnal óta úton voltak, szükségét érezték egy kiadós ebédnek és némi pihenésnek. A népes vendégsereg látványa azonban nem sok jóval biztatta őket.
– Ha nincs hely, majd csinálunk – morogta, és leszállt a nyeregből. A többiek követték példáját. Az istállóból mezítlábas fiú rohant elő, és a kantárok után nyúlt, hogy a paripákat elvezesse. Runako néhány ezüstöt dobott a porba, s amikor a fiú lehajolt értük, vasalt csizmás lábával alaposan fenéken billentette. A gyerek a testőrök hangos röhögése közepette, vérvörös arccal tápászkodott fel.
– Itasd meg és csutakold le a lovakat – dörrent rá a Köpcös.
A vendéglős sietett eléjük.
– Uraim – tördelte a kezét – telt ház van, de bizonyára sikerül helyet találnom önöknek…
– Én már találtam – vágott közbe gőgösen a fiatal nemes. – Ott a fa alatt, azt az asztalt akarom. Intézkedj, mert éhesek és szomjasak vagyunk.

… Maocha lassan, komótosan kapargatta le a jókora csontokról a húsdarabokat. Egyedül ült az asztalnál, a vendégek az idősödő barbár láttán inkább másutt kerestek szabad helyet maguknak. Nem a széles váll és duzzadó izmok, nem is az asztalhoz támasztott súlyos kétkezes kard látványa riasztotta el őket, sokkal inkább a barbár arckifejezése. Ősz szálakkal átszőtt hajának egy részét rézgyűrű fogta össze, de jó néhány tincs szabadon maradt, és a tányérjába lógott. Mély ráncokkal barázdált csokoládébarna arca állandóan valamiféle furcsa grimaszba torzult, időnként bamba vigyorral nézett körbe és érthetetlen szavakat dünnyögött maga elé.

A vendéglős lépett mellé és megbökte az oldalát.
– Mi van má…? – böffent a barbár.
– Fejezd be a csámcsogást, kell a hely.
– Még van hús – bökte meg a csontot az öreg.
– Nincs hús – szólalt meg mellette egy gúnyos hang. Runako kardjával a tányér alá nyúlt és hirtelen mozdulattal a földre borította a tartalmát.
Az öreg az itala után nyúlt.
– Sör sincs – röhögött fel a Hosszú és feldöntötte a korsót.
Az öreg bizonytalanul felállt.
– Akkó megyek – bökte ki és a kardja után nyúlt. A kocsmáros összerezzent. „Remélem, nem vette észre, hogy a többi vendég maradékát tálaltam fel neki” – gondolta aggódva. A barbár azonban csak a kard szíját kereste, hogy a derekára kösse.
– Fizetni ki fog? – szedte össze bátorságát a kocsmáros.
– Fizetni… pénz... – dünnyögte a barbár. A zsebébe nyúlt és ügyetlenül matatni kezdett a markába került kacatok között. Egy döglött szarvasbogár, kavicsok és madárcsontok között néhány rézérme csillant meg. A vendéglős megunta a szerencsétlenkedést, kiemelte a szeméthalom közül a két legnagyobb érmét.
– Ennyi elég és most tűnj el, az úton tágasabb. Elriasztod a vendégeket!
Az öreg tétova léptekkel elballagott.
– Afféle félkegyelmű lehet, túl nagyot csaphattak a fejére valamikor – szabadkozott a kocsmáros. – Az asztal az önöké, uraim.

* * *

Délutánba hajlott az idő, amikor Runako és testőrei kilovagoltak a vendéglő kapuján. A bőséges ebéd, az elfogyasztott sör és a néhány órás pihenés után jó hangulatban vágtak neki a kikötő felé vezető útnak. Tíz mérföldet sem tettek meg, amikor az élen haladó ifjú nemes felkiáltott.
– Nézzétek! Egy régi ismerős!
Egy bokor tövében a félkegyelmű barbár üldögélt, ferde vigyorral szemlélve a közeledőket.
– Hé, te ott! Milyen dolog, hogy ülve fogadod a nemes urakat? – kiáltott rá a Hosszú.
– Út lenni fárasztó – dadogta az öreg.
– Megsértetted az uraságot – léptetett hozzá a Köpcös. – Ez vért kíván!
– Én békés, nem harcol – tiltakozott a barbár. Hangos röhögés volt a válasz. Mindhárman leszálltak a lovaikról és közrefogták az öreget.
– Te lenni harcol, és mi téged felaprít – utánozta Runako. – Vedd elő a kardodat!
– Kard nem harcol – erősködött az öreg.
– Majd segítünk! Adjátok a kezébe a kardot!
A Köpcös megragadta az öreg kardjának markolatát, és megpróbálta kirántani a hüvelyből, de erőlködése hiábavaló volt. A Hosszú odalépett, hogy segítsen. A kard kicsusszant a tokjából, s mindhárman meglepetten kiáltottak fel.
A fegyvert vastagon borította a rozsda.
– Ez a kard tényleg nem harcol – gúnyolódott az ifjú nemes. – Lenni csupa rozsda, de mi segít, megtisztít!
A kardot ledobták a földre, körbeállták és levizelték.

– Törölgesd meg, nehogy megint rozsdás legyen – vetette oda a Köpcös, miközben lóra szálltak. A kis csapat hamarosan eltűnt az út kanyarulatában, egy kis facsoport mögött.

Az öreg arckifejezése hirtelen megváltozott. A bamba vigyort mintha a szél fújta volna el, komor, vészjósló tekintettel nézett a távozók után. Odalépett a kardhoz, felemelte.
– Bocsáss meg. Nem tehettem másképp – suttogta. Hangjában nyoma sem volt a nyers barbár kiejtésnek.
A kardpenge felvillant, apró szikrák hullottak róla a földre.
– Értem. Úgy legyen – bólintott az öreg.
Lehajolt, egy maréknyi sarat kapart össze a bűzös földről, tenyerében képlékeny masszává gyúrta, majd három apró emberalakot formált belőle. Övének egy rejtett rekeszéből csillogó port szórt a figurákra, majd a közeli bokorról tépett tüskével módszeresen összeszurkálta az apró szobrocskákat.
Az út kanyarulata mögül fájdalmas ordítások hallatszottak.
Az öreg néhány pillanatig még várt, majd egy határozott mozdulattal egyetlen golyóbissá gyúrta a figurákat, a földre dobta és rátaposott.
Az ordítások egyetlen halálsikollyal félbeszakadtak. Megvadult ló vágtatott elő a facsoport mögül, kengyelébe akadt alaktalan masszát vonszolva maga után.

… Maocha Khama, a Sekai nemzetség Öregsámánja megcsóválta fejét, majd összeszedte holmijait, és sóhajtva nekivágott a kikötő felé vezető útnak. Hosszú vándorlás áll még előtte, amíg eljut Netihur szentélyéig, hosszú ideig kell még viselnie a félkegyelműség maszkját, tűrnie a megaláztatásokat, és sokáig nem forgathatja még Tamint, a megszentelt kardját. A zarándokút alatt azonban nem használhat fegyvert, még védekezésre sem – ezért az álca. Egy harcosba bárki, bárhol beleköthet – de ki bántana egy bolondot?

Még szerencse, hogy a fekete mágiáról megfeledkeztek az istenek…