Vörös Hold - I: Ébredés

Először éreztem magam végre igazán könnyűnek, és az igazat megvallva, kicsit szokatlan is volt. Csak úgy feküdni kedvemre, miközben folyamatos rohanásra emlékszem, nyüzsgésre, vagy valami hasonlóra, mindegy mi az, a lényeg, hogy nem semmittevés.
Várjunk csak… Miért is fekszem hanyatt itt, szinte lebegve csukott szemmel…?
Hirtelen pánikroham tört rám, hiába próbáltam választ keresni emlékeim között, nem találtam semmilyen foszlányt sem abból, ahogyan ide kerültem, és úgy egyáltalán... tényleg semmit. Összeráncoltam homlokom, és megfeszített erővel próbáltam kinyitni a szememet, hogy egyáltalán azt megtudjam, hogy hol az „itt”, ám mindhiába.
Valami ismeretlen erő nem engedte, hogy kinyissam a szememet, és a pánikot csak tovább fokozta, hogy hiába tapogattam végig magamon, nem éreztem a páncélt… egyáltalán létezett, vagy azt is csak képzeltem? Netán álmodom, és közben félig ébren vagyok? Nem értem.
Szívem nyugtalanul kalimpált, én pedig lassan beletörődtem a dologba. Tökéletes volt a csönd, és a sötétség is – hála a szemhéjaimnak. Ismerős volt a helyzet, mintha mindig is szerettem volna így figyelni a csöndre. Ekkor felpattantak a szemhéjaim, mintha elengedték volna őket, ám továbbra sem láttam semmit.

Pár percig heverhettem így, aztán megpróbáltam erőt venni magamon, és felkelni. Megfeszítettem izmaimat, és próbáltam ülő helyzetbe hozni a testem. Gyerünk,… ö… ki is? Egy józanító pofon erejével ért a felismerés… nem csupán arra nem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide, hanem a saját nevemre sem. A felülési próbálkozásomnak ezennel vége szakadt, és könyörtelenül hullottam vissza az ágyba.
Hmm, igaz is, ágy… rossz helyen csak nem lehetek, hiszen puha ágyon feküdtem, még párna is volt a fejem alatt, aminek egyik sarkán még egy bojtban végződő zsinór is volt. Próbáltam tovább tapogatózni, hátha találok még valami féle biztos pontot a helyen, ahol vagyok. Amíg nem találtam eleget szó sem lehet arról, hogy megpróbáljak felállni. Ki van zárva.
Bal kezemet felemeltem, megpróbáltam ujjaimmal végigkúszni a falon, valami féle falvédőre számítottam a puha ágy után, ám csalódnom kellett; a fal csupasz kő volt, de egyáltalán nem hideg, tehát vagy kívül sincs az, vagy tűzhely is van a szobában. Jobbommal a másik oldalon kezdtem kotorászni, egy kisebb szekrényt, vagy asztalt találtam, óvatosan végigtapogattam rajta, hátha van rajta valami… és… hiába volt az óvatosság, az az árva váza bánta, ami ott foglalt helyet.

Remek. Mi van, ha vendég vagyok egy idegen helyen, nem otthon? Mit fog szólni, ha hazaér az illető? A hirtelen jött gondolat hirtelen is távozott, úgy gondoltam ideje felülni, ha már a szemeimet nem tudom kinyitni, illetve nem látok. Még mindig az az érzés kerülgetett, hogy még mindig csukva vannak a szemhéjaim. Újból megfeszítettem az izmaimat, s meglepően könnyen ment, szinte repült a felsőtestem, s elég könnyen fordult az alsó is, máris az ágy szélén ültem, lelógatott lábbal.
Mezítláb. Amilyen ügyesen eltörtem szegény vázát olyan ügyesen léptem most bele a kiborult vízbe, és ha nem kapom vissza a lábamat, talán a szilánkjaiba is. Lekúsztam az ágy túlsó végére, remélve, hogy annyira azért nem voltam ügyes, hogy odáig pattanjanak a szilánkok. Ha meg mégis, és belelépek, hát megérdemlem!

Az ágy túlsó vége magasabb, faragott falapban végződött, már-már összeállt egy kép a fekvő alkalmatosságról a lelki szemeim előtt. Egy széles, vastagon párnázott egyszemélyes ágy, melyen –tapintásból ítélve- selyem lepedő van. Talán azért, mert rajta feküdtem, de tapintásra olyan langyos volt, hogy szinte lemertem volna fogadni, hogy vörös, vagy valamely hasonló meleg árnyalat. Fura, szinte érzem a színét. És a végén a fa, az már nem volt meleg, kellemesen hűsítette felhevült tenyerem, mely mindeddig ökölbe szorulva várta, hogy mi történik. Talán sötét barna, vagy fekete lehetett… Nem, ennek nem éreztem a színét, de úgy gondoltam, hogy a vöröshöz ez passzol a legjobban.
Lassan, óvatosan leengedtem a lábaimat a padlóra, első érintésre felismertem, hogy fa padlón járok, és teóriámat igazolta a halk nyikorgás, ahogy súlypontomat rá helyeztem, és fellöktem magam két lábra.

Ösztönösen tártam ki magam mellett a karomat, hogy ha megbotlok, könnyebb legyen visszanyerni az egyensúlyom, esetleg egy nyílegyenes zuhanást tompítani, ám szükségtelen volt, elég könnyen megtaláltam az egyensúlyt: azonnal. Meg is lepődtem, és könnyelműen leengedtem a karjaimat magam mellé, aztán megtettem az első lépést az ismeretlenbe, előre, és meg is bántam a lépés előtti tettem, azonnal megingott alattam a föld, és reflexszerűen kaptam vissza a karom, már egy lépéssel arrébb. Lendítés közben a bal kezem fejét valami féle fa tárgyba ütöttem, legalábbis a padlón való koppanásból arra következtettem, hogy egykor lombbal rendelkező élőlény volt.
A tompa fájdalom nem látszott semminek az újdonság felfedezése mellett, meg úgy általában sem, annak ellenére, hogy elég nagy lendülettel vertem be, egy pillanat alatt szertefoszlott, én pedig ösztönösen a tárgy után léptem. Két kezemmel kaptam utána, az állva maradás volt most a tét, amit épp az előbb vívtam ki magamnak!
Egy szék volt. Karját mindkét kezemmel elkaptam, és azon nyomban le is ültem rá, s míg megkerültem bevertem a térdem egy másikba, ám a fájdalom ugyanúgy semmivé vált. Combom mellé tett kezemet lassan emelni kezdtem a térdeim fölött, asztal után kutattam. Óvatosan, … megint a név…

Miközben először érintkeztem az asztal lapjának aljával két dolog járt a fejemben: vajon mi is a nevem? Kezdett zavarni, a folyamatos önszólongatásom, de inkább az, hogy nem tudom kinek címezni az ilyesféle tanácsaimat. Valamint, örültem, hogy sikerült nem leborítani a szintén fa asztalt. Teljes tenyérrel tapintottam immár a bútort, elkezdtem kitárni a karjaimat, és lassan tudatosult, hogy nem is olyan kis asztalról van szó. Lábaimat kinyújtottam előre, azzal is próbáltam információt szerezni, és nem csupán egy, hanem három lábba is beleütközött. Mármint, asztallábba… jól is néznék ki itt, a nem is tudom mi közepén, vakon, mezítláb, és egy három lábbal rendelkező… valami lábát tapogatom a sajátommal.
Átfutott az agyamon az, hogy talán nem is az én érdemem, hogy nem borítottam fel, hanem csak szimplán túl nehéz volt ahhoz. Utóbbi bizonyítására meg is feszítettem a két csuklóm, s láss csodát, az asztal pihe könnyűnek tűnt, legalábbis abban az öt centiben, amit emeltem rajta… de akkor is.
Két kezemmel bejártam a saját vállamat, és végigsimítottam az egész karomat. Nem volt túl vastag, ám így tapintásra is tetszetősnek véltem őket. Remek, tehát kétkezi munkával foglalkozom, talán kovács vagyok? Vagy hentes? Ezeket képzeltem el így, hírtelen ilyen karokkal.
Könyökömet az asztalra tettem, markomba temettem a fejem, mintha el akarnám takarni a szemem, hogy ne lássak semmit, aztán erre is rájöttem, hogy teljesen felesleges, hiszen akárhogy erőltetném, akkor se látnék semmit. Ráadásul kezdem megszokni. Talán tíz percig ücsörögtem így az újonnan felfedezett területemen, aztán folytattam az expedíciót; szorosan az asztal lapjára tapasztott kézzel kezdtem lassan végigsimítani azt, - tanulva a kisasztalos incidensből - két oldalról, és szemben, hogy ha véletlen találok valamit ne jusson a megboldogult váza sorsára.

Az első fém tárgy. Mindkét kezemben éreztem egyet-egyet, és ismerős csörrenéssel koccantak valamihez. Egy-egy ujjamat kinyújtva próbáltam megkeresni a másik kezem, ennyire hamar összeért volna? Nem úgy érzem. Még egy új tárgy; egy tányér, állapítottam meg rövid körbetapogatásból. Csak ez után jutott eszembe; mi van, ha ebből valaki enni akar? Hát, most már nem fog...
Jobb kezemet lapos kúszásban tovább indítottam oldalra, és újabb fém eszközbe ütköztem. egy villa. Itt bizony valaki enni akar... Ráadásul nem egyedül. Bal oldalt nem találtam semmit, aztán előre nyúltam, hátha majd szemben találok még, és nem csak két embernek terítettek. Ebben az állapotban ezek az apró dolgok is hatalmas dolgot jelentettek, valószínűleg ez tartott a pánik, és a józan gondolkodás küszöbén, hogy folyamatosan új dolgokat találtam és mindezt az Én saját képességeimmel. Sikerélménynek számított.
Nos, a szemben lévő terítékeket nem sikerült megtalálnom, mert csak félútig jutottam el, és kis híján egy gyertyatartót is leborítottam. Oké, ideje lesz lassítani, nem lenne szép dolog, ha a ház gazdája megérkezik, és meglátja az összetört vázát, épp elég ez, nem kell egy elégett asztal is.

Egyedül a szívem dobbanását, és a levegővételt hallottam mindeddig, aztán egy kósza hang ütötte meg a fülem, fémes hangú csattanások, valószínűleg kulccsal kotorásztak egy zárban, ám túl messze volt ahhoz, hogy ennek a szobának az ajtaját piszkálják. Kicsivel utána zúgó hang keveredett, mintha szél fújt volna, majd egy tompa dobbanás, amint bezárja valaki az ajtót.
Felálltam, kinyújtott kézzel a hang irányába indultam, és pár lépés megtétele után elértem a falat, amin egy képkeretet tapintottam meg először. Finoman faragott volt, talán egy virág alakja akadt ujjaim alá legelőször, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, tovább tapogattam, ahol rá tapaszthatom a fülem a falra. További két lépés után meg is volt a kívánt hely.
Lépteket hallottam, nem túl hangosakat, tehát nem lehetett nehéz az illető. Furcsa, kettős érzés kapott el. Egyrészt örültem, hogy legalább nem vagyok egyedül, és talán tud is rólam valamit, ám mi van, ha csak feltörte a zárat, és a vesztemet akarja? Nem, az nem lehet, akkor nem lett volna kulcsa.

Pár pillanat múlva a léptek abba maradtak, és rendszertelen koppanások váltották fel őket. Kis kotorászást hallottam, majd tűz pattanásait. Tehát igazam volt, és nem betörő, inkább a ház tulajdonosa, aki a hideg szélben tűzifát hozott, hogy begyújtson. Akárhogy is, rá vagyok utalva, tekintve, hogy nem látok semmit, és ki tudja meddig.
Újabb léptekkel indult el, és egyre közelebbről hallottam azokat, majd két koppanás követte az ajtón. Ijedten löktem el magam a faltól, fordultam a hang irányába, és kalimpáltam a karommal, az egyensúlyt keresve, amit pár pillanat múlva meg is találtam, ekkor már hallottam az ajtókilincs csikorgását, és a halk nyikorgását.
Szélesre tárult az ajtó, ám nem láttam még mindig semmit. Megvakultam, most már biztos, ám nem volt időm, se kedvem ezen gondolkozni, még mindig azon járt az eszem, vajon mit akar tőlem az, aki éppen velem szemben áll, s nem látom, érzem a pillantását magamon. Ott állt, meg sem mozdult, meg sem rezzent, csupán nézett, ám még ezt is olyan módon, hogy a látásom nélkül is észrevettem.

Aztán elindult felém, lassú, nyugodt léptekkel, én pedig ösztönszerűen magam elé emeltem a kezem, védekezés gyanánt, bár még én sem gondoltam volna, hogy hogyan tudnék sikeresen hárítani akármilyen támadást is a legfontosabb érzékem nélkül. Éreztem, hogy közeledik, hallottam a lépteit, és hallottam, amikor megállt előttem, és váratlanul valamilyen ismeretlen érzés töltött el. A jobb csuklómon tapintást éreztem, de esküdni mertem volna, hogy még nem érte el azt. Pár pillanat múlva be is igazolódott, most már egy kéz kapcsolódott rá a kezemre, és olyan módon, amire végképp nem számítottam
A kéz maga kicsi volt, éppen hogy átérte a csuklómat, és gyönge, a középső ujján hideg fémet éreztem, tehát egy gyűrű, egy nő, talán? Különös, fémes csörgést hallottam újból, és ugyanaz a furcsa érzés kerített hatalmába, a másik csuklómat ugyanúgy körbefogta egy ismeretlen kéz, és lefelé kezdte húzni őket előlem.
- Ne félj! – egy nő volt. Bársonyos, gyöngéd hangja hallatán azonnal kikapcsolt az ösztönös védekezésem, és szinte magától bukott alá a csuklóm, s közben az egyiket elengedte, a másikat erősen fogta. – Gyere, feküdj vissza! – Amikor ismét meghallottam a hangját teljesen beleborzongtam, a zsigereimtől kezdve az utolsó porcikámig mindenem megremegett. Pár lépés megtétele után éreztem, ahogy közeledünk az ágyhoz, mintha láttam volna, dehogy láttam, inkább éreztem, a térdemnél az érdekes melegséget, amit sugárzott az ágy, ám amikor pontosan hozzáértem semmivé foszlott. Óvatosan leültem, és Ő végig a kezemet fogta. Puha, meleg kezén szinte élveztem, amikor a hideg fémhez értem. Annyira idegennek tűnt az érzés, mégis annyira biztonságban éreztem magamat, hogy eszem ágában sem volt már védekezni, vagy elrohanni.

Végigfeküdtem az ágyon, a párnát segített a fejem alá húzni, és csak ekkor vettem észre… mióta az ágy mellett van nem hallottam a lépteit, pedig biztos voltam benne, hogy halad, az ágy legvégén ültem le, és nincs az a hosszú emberi kar, ami hosszában átér egy olyan hosszú ágyon, mint ez, hiszen amint végignyúltam rajta, még nyújtózkodva se értem el a legvégén lévő ágytámlát. Ezen kívül magasabban volt a keze most, mint amikor a végén ültem… Észrevette volna az üvegdarabokat, és most… Lebeg?
- Úgy látom sikerült összetörni a vázát… - azt vártam, hogy dühös lesz, de a hangjából egyáltalán nem hallatszott ki az effajta érzelem, sőt, mintha egy anya gondoskodó hangjával bírna, és mielőtt bocsánatot kértem volna a számra tette az egyik ujját lakatként. – Sss, pihenj, semmi gond.

Megfogtam a kezét, és végigtapogattam a keze fejét, azt hittem, hogy valami rokonom, talán az anyám, ha még azon se borult ki, hogy összetörtem a vázát. Meglepetésemre egy dolog rögtön az eszembe jutott, illetve csak egy foszlány belőle; a huszadik évemen már túl vagyok, tehát ha ő az anyám, jobb esetben egy-két ráncnak muszáj lennie a kezén. Ám minden várakozásom kudarcot vallott, a keze olyan sima volt, mint az újszülötteké, és tökéletesen puha. Ismét megtaláltam a gyűrűt, és körültapogattam azt is. A felső részén valamilyen sima anyagot éreztem, és követni kezdtem felfelé a csuklója felé, ahol folyamatosan szélesedett, az alkarjához érve már az egész kezét körülölelte. Legszívesebben az arcomhoz emeltem volna, de ő kecses mozdulattal kihúzta a kezét a fogásomból. Fellélegeztem, és az őszintét megvallva valami azt súgta, örülnöm kell neki, hogy nem idősebb nálam. Legalábbis nem sokkal lehet az.
Bármennyire is akartam ellenezni ezt a mozdulatot nem tudtam neki ellent mondani. Jobb oldalamon ismét az a bizonyos melegség érződött, majd a megsüllyedt az ágy ugyanazon az oldalon. Rövid idő múlva üveges csörgést hallottam, és arra gondoltam, hogy éppen most söpri fel a váza maradványait, bár azt sem tudtam, hogy mikor hozott seprűt, ám amint befejeződött a csörgés egy koppanás a kisasztalon verte fel a szoba csöndjét.
- Kész! – vidámság hallatszott a hangjában, és elégedettség. – De még egyszer ne törd össze, légy szíves.

Ismét szólni akartam, most már tényleg érdekelt, hogy ki is ő, és miért vagyok itt, szinte fel sem fogtam, hogy az előbb a ripityára tört üvegvázát rakta össze a puszta akaratával. Éreztem, ahogy a kezét ismét a szám felé emeli, hogy lakatot tegyen rá… De elkésett, gyorsabb voltam.
- Mit keresek itt? – a keze megállt a levegőben, és nem múlt el a melegség a szám körül, ameddig el nem vette, és a szavaim még engem is megleptek, még arra sem emlékeztem, hogy milyen hangom van, és elégedetten mosolyogtam magamban. Úgy éreztem mindig is ilyet akartam, mély, férfias, mégis kedves, meg voltam elégedve vele. S bár nem tudom, hogy hogyan néztem ki, ha mást nem, ezt a hangot díjazhatja egy válasszal.
- Mindent elmesélek neked holnap.
Mindent. Érdekesen hatott. Mindent? Én pedig semmit sem tudok. Reméltem, hogy ő majd igen.
- Valamit szeretnék már most tudni. Tudsz rólam mást is azon kívül, hogy hogyan kerültem ide? Úgy értem, ismertél azelőtt?
- Nem, de a többit el tudom mesélni – éreztem, hogy mosolyog, szinte sugárzott a hangjából, csilingelt, tapintható volt a jó kedve. Vajon minek örül ennyire? – Nem tudok semmit rólad.
- Gondolom a nevemet sem – hiába volt jó kedve ez a kérdés még mindig lelombozott, pedig őszintén tudtam örülni annak, hogy ő is örül.
- Nem, még azt sem. Most pihenj, holnap kitalálunk neked egyet – simított végig a karomon, aztán felengedett az ágyat lefelé nyomó erő, és elindult kifelé az ajtó felé, ám út közben megállt. Gondolom a szék láttán. – Éhes vagy? – most már biztos, hogy a széket látta.
- Nem. Csak megpróbáltam felderíteni a helyet, ahol vagyok. – intettem a kezemmel arra, amerre gondoltam, hogy ő van, legalább lássa rajtam, hogy próbálok küzdeni a vakságom ellen.
- Rendben. A vakság miatt ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy holnap megoldjuk. - nem szóltam. Csak reméltem, hogy így lesz, és egy rövid mosolyt ejtettem meg felé, hátha látta. – Jóéjszakát!
- Neked is – szóltam, de már nem felé néztem, a plafon felé fordítottam a tekintetem, és gondolataimba merültem. Alig voltam ébren pár órát, alig ismertem meg, mégis annyira kimerültnek éreztem magam, hogy azonnal el tudtam volna aludni ismét. Folyamatosan az emlékeim után kutattam az agyamban, mindhiába, de nem voltam képes feladni a reményt, egyszerűen muszáj tudnom a nevemet! Erről jut eszembe, őt hogy hívják? Még ezt sem tudom, muszáj megkérdeznem, legalább ennyit tudjak róla. És az illata… Valahogy különösen kellemesnek tűnt, hiába éreztem rajta még a frissen vágott fa szagát, egyszerűen elbódított. Biztosan valami ritka, és gyönyörű neve van, annak kell lennie!
Csak kalimpált a szívem össze-vissza, és oda-vissza csapongtak a fejemben a gondolataim, olyannyira, hogy észre sem vettem, amikor bezárta az ajtót, már csak a lépések kopogása ütötte meg a fülemet a szomszéd szobából, és amire utoljára emlékszem mielőtt álomba merültem a tűz pattogása, miután felkotorta, és újabb darab fákat tett rá.
Azután elhomályosodott minden hang, amit hallottam, egyre távolabbról hallottam őket, és önfeledten, szinte örömmel adtam át magam az álmok birodalmának. Hm, úgy látszik egy újabb ismerős dolog, talán azelőtt is szerettem álmodni, mielőtt elvesztettem minden emlékem.

Álmomban egy sötét helyen jártam, egy erdőben, ahol a fáknak nem láttam a tetejét. Igen, végre valahol láttam! Mintha a saját szememmel szemléltem volna a történést. Öröm töltött el, hogy végre nem vaklálok, és egyre csak rohantam, ám valahogy mégsem éreztem a fáradtságot. Kis idő múlva havazni kezdett, én mégsem éreztem a hideget. Lecsupaszított fák között suhantam, egy bokor sem viselt levelet, majd ritkulni kezdett a rengeteg, és fény derengett fel a távolban. Még jobban nekiiramodtam, s már-már úgy éreztem, hogy emberfeletti sebességgel rohanok, és itt már minden teljesen fehér volt. A fák egyre csak fogytak, és egyre fényesebb volt az előttem lévő út. Már csak pár méter, még pár lépés ebben az iszonyatos tempóban…
Kiértem a rengetegből, és egy sziklaszirten találtam magam valahol iszonyatosan magasan, ám nem néztem le, egyenesen az égre szögeztem a tekintetem, és csak ekkor vettem észre, hogy éjszaka van, és egyetlen felhő sem takarja el a holdat! Már-már felsejlett bennem egy újabb ismerős érzés, talán mindig is szerettem nézegetni a csillagokat? Ebben a pillanatban farkasüvöltés szelte ketté az éjszaka csöndjét, de én nem törődtem vele, egyre csak néztem a holdat.
Egy ismerős tapintású kar nyúlt értem a két világ közé, hogy kézen fogva kitépjen az álmomból. Elhalkult az üvöltés, elhomályosodott a hold, és nem láttam már a csillagokat sem. Megijedtem, hogy megint nem fogok látni, ismét vaklálhatok, és szívem ismét vadul kalapált kikelve normál üteméből.
- Nem! Látni akarok! – idegesen szorítottam ökölbe mindkét öklömet, és ugyanaz a melegségérzet jelent meg a másik csuklómon is, majd ugyanaz az ismerős tapintás került arra is.
- Ébredj! Semmi baj, ne félj! – Az Ő hangja! Minden veszélyérzetem elszállt, tudtam, hogy nem lesz baj, kinyitottam a szemem és…
Vakító fény révedt a szemembe, és szinte ülő helyzetbe repültem az ágyon. Úgy éreztem, sose örültem még ennyire egy faház belsejének! Soha nem volt még ennyire szép egy egyszerű beüvegezett ablak, amin jégvirágok kúsztak felfelé, soha nem örültem még ennyire a hideg téli tájnak, soha…
- A nap! Látom! – örvendeztem, és képtelen voltam magamat visszafogni. Végignéztem magamon, végigtapogattam mindenem. A felsőtestem meztelen volt, és egy egyszerű szövetnadrág volt rajtam. Az első gondolatom az volt, hogy talán tényleg az enyém-e az imént fedetlennek említett testrész… Túl kidolgozott volt hozzám, aztán jött a tegnapi kovács-elméletem. Így már érthető.
A takaró! Valóban vörös volt, bordó, mint az emberi vér amikor kifakasztják, és tényleg sötétbarna volt az ágytámla. Istenem, talán megéreztem a színeket a bőrömmel, amíg nem láttam?
Hirtelen jobbra pördültem – még engem is meglepett, milyen könnyedséggel rúgtam magam föl anélkül, hogy az ágy egyet is reccsent volna. A váza! Egyetlen karcolás sem volt rajta, és friss virág is pompázott benne, egy fehér, hatszirmú, de nem tudtam volna megmondani, hogy milyen fajtából való.
- Örülök neki. – Az Ő hangja ismét! Végre megláthatom az arcát, végre... A hang irányba fordultam ugyanazzal a lendülettel, mint amivel a vázát kezdtem szemügyre venni. Pontosan a hátamnál volt.
Ahogy sejtettem, nem sokkal lehetett idősebb, mint én, talán húsz-huszonegy, maximum huszonkét éves, nem több. Tű egyenes, vállig érő vörös haja szabadon omlott kerek arca két oldaláról a két vállára, és látni engedte kerek ívben húzódó két kék szemét. Pici orra az arca közepén pihent… Nem láttam még ilyen szépet életemben, igaz, nem is emlékszem semmire, de lemertem volna fogadni, hogy igazam van. Orra alatt azzal arányos száj ívelődött mosolyra, amint engem figyelt.
- Te… te gyönyörű vagy! – habogtam, nem találtam a szavakat, minden itt volt az agyamban, minden megvolt, minden, amit mondani akartam, mégsem tudtam kinyögni őket, elterveztem valamit, és azonnal szertefoszlott minden.

Elnevette magát. Valahogy érthető, gyorsan végignéztem magamon, és még én is komikusnak találtam magamat. Egy szál nadrágban ugrálok az ágyban, mint egy kisgyerek, és a legalapvetőbb dolgoknak úgy örülök, mintha csoda történt volna velem. Hiszen az is történt, tegnap még vak voltam! Aztán meglátom őt, és csak ennyit tudok kinyögni. Saját szerencsétlenkedésemen elmosolyodtam én is.
És a hangja még mindig rengette a termet, akár egy kisgyerek, vagy valami madár, ami most szabadult. Önfeledten, és… Gyönyörűen.
Csak mosolyogtam, és figyeltem, ahogy nevet, szemei egy vonalba simultak, és jobb kezét, - amin most már láttam, hogy azt a bizonyos anyagot – a szája elé tette, mintha el akarná takarni a fogait, pedig tényleg, semmi oka rá, tökéletes fehérségben csillantak meg a beszűrődő napfényben. Bőre enyhén fakó volt, mondjuk nem meglepő, hiszen ahogy kinéztem az ablakon mindent hó takart, itt nem sok napsütés lehet. Ettől függetlenül, - talán pont amiatt, hogy visszanyertem a látásomat - most hét ágra sütött a nap.
Visszatérve a kezére, az én gondolataim még mindig a miatt a ruhadarab miatt fájt a fejem, amit a jobb csuklója köré tekert, és egy elvékonyuló szálat a középső ujján lévő gyűrűre kötözött. Vajon mi lehet a célja? Vajon csak azért hordja, mert tetszik neki, vagy eltakarja a csuklóját?
Elhessegettem a gondolataimat, és szemügyre vettem a ruháját. A hajánál valamivel mélyebb vörösben pompázó egyszerű felső ruházat takarta felül, kisebb kivágással a mellén, melynek köszönhetően megláttam a fekete ékkövet a nyakában. Első ránézésre talán valami féle vékony bőrszíjra fűzött ezüst ékszer volt, mégis az a hatalmas fekete kő a berakásban - akkora, mint a hüvelykujjam ujjbegye - kötötte le a figyelmem.
Meglehetősen csinos volt, nem csak az arca volt tökéletes, de akkor sem érdekelt volna, ha csak az arca ilyen szép. Karcsú derekától lentebb már nem láttam, mert az ölébe vette a takarót, amivel tegnap éjjel én takaróztam be, és szinte egybeolvadt az ő ruhájával.
Már nem nevetett, csak néztük egymást. Késztetést éreztem arra, hogy megtörjem a csöndet, ami ránk nehezedik, de nem tudtam, fogva tartotta a tekintetem az övé. Mélyen belefúrtam magam a kék tengerbe az arcán, és ő is az enyémbe, pedig fogalmam se volt arról, hogy nézhetek ki mellkastól fölfelé. Igazából nem is érdekelt.
Az imént még a nevét akartam kérdezni, de eszembe jutott az is, hogy mi lenne, ha csak név nélkül ismerném? De igazából az se érdekelt volna, ha az enyémet nem tudom meg életem hátralévő részében, csak az övét tudjam!
- Syana - végül ő törte meg a csöndet, de nem tudtam mire vélni azt a szót, amit kiejtett. Mindenesetre olyan szépen csengett, hogy akár a neve is lehetett volna. Illett hozzá, tetszett. Zavarba jöttem, de késztetést éreztem arra, hogy visszakérdezzek.
- Megbocsáss…? - Ismét elnevette magát, bár most nem sikerült együtt éreznem vele, szégyelltem magam, és valószínűleg nem sikerült elrejtenem az arcomról ezt az érzést, mert felismerte.
- Nem, semmi ba…
- Mondd, hogy ez a neved! Annyira szépen cseng, illik hozzád!
Újra mosolyra szaladt a szája, jó kedvű lány, az már egyszer biztos. De kétélű ez a mosoly, ki tudja, hogy most tényleg örül, vagy az én szerencsétlenkedésemen derül? Mindenesetre egyiket se bánom, míg ilyen szépen teszi azt.
- Igen, a nevem - felállt, és elindult az asztalhoz, én pedig csak most vettem észre azt… Akkora volt, hogy másfélszer ráfértem volna hosszában, és talán a teljes felsőtestem keresztben. Én pedig csupán egy csuklómozdulattal felemeltem. Izmos kovács lehettem…
- Éhes vagy? - szólt vissza az ajtóból. - Kérsz valamit?
Gondolatolvasó? Vagy csak szimplán mindent kitalál, amit tudni akarok, vagy szükségem van rá?
- Előbbi. - mosolygott, és elsimította a haját az arcából. - Nemrég főtt meg a leves, behozom.
Előbbi? Gondolatolvasó? Megijedtem, tényleg, és először féltem, mióta találkoztam vele. Most már, ha akarnék se menekülhetnék innen, úgyis megtalálna, hiszen egyszerűen kiolvassa a fejemből azt, ahol járok, és innentől gyerekjáték a befogásom. Igazából nem is tudom, hogy miért gondolkodtam ezen, egyelőre nincs okom menekülni. De…Hiszen ezeket a gondolatokat is érti.

Egy kis bogrács, gőzölgő levessel vonult be az ajtón, én amilyen gyorsan csak tudtam odaugrottam, és elvettem tőle, nem törődve azzal, hogy meleg. Nehogy ő cipelje már. Feltettem az asztal közepére, ekkor jutott eszembe a tegnap már feltett teríték, kettő is volt, letakarva valami vékony lepellel, nehogy porosodjon. Úgy látom, azért van neki is hibája, de kit izgat? A lustaság fél egészség.
- Ami azt illeti, nem mindig tudok olvasni az emberek gondolataiban, eléggé megerőltető dolog, meg hát illetlenség is, nem igazán alkalmazom, csak most annyira szerencsétlennek néztél ki ott, hogy felmerült a kérdés bennem; vajon képes-e válaszolni? Bocsáss meg.
- Nem gond - húztam le a leplet a tányérokról. - Csak a jövőben mellőzd a dolgot, ha megkérhetlek.
- Természetesen. - mosolygott, majd elvette a kezemből a leves szedőt. - Ülj le!
Szó nélkül engedelmeskedtem, és megfordult a fejemben, hogy vajon miért ilyen kedves velem? Pedig alig ismer, mégis…
Minden gondolatot kivert a fejemből a leves illata, a gőz, ahogy az orromba csapott a tányérból, ahogy kiszedett egy adaggal. Nem emlékeztetett semmilyen ételre - persze hogy nem - mégis ínycsiklandónak tűnt. Tej sűrűségű volt, és nem volt semmi benne, legalábbis látszólag.
- Ez miből van? - emeltem föl a kanalam, de azért megvártam, míg ő is leül. - Nem tudom beazonosítani.
- Gombából. Az egyik kedvencem. Jó étvágyat! - belekavart a levesébe, én pedig követtem. A tányér alján tényleg volt gomba, ráadásul ugyanabból a bográcsból, mint az övé, tehát nem kell félnem attól, hogy megmérgez. Az első kanállal vettem a számba, és meglepetten tapasztaltam, hogy ízlik. Ne ítélj a külsőről, újabb tanulság. Viszont akkor Syanát sem kéne megítélnem a szépsége alapján. Jobb félni a tűztől.
Rövid idő múltán, amikor befejeztük a…
- Mennyire jár az idő? - teljesen elvesztettem az időérzékem.
- Dél múlt nem sokkal. - tette a tányérját az enyémbe, és a kanalakat az övébe, majd az ajtó felé vette az irányt. - Kérlek, a bográcsot utánam hoznád?
Bólintottam, s felvettem az asztalról a már kihűlt fülű tárolót.

Szóval, rövid idő múltán, amikor befejeztük az ebédet átmentünk a másik szobába, ami mindeddig rejtély volt számomra, de ahogy gondoltam, ez volt a konyha. Velem szemben tűz lobogott, bár nem túl nagy lánggal, valószínűleg az utolsókat rúgta, így odamentem a kandalló mellé, és tettem rá pár darab fát, majd megpiszkáltam egy kampós vassal. Kis ideig időztem, néztem a lángokat, ahogy új erőre kapnak a hasított fák elfogyasztásából.
Közben Syana a szoba másik végében egy kisebb vas teknőben elmosta a porcelán tányérokat, és a kanalakat.
Elérkezettnek láttam a pillanatot arra, hogy kifaggassam mindarról, amit rólam tud, legyen az bármi kevés.
- Syana, mondd, hogy kerültem ide?
- Hát, ez egy hosszú történet, este a tűz mellett jobb mesélni, ígérem neked, mindent elmondok. - felkapta a bográcsot, és a maradék levessel odajött hozzám. Egy fedőt emelt le a falról - amit eddig nem is láttam - rátette, és lerakta a levest a tűz mellé. - Eleget főztem, hogy vacsorára is elég legyen. - bólintottam, tényleg ízlett, nem bántam, hogy még vacsorára is ezt kell ennem.
- Legyen. Kell valamit segíteni a ház körül?
- Nem igazán, elboldogulok - legyintett, de nem nézett a szemembe. Elment mellettem, már másodszor, pedig annyira szerettem volna azokba a kék szemekbe nézni. - Már régen egyedül élek. - Eddig élt bennem egy csöpp remény, hogy a gyűrűje párja engem illet, most sikerült megölni ezt a pislákoló csillagot… - Valami gond van?
- Nem, nem semmi - csak most ne olvass a gondolataim közé, kérlek! - Biztosan nem kell semmi? - próbáltam terelni.
- Hát, ha ennyire segíteni akarsz, segíthetsz fát vágni, ez már nem húzza ki estig - van Isten, sikerült! Köszönöm.
- Rendben. Egyébként te hol aludtál? Akármennyire is próbáltam, nem találtam ágyat ebben a szobában, csak egy hintaszéket, és egy nagyobb karosszéket, mindkettő a tűzhely közelében. Csak nem…
- A kandallóval szemben a hintaszékben - mosolygott. - Valamit kéne találnunk rád, nem jöhetsz ki fél pucéron. - most tudatosult bennem, hogy mezítláb vagyok egy szál nadrágban, és akármilyen felső rész nélkül, most már nevetett.
- Azt hiszem, nyertél - elfojtotta a kacagást, és ismét felöltötte a mosolyát. - Feltételezem nincs férfi ruházatod.
- Eltaláltad. A tiéd pedig kicsit…
- Milyen? Szakadt? Viseltes? Régi? - újabb remény csillant fel, talán megtudok valami a múltamról!
- Hát, - húzta el a száját - talán jobb lesz, ha te nézed meg. - újra az ajtó mögé bújt, pár lépését hallottam, majd ismét előjött, egy sötétzöld, első ránézésre vastag felsőruhával. Elém fordította a bal vállát, illetve ami maradt belőle. - Elszakítottad. Ne kérdezd, majd megtudsz mindent.

Megint ez a majd, majd mesélek, majd megtudod, majd lesz valahogy, nem igaz, Ő nem izgul semmin? Nem hát, talán évek óta él itt, egyedül, ki sürgetné? Őszintén… Kiborultam, és valószínűleg Ő is megláthatta rajtam, hiszen olyan bűnbánó, elgyötört arcot vágott, mintha azt mondaná „ne haragudj!”. Pedig nem akartam dühös lenni, csak hirtelen.
- Bocsáss meg, lefeküdnék, még nem érzem magam túl jól - hazudtam. Valószínűleg neki köszönhetem az életem, én meg hazudok neki. Ám most már mindegy, kimondtam. - Ha mégis segítség kell, szólj, lefekszem, ha nem gond.
Elfordult, nem nézett rám. Odament a falhoz, leakasztott egy sötétszürke kabátot, amin vastag prém húzódott a nyakán körbe. Belebújt, és az ajtóhoz lépkedett. Egy félmosolyt csalt az arcára, intett, majd kilépett.
Visszamentem az ágyhoz, ismét lefeküdtem. Megint ugyanaz a jelenet, amit tegnap este játszottam el. Minden gondolatom össze-vissza, még véletlenül sem volt egy helyen, és hiába próbáltam rendszerezni őket minden próbálkozásom kudarcba fulladt.
Végül ugyanaz lett a sorsa az évődésemnek, mint tegnap éjjel. Elaludtam és, nem túl mély, álom nélküli álomba merültem, majd csak arra ébredtem, hogy csapódott az ajtó. Nem esett nehezemre fölkelni az ágyból, lévén, hogy szinte csak pihentem, ám érdekes, még csak nem is derengett, hogy valaha is ilyen sok alvást igényeltem volna, miért lehet ez?
Ő jött be a szobába, engem pedig elöntött a bűntudat. Valószínűleg csak én dramatizáltam túl, mégis szégyelltem magam amiatt, mert hazudtam neki. A kabát már nem volt rajta, viszont a hóna alatt volt egy kisebb göngyöleg ruha, de igazából nem kötötte le a figyelmem.
- Öhm, - azt hiszem, legközelebb átgondolom a dolgot, ha megszólítom, valami miatt mindig elveszítem a fonalat, ha hozzá beszélek. - Bocsáss meg az előbbiért, nem akartam illetlenül viselkedni, feleslegesen borultam ki.

Szó nélkül, ugyanazzal az angyali mosollyal nyugtázta, hogy nincs semmi gond, amivel akkor nézett rám, amikor elhagyta a házat, én pedig visszafeküdtem. Kezd az agyamra menni, inkább veszekedjen! Így olyan, mintha egy álarc mögé bújna, csak hogy ne keveredjen összetűzésbe velem. Vajon ő jobban fél tőlem, mint én tőle?
Lassan közeledett hozzám, ölében az összetekert ruhákkal, s letette mellém az ágyra őket.
- A tieid, próbáld föl! - ekkor vettem észre, hogy egy szék is van bent a szobában, vagy csak most hozta be? Nem tudom, a lényeg, hogy leült velem szemben, és figyelt.
Első tapintásra bőrből készült darabok voltak, és először a felsőruhát vettem magamhoz, két vállánál fogva magam elé csüngettem. A fekete ruha elején ezüstgombok voltak elég sűrűn elhelyezve, és a bal vállánál egy-egy fém szegecs állt ki belőle az elején és a hátán, nem túl hosszúak, talán valamit rájuk lehetett fogatni. Egy féloldalas vállvértnek tökéletes rögzítő eszközök. Lefektettem a térdemre, és sorban szétpattintottam a gombokat, majd belebújtam. Hirtelen kicsit hűvös volt, de gyorsan tovaszállt az érzés. Felálltam, begomboltam, és kihúztam magam.
- Mintha csak rám öntötték volna - állapítottam meg magamon végignézve, Syana pedig a hátamhoz közelített. Megigazította a galléromat, és a jobb lapockámra tette a kezét.
- A bátyámé volt. Kérlek, vigyázz rá! - kezét körkörösen mozgatta a hátamon. - A díszítést is ő csinálta. - Aztán a bal oldalamra húzta, kicsit lentebb, de itt már nem tudtam kivenni a mintát.
- Milyen díszítés? - megpróbáltam hátrasandítani, de nem láttam a szóban forgó dolgot. Az igazat megvallva még ennél szűkebb mozgástérre számítottam, lévén a bőr nem szokott engedni, ám meg kellett lepődnöm, nagyon kényelmes volt.
- Ez itt - ismét a lapockámon volt a keze. - a hold, imádta a teliholdat. Vérvörös színű, és ez itt - csúszott vissza. - ez egy ezüstszín farkas.
- Nem fogja hiányolni a bátyád, gondolom, kedves lehet neki. - ismét valami fura érzés kerülgetett, mintha loptam volna.
- Nem, ő már nem fogja. - szomorúság keveredett a hangjába, és féloldalt fordultam felé. A földet bámulta, szeme szinte remegett, láttam, hogy érzékeny témára tévedtem.
- Bocsáss meg! - már másodszor kértem bocsánatot öt percen belül. - Nagyon tetszik, köszönöm. - a nadrágot vettem a kezembe. Egyszerű szövés volt, mindkét combján négy-négy a vállon lévő szegecs meredt két oldalra. - Apropó, ezek a fémdarabkák micsodák?
- Örülök, hogy tetszik, próbáld fel a nadrá… bocsánat - elpirult, és elfordult. Én is hátat fordítottam, és úgy kezdtem átvenni a nadrágot. - A ruha maga egy könnyű harci ruha, amit gyakran hordott ő is hétköznapi ruhaként, mert kényelmes, és nem mellesleg jól is állt neki. A vállán egy féloldalas vállvért helyét találod, a vérten volt két rövidebb szíj is, amivel a karjához erősítette az alsó részét, így ugrások alatt sem mozdult el a helyéről. A combokra szintén rövid lemezpáncélt erősített, valahol még meg is vannak a két csuklóvédővel együtt. Otthon.
- Otthon? Hogy érted? - az utolsó szó kiejtésekor megint elszontyolodott, én pedig csak az utolsó utáni pillanatban vettem észre, hogy megint rossz helyen tapogatózok.
- A falunk nincs túl messze innen, míg aludtál én végeztem a tűzrevalóval, és elmentem a ruháért.
Végeztem az öltözködéssel. Megfordultam, és megkopogtattam a vállát, először csak a válla fölött nézett hátra, majd egész testével megfordult, rám nézett.
- Egyre jobban emlékeztetsz Ronra - mosolygott. Végre. - Van hozzá csizma és köpeny is. - mutatott a székre, az asztal mellett, a csizma a szék mellett, a köpeny pedig annak karján volt.
- Köszönöm. De folytasd, kérlek! - odasétáltam a székhez, és ekkor vettem észre, hogy már besötétedett. Leültem a székre, és kezembe vettem a fekete csizmát. A jobb boka külső részén pár zsinór lógott lefelé díszítés gyanánt, a balon pedig egy kisebb táska lógott. Felnyitottam a szíjat, ami fedte a tetejét. Egy kisebb tőr volt benne, amit ösztönösen húztam ki, engedve a kíváncsiságomnak. Markolata pont kézre állt, első ránézésre egy dobókésnek tűnt. Fekete madzaggal volt X alakban keresztbefonogatva, hogy ne csússzon el a kéz használat közben. Pengéje rövid, szépen megmunkált, hófehér penge volt. - Ez meg?
Syana nagyot sóhajtott, majd felállt, és intett, hogy menjünk át a másik szobába. Igaz is, már alig hallatszott a tűz pattogása, jó lesz megrakni.

Kinyitottam előtte az ajtót, ő levette a köpenyét, amit még mindig viselt. Ugyanolyan színben játszott, mint az, ami az én székem háttámláján feküdt. Elsétált a tűzhelyhez, és leült az odakészített székre. Azt hiszem, megvan, honnan került az ágyam mellé egy ugyanilyen, hiszen tegnap este itt még kettő volt.

Gyorsan belebújtam a lábbelikbe, felkaptam a kívül fekete, belül bordó színű köpenyt a szék karjáról, átdobtam arra, amit még abban a szobában hagyott, és felemeltem azt, elindultam vele Syana mellé. Amilyen nehéznek látszott, annyira könnyen sikerült felvenni, és arrébb vinni. Leültem vele szemben, és vártam, mikor kezd el mesélni.
- Nos, egy kis faluban laktunk nem túl messze, talán félnapi járásra innen. - kikerekedett a szemem. Ennyit aludtam volna? - Ne csodálkozz semmin, csak várj, elmondok mindent, úgy érzem, megbízhatok benned. - mosolygott. - Szóval, a Ron és én örököltük apánk egyik tulajdonságát, szabályozni tudtuk a vérünk nyomását, illetve nem is azt, hanem egy különleges gén működését benne, ami családunk öröksége, de apánk nem használta, nem tudjuk miért. Illetve nem tudtuk még, hogy miért.
- És miben tértek el a rendes, hétköznapi emberektől?
- Nem szeretnék róla beszélni, legyen elég ennyi, idővel, lehet, hogy elmondom, vagy magadtól rájössz. Ideadnád? - a tőr felé nyúlt. - Köszönöm. Amikor a falubeliek megtudták, hogy mi nem szándékozunk az apánk módján élni mindenki elfordult tőlünk, és Ronban feléledt egy vágy, bizonyítani akart nekik, mindennél jobban, hogy nem érdemeljük meg a hozzáállásukat. - nadrágja hátulsó zsebéből egy kisebb erszényt vett elő, és beletolta a kést. - Akkoriban elég sok volt a falu körül történt megmagyarázhatatlan esemény. Sok ember eltűnt, és sosem láttuk őket újra, vagy legalábbis élve nem.

Rövid szünetet tartott, látszott rajta, hogy nem a legkedvesebb emlékeit bolygatom, de nem akartam megszakítani, minden érdekelt, amit csak megtudhattam, és nem ellenkeztem, ha valamit nem akar még elmondani, teljesen érthető, hogy egy vadidegennek nem tereget ki mindent.
Aztán kezdtek tudatosulni bennem a szavak, tehát a hatásszünet célhoz ért. Megborzongott a hátam. A bőr tokot a kezében forgatva folytatta:
- A vadászat és a halászat a falu egyik főbb megélhetési forrása volt a favágás mellett. Az ország többi részéből sokszor jöttek hozzánk fát rendelni, hiszen az északi fenyő az egyik legjobb bútor alapanyag. Ezért is látsz itt ilyen sok féle fa bútort. - mutatott körbe, és csakugyan, minden, amit meg lehetett csinálni fából, abból is volt. - Sorra tűntek el a vadőrök, a halászok, és sorra gyilkolta le valami a favágókat. A túlélők pedig valami féle árnyakról suttogtak, szőrös, két lábon álló vadállatokról, amik olyan léptekkel haladnak, akár a szél, és olyan erővel bírna, hogy egy fát is ki tudnak csavarni a földből. Soha nem felejtem el, amikor tizenhat évesen a három évvel idősebb bátyámmal együtt láttam meg apám holttestét a falu határában.
Más lány már sírva fakadt volna. Meglepett, hogy milyen erős, vagy csupán kiirtotta magából az érzést? Remélem, nem az utóbbiról van szó.
- Ilyen közel nem történt még semmi sem az említettek közül. Mindeddig - hangja egyre sötétebb lett, kicsit felsejlett bennem az érzés, hogy csak rám akarja hozni a frászt, hogy csak ijesztget. De az arcából nem azt olvastam ki, hogy ezzel próbálkozik. Szép kék szeme nem csillogott egyáltalán, csupán a tűz fényét láttam benne, amit bámult oly komoran, mint egy szobor, és bőre még fakóbbnak tűnt, ha még lehet ennél egyáltalán fakóbb. - Anyám szinte végigsírta a következő két napot, és a temetés után se volt jobban. Ron pedig elhatározta, hogy vadász lesz, és kideríti, hogy mi ölte meg apámat. Egyedül voltunk a sírjánál, amikor bosszút esküdött, és ezzel a tőrrel vágta meg a tenyerét közben. Nálunk azt mondják, amit a vér erejével esküszik az ember azt nem tudja megmásítani.
Ismét elcsöndesedett, s odahajolt a tűzhely bal oldalához, ahol egy rakás fa várta a sorsát. Felkapott két, három vaskosabb darabot és végső útjukra bocsátotta azokat.
- Az elkövetkezendő fél évét csak az edzés kötötte le, minden szabad percében erősített, futott, gyakorolta a vér irányítását, és egyre nagyobb ellenszenvet vívott ki a falusiak körében. Kardot kovácsoltatott magának, egy akkorát, mint amilyen én akkor voltam, és a falufőnök fiától tanult vívni. Így telt el apa nélkül az első fél év, mígnem a férfi, akitől Ron tanult szintén eltűnt. Ronra gyanakodott az egész falu, azzal gyanúsították, hogy megölte, mi pedig rettegve aludtunk el minden éjjel, egészen addig a napig… Az egyik este arra ébredtünk, hogy az utcán emberek rohannak kiáltozva. Kiugrott a mellettem lévő ágyból, és azonnal magára öltötte a ruhát, amit most viselsz, pont úgy, ahogy most viseled. - végignézett rajtam, újra felcsillantak a kék szemei, végre, újra láthattam bennük magamat, és egy piciny boldogságot. - Akkor még nem volt hozzá a vállvért, és a lábát védő lemez. Követni akartam, de nem engedte, a lépcsőről visszaparancsolt az ágyba. Először szót fogadtam, de amikor hallottam a bejárati ajtó csapódását én is felöltöztem, és amint lehetett követtem.
Ismét a tüzet piszkálta a hosszú vassal, amit már a kezébe fogott akkor, amikor leültünk. Úgy látszik, próbálja elvonni a figyelmét, hogy ne fakadjon ki.
- Nem tudom mi volt az, sötét volt, de a bátyám úgy követte minden lépését, mintha előre tudná, hogy hova tart, mindig csupán egy lépéssel volt lemaradva attól az árnytól, majd egyszer a bestia szembe fordult vele, pont annak az utcának a végén, amin mi laktunk. Messziről néztem végig, ezért nem láttam a harcot, csak a legvégét, amikor már a kíváncsiság annyira eluralkodott rajtam, hogy nem törődve a saját testi épségemmel, egyre közelebb mentem hozzájuk. A bátyám sorra használta a vérét, és akkorákat ütött puszta kézzel az árnyra, hogy a vonítását az egész falu hallotta, és kisebb sereg gyűlt már körülöttem, amikor az ellenfele az egyik ház falára ugrott, majd egyenesen Ronra.
Ismét megállt. Észre sem vettem, hogy miközben mesélt egyre hevesebben szedtem a levegőt, s a szívem is a torkomban dobogott.
- Ron elvetődött oldalra, bár így ő is a földre került, és az árny csupán fél méterre mellette érte el a havat, ám ő nem habozott: Összeszedte minden erejét, és a feltápászkodni készülő bestia gerincét darabokra roppantotta, majd egy rúgással jó két métert repített a bestia testén. Alig tízlépésnyire tőlem ezúttal már Ron vetődött a földön fekvőre, és átszúrta a szívét. Megkönnyebbültem. Örömömben nevettem volna. Az emberek mögülem egyesével, és egyre sűrűbben kezdtek el futni a bátyám felé. Büszke voltam rá, mert először mert kiállni a névtelen rémület ellen. Úgy öten álltak már ott, amikor már nem remegett a lábam annyira, hogy ne bírjak felállni. Futásnak eredtem én is. Átverekedtem magam a tömegen, ami a hullát bámulta, de engem nem érdekelt a szörnyeteg. Ron a test mellett a hóban térdepelt, halálosan kimerült volt, lihegett. Odarohantam hozzá, és a nyakába ugrottam. Hiába volt annyira kimerült, még mindig volt benne annyi erő, hogy megtartson, miközben én teljes súlyommal ránehezedtem. Egy karcolás sem volt rajta.

Elhallgatott. Az utolsó mondatokat olyannyira lelkesen mondta, hogy szinte megelevenedett minden egyes hajtincse. A fejét ide-oda kapta, hol a tűzre, hol rám, hol pedig a tőrre figyelt. Gyönyörű kék szemében a boldogság lángja lobogott, nem az, amit a kandallóban figyelt. Aztán lekúszott a mosoly az arcáról, ismét nagyot sóhajtott.
- Aztán valami olyan hangot hallottunk, amit az éppen kidőlő fa ad ki magából. Tisztán emlékszem, hiszen apám a favágók közé való volt, és sokszor voltunk vele az erdőbe azelőtt, hogy nem voltak ilyesféle vadállatok a környéken. Ám most nem a fa recsegett. A tömeg körülöttünk elborzadt, két, három lépés távolságot vettek fel a holttesttől. Ron válláról felemeltem a fejem, és a földön kúszott a tekintetem a kard áldozata felé. A hatalmas vértócsa közepette egy férfi teste feküdt. A bátyám közel húzott magához, olyan közel hogy ne láthassam. De már késő volt, felismertem. Hogyne ismertem volna? Apám arcát sosem felejtem el.
Zokogni kezdett. Hirtelen ért a kifakadás, és zavarba jöttem, nem tudtam mit tehetnék ellene. Szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Végül döntött a szándék, és nem érdekelt, hogy mi lesz.
Felálltam, közelebb léptem, és letérdeltem a széke mellé, majd átöleltem. Remegett a lábam, nem a félelemtől, illetve, nem a történet ijesztett meg, hanem, hogy ő mit fog rá válaszolni. De nem érdekelt. Hosszú vörös hajába fúrtam az arcomat, és mélyen magamba szívtam az illatát.
- Bocsáss meg, nem akartam, nem tudtam, hogy ez lesz a vége - ennyit bírtam kinyögni, semmi mást, és csak öleltem ott, a kandalló mellett.