Vörös Hold - II: Anoth

Hosszúra nyúltak a percek ott, abban a székben, és egyre különösebben éreztem magam ott, ahogy őt ölelem. S bár folyamatosan megnyugodott, nem hiszem, hogy valaha is el tudná feledni azt a látványt, amit ott kapott az élettől. A saját apját látta visszatérni a halálból, és a saját bátyjára támadt. Isteni szerencse csupán, hogy nem tett kárt Ronban, s bár még nem tudtam a története végét, valami azt súgta, nem ez az egyetlen szomorú része az életének.
Lassan fölszegte a fejét, és letörölgette a könnyeit. Olyan furcsa látvány volt… Hiába nem ismertem, csupán két napja, mégis, olyan érzés kapott el, hogy ha most elszakítanának tőle, minden erőmmel azon lennék, hogy visszakerüljek hozzá. Biztos voltam benne, hogy erős lány, úgy testben, mint lélekben, mégis, úgy éreztem, mégis hiányzik mellőle valaki, aki megvédi. Ahogy a kék szemeivel az enyémekbe nézett, és egyre mélyebbre fúrtuk magunkat a másik tekintetében lassan tudatosult bennem a gondolat; Mi lenne, ha megpróbálnám én betölteni azt a helyet?

Újra felsóhajtott, elhúzta magát a karjaimból. Egyrészt megnyugodtam, hiszen nem kell ebben az idegen helyzetben alakítanom tovább, de egy részem mégis maradt volna még. Folytatni akarja, látszott a szemén, valahogy ilyennek képzeltem a bátyja tekintetét is. Amit egyszer a fejébe vesz, azt tűzön-vízen át megvalósítja, kerüljön bármibe.
- Nem muszáj folytatnod - keltem fel mellőle, közelebb húztam a széket, és leültem, bár az arcom alig volt messzebb tőle, mint eddig.
- De - elkerekedett a szemem. - Megígértem, hát megtartom - egy mosolyt erőltetett az arcára, én pedig learattam az elméletem pontosságának babérjait magamban.
Ismét a tüzet figyelte, már-már azon gondolkodtam, hogy tényleg fél tőlem, legalábbis nem akar huzamosabban a szemembe nézni, vagy csak az önbizalmával lehetnek gondok, és csak egy biztos pontot keres a szobában. Végül is nagy levegőt vett, és ismét belekezdett:
- A falusiak mind felismerték, Ron pedig ismét megragadta a kardot, és lemetszette a testről a fejet. Anyámat elkapták a hátsó sorban, és nem engedték oda. Kiabáltam neki, hogy semmi bajunk, de a tömeg folyamatos zajongása, és a könnyeim miatt nem hiszem, hogy meghallotta, így muszáj volt beérnie a többiek szavával. Kis idő múlva elindultam felé, és hazamentünk, Ron és pár harcos a faluból maradt, és elrendezték a holttest sorsát. Végleg. Felvitték a szemben lévő hegyre, máglyát raktak, és elégették - kimutatott az ablakon, pontosan szemben volt a hegy, amire gondolt, szóval a falu is a közelben lehet. - Pirkadatig fenn voltunk anyámmal, elmeséltem neki a dolgot, és meglepően jól fogadta.
- Mi lett a főnök fiával? - igyekezte elterelni a figyelmét a családi ügyekről, és mivel tudtam, hogy a történetmesélésben nem tudom megszakítani, így azon belül próbálkoztam.
- Sose láttuk többé. És Ron, attól az éjjeltől kezdve szinte ünnepelt hős lett, ám az öregek még mindig csak a szörnyet látták benne, és bennem, viszont eltűrtek minket, mivel amíg ő járőrözött a falu körül több árny is a hegyen végezte. Emberek álltak mellé, mert ők is csatlakozni akartak a harcba, több száz ember végezte az erdőben, vagy a folyóparton, addig az éjszakáig, és ha mindegyik visszatér a halál után Ron nem lett volna elég egyedül. Így hát Ron elvállalta a vadászok megszervezését, és ugyanazt a kiképzést adta tovább, amit ő végigvitt. S bár nem voltak olyan hatékonyak, mint ő, mivel nem birtokolták a családunk génjeit, a semminél többre mentek, és minimum kettes, hármas csoportban mentek vadászatra, így kiegyenlítették az erőbeli hátrányt a számbelivel.
- Tehát a falu védelme adott volt? - próbáltam tovább húzni a témát, addig se a családjára gondol. - És akkor te hogy-hogy itt élsz?
- Tizennyolc voltam, amikor édesanyám valamilyen ritka kórt kapott el, és fél év alatt teljesen leépült a szervezete, majd meghalt - megint elszomorodott, de valami azt súgta, hogy most nem fog kiborulni, elég erős lesz ahhoz, hogy befejezze. - Aztán négy hónapra rá a bátyám se tért haza egy vadászatból. Két és fél hónapig vártam, mindhiába. Valószínűleg most ő is egy árny valahol, ha nem akadt még egy olyan vadász, mint ő, és nem sikerült megölnie. De még egy ilyen profi nem hiszem, hogy volt, mint ő, tehát ennek az esélyét teljes mértékben kizárhatjuk. Viszont egyesek szerint látták a közeli települések egyikében, úgy egy éve. De lényegtelen, nem mertem elindulni. A falubeliek pedig kiüldöztek közülük, mivel már nem volt Ron, nem volt semmi, ami miatt el kellett volna tűrniük engem, és, bár senkinek nem ártottam, nem látták bennem csak a szörnyet.
- De, ha kiüldöztek közülük, hogy kerültek ide a ruhák? - meglepően hamar túltette magát rajta. Biztos voltam benne, hogy már többször átrágta magát rajta, és eleget szenvedett, nem csoda, hogy már sikerül viszonylag könnyen túllépnie. Inkább nem firtattam tovább.
- Igaz, azt mondtam az előbb, hogy nem mondom el neked, de mivel amíg meséltem már elárultam egyet, s mást, már mindegy. Ron és én örököltük az úgynevezett vérlöket nevű képességet. Évszázadok óta a vérrel öröklődik a családunkban, és annyiban merül ki, hogy gondolatunkkal, és kellő izomzattal kontrollálni tudjuk az erőkifejtést. Egy röpke pillanatig minden izmunk ellazul, és csak a kívánt izmok feszülnek. Kellő önkontrollal nagyobb erő kifejtése is elérhető, testi, és lelki erő keverésével.
- Azt hiszem, értem - igyekeztem nagyon értelmes képet vágni, és tényleg úgy tenni, mintha érteném, pedig nem volt teljesen tiszta. De szégyelltem még egyszer elmondatni vele.
- Dehogy érted! - mosolygott. Már megint a gondolatolvasás, pedig kértem, hogy ne csinálja többé! - Bocsáss meg, de láttam rajtad, hogy ha nem érted, akkor sem ismered be.
- Nem gondolod, hogy ha valamit nem mondok ki, azt azért teszem, mert nem szeretném, hogy tudd?
- Nem fordul elő többé - lesütötte a szemét, én pedig az álla alá nyúltam, majd fölemeltem a fejét, belenéztem a szemembe, és kacsintottam egyet, remélve, hogy érti a célzást. Sikerült - Nos, mondjuk, a jobb öklödbe akarod összpontosítani az összes erődet.
- Eddig tiszta - bólintottam.
- Akkor az összes izomszövet ellazul, és csak a karod feszül. Fontos, hogy csupán az utolsó pillanatban menjen végbe, hiszen mindenhez az izmaidat használod. Ha másodpercekig tartod, akkor nem csupán nem találsz, hanem még összes is esel, sőt, bele is halhatsz, hiszen ahhoz, hogy két lábon állj, a lábizmaid tartanak. A szíved dobbanását ugyanúgy az izmaiddal végzi a szervezeted, és a lélegzés szintúgy. Mindig az utolsó pillanatban kell végrehajtani, és kellő izomzattal, önkontrollal akár egy falat is kidönthetsz.
- Mindent értek - most már tényleg világos volt - Tényleg, és nincs szűkség a gondolatolvasásra - én mosolyogtam, ő pedig megint elszégyellte magát - Nincs okod a szégyenkezésre. Semmi gond. Viszont még mindig nem értem, hogy sikerült a fél napos utat kétszer is megjárni pár óra alatt. Legalábbis, remélem, hogy nem én aludtam át egy egész napot.
- Nem, dehogy, csak három, talán négy órát aludtál, én voltam gyors. A lábamba koncentráltam az erőt, és nem futottam, hanem ugráltam.
- És, hogy is mondjam? Nem kimerítő?
- De, rettentően, mivel én nem képeztem magam úgy, mint a bátyám. De apámtól hallottam olyan felmenőkről, akik képesek voltak napokat használni anélkül, hogy kifulladnának. igaz, utána napokig nyomták az ágyat - mosolygott. Végre ismét. Nem értem miért, de ha rossz kedve van, én sem érzem magam jól.

Kezdtem egy mesében érezni magamat. Árnyak? Milyen lények azok? Lehet, hogy mégis léteznek ebben a világban, csak a drága emlékeimmel együtt ezeket is elfelejtettem? Valami idegen érzés kezdett maga alá vonni, és idegesen vakargattam a tarkómat - Még meg se néztem milyen színű a hajam, vagy egyáltalán van-e - hasított belém a felismerés, de fentebb csúsztatva a kezemet megnyugodtam, az még megvan. Rövid szálú, egyenes, sűrű és dús, mintha valami féle prémet simogatnék. Viszont az a valami, ami a tarkómat ingerelte nem akart megszűnni, és Syana is felfedezte, hogy egyre hevesebben dörzsölöm azt az egy pontot.
- Valami baj van? - kérdezte aggódó szemekkel. Válaszolni akartam neki, megnyugtatni, hogy nincs, pedig én sem voltam biztos benne, ám nem tudtam. A legutolsó dolog, amire emlékszem, hogy a gerincem ívben megfeszül, a tekintetem a plafonra kúszik, és leborulok a székről a földre. Aztán teljes lett a sötétség.
Nem éreztem az idő múlását, gondoltam, elaludtam, és újra magamnál vagyok. Kinyitottam a szemem, de nem találtam senkit a közelben. Sőt, ami azt illeti semmit, csak vakító, végtelen fehérséget. Nem bírtam felállni, csak feküdtem a földön tehetetlenül, és bámultam magam elé.
Valahonnan távolról mély, érces hangok valamilyen furcsa hangszínben kiabáltak ismeretlen szavakat. Mintha valami különös szertartás lenne, és ősi szavakat kántálnának, és egyre többen lennének. Megint álmodom? Syana alig mesélt valamit, máris rosszul lettem? Remélem, nem vagyok olyan gyengegyomrú, hogy már csak a halál említésére fölfordul, és kavarogni kezd.
Ahogy így álmélkodtam a távolról, visszhangzó hangok folyamatosan közeledtek, és hamarosan olyan volt, mintha a fejemen belülről indulnának, és egy erőteljes hang kiemelkedett a többi közül, elnyomta mindet, és már csak azt hallottam, csak hát… nem értettem.

Minden erőmet megfeszítve próbáltam koncentrálni a szavakra, éreztem, ahogy a fejemben lüktetnek az erek, azt, ahogy a szívem dobok, ahogy végigáramlik az ereimben a frissen pumpált vér. Egyre nagyobb lett a fejfájás, de ezzel együtt a kísértés is, hogy tovább kutassam a szavak jelentését. Hirtelen képek villantak be. Lóháton haladtam egy hosszú, kanyargós úton, aminek két oldalát fák szegélyezték, felnéztem az égre, és a napot nem láttam, csak a felkelő teliholdat. Elhaltak a hangok, és már csak a ló lépteit hallottam. Pontosabban három lóét, az enyémet is beleértve. Oldalt fordultam, hogy megnézzem, kikkel vagyok ott, s ekkor hallottam meg a fémes csörgést, amit az oldalamon lévő kard, és a páncél összecsattanása idézett elő.

Tőlem jobbra két férfi haladt maszkkal az arcukon, és csuklyával a fejükön, csak a szemük látszott ki alóla. Ismét villant egyet előttem minden, és a következő másodpercben már egy barlang előtt álltam kivont karddal, s mellettem az egyik férfival. A másikat nem láttam, és igazából nem is érdekelt, a járatból kiszűrődő morgás sokkalta lekötötte a figyelmemet.
A kezem remegett, legalábbis úgy éreztem, de talán érzéki csalódás lehetett, mert a kard hegye pontosan ugyanott maradt végig. A mellettem lévő férfi egy fáklyát vett fel a földről - hogy került oda? - és bevágta a barlangba, ám mielőtt az földet érhetett volna a morgás gazdája megindult felénk.

Irdatlan gyorsan történ az egész; két farkas jött velünk szembe, az egyik nekiugrott a férfinek, és mielőtt az háttal a földre érkezett volna eltűntek, mintha füstté vált volna testük minden része, és az elkeveredett volna a szélben. Amíg a szertefoszló füstöt néztem, észre se vettem, hogy a másik farkas eltűnt, és egy férfi állt előttem tetőtől talpig fekete bőrruhában.
Arca széles, és az orra kissé agárszerű volt. A haja a válláig ért, és akár egy sörény, úgy meredt az égnek minden tincse. Rám mutatott, aztán teljesen elveszítettem a testem felett az uralmat, mintha jégtömbbé dermedtem volna, egy az egyben mindennemű reflex nélkül, amivel tompíthattam volna az esést, hanyatt borultam.
A következő pillanatban a farkast láttam a mellkasomra állni, és ismét visszatért az érces hang, ami azelőtt abbamaradt, ám most értettem a szavakat. Csak a jelentésüket nem…
„Két út vezet az életen át, két lélek, de csupán egy győzhet. Hatalmas a sors pecsétje, és minden hónapra jut belőle egy.”
Elsőre megpróbáltam elemezni a szavakat, de jobban izgatta a figyelmem a farkas, aki a mellkasomra nehezedett, vicsorgott mintha habozna…
A szívem kalimpált, de nem a félelemtől. Izgultam ugyan, hogy mi lesz a dolog kimenetele, de egyszerre elbűvölt a tűz, amit a szemében tükröződött, és az erő, amit képviselt. Egyszerre volt szimbóluma a vadságnak, és a szépségnek, a szabadságnak, és a pusztításnak. Az egyedüllétnek, és a falkának megtestesítője vicsorított rám. Aztán összehúzta ajkait, ami eltakarta hegyes fogait, kicsit hátrébb húzódott rajtam, aztán egy elfojtott morgással harapást indított az oldalam felé.

Ismét elvakított a fénység, és minden hangot magam mögött hagytam, megint Syana hangja volt az, ami kirángatott a látomások közül. Az ágyon feküdtem, ahol eredetileg ébredtem, két lábam végig ki volt nyújtva a lepedőn, a karjaimat pedig a mellemen keresztbe fogta Ő, és teljes súlyával nehezedett rá.
- Ébredj! Nyugi! - kiáltott, miközben szépen lassan eloszlott a fehérség - Fél szemébe belelógott a vörös haja, a másik pedig aggódva fürkészte az én pillantásomat. Az ágy mellett állt, fél térddel az ágyra telepedve, és lefogta a karomat.
Még ösztönszerűen csaptam egy párat - legalábbis próbáltam - a karommal, mindhiába, aztán egy mély lélegzet után meg tudtam szólalni.
- Mi-miért kellett ezt? - vetettem a pillantásomat a mellemen leszorított kezemre.
- Dobáltad magad álmodban, féltem, hogy leesel, és kárt teszel magadban. Ezért - Még mindig teljes súlyával nehezedett rám, én pedig észre se vettem, hogy nyomja a mellkasom, pedig legalább a levegőt nehezebben kellett volna vennem - Mi történt? - kérdezte, miközben felengedte a nyomást a mellkasomról, és leült az ágyam szélére, fél oldalt felém fordulva.
Ziháltam. Nem, még mindig nem a nyomás miatt, és nem találtam a szavakat, amivel le tudtam volna írni azt, ami történt velem, de végül csak belekezdtem, és elmeséltem neki az álmomat. Elég egyszerű szavakat használtam, és ez a saját csőrömet piszkálta. Főleg, amikor a farkast írtam le, valamilyen ismeretlen gondolat arra késztetett, több tiszteletet kellene tanúsítanom a természet e lénye felé. Végül befejeztem az igen rövid történetet, és elmondtam neki az utolsó mondatot, ami azóta is zsongott a fülemben.
- Két élet és lélek? - tűnődés közben az ablakon nézett kifelé, és az állát támasztotta két kinyújtott ujjával, és a foga hegyével az ajkát harapdálta. Kívül már teljes volt a sötétség, és én észre se vettem, hogy napközben elolvadt a hó, ami reggel még megvolt. Mindenesetre érdekes az időjárás errefelé - Sors pecsétje? Egyáltalán nem emlékszel semmire a múltadból? Lehet, hogy nem is álom, hanem emlék volt, ami felelevenedett.
- Akkor meg kellene lennie a… - a harapásnyom! Kapkodva húztam fel az oldalamon a fekete-bordó ruhát, Syana próbált a kezem után kapni, de nem volt elég gyors, már szabaddá tettem a testem azon részét… és elállt bennem a szívverés; ott volt a farkas mind a hat első fogának a nyoma - Mi a…?
- Én mondani akartam, hogy az oldaladon van egy sebhely, talán onnan van. És ami azt illeti, egy barlang előtt találtam rád a háztól nem messze.
És ezt még csak most mondja? Hát nem megegyeztünk, hogy mindent elmond? Megint elborított a düh, vajon miért nem akarja magától elmondani? Valószínűleg kiülhetett az arcomra az indulat, akármennyire is próbáltam nyugodt maradni.
- Nyugodj meg, szerettem volna elmondani, de elájultál - hát persze. Megint én szégyelltem magam, hogy túl gyorsan ítéltem - Semmi baj - Vajon megint a gondolataimban turkál, vagy csak egyszerűen ennyire jól ismeri az emberek viselkedését?
- Ennyire lehet olvasni az arcomról?
Elmosolyodott.
- Igen. Tudom, azt hitted, már megint turkálok a fejedben, de megígértem, hogy nem fogok. Egy kicsit bízhatnál bennem, s habár alig ismerjük egymást, én találtalak meg.
Telitalálat. Nélküle valószínűleg már halott lennék. Most már csak az a bizonyos pár mondat piszkálta a fantáziámat.
- Lassan ideje aludni - nézett ki ismét az ablakon. Pár nappal fél hold után lehetett, már valamivel több volt meg belőle.
- A hold - leheltem magam elé, amikor egy ötlet átsuhant az agyamon. S bár gyenge lábakon állt, egy elméletem már volt - Emlékszel?
- Mire? - hirtelen fordította a fejét felém, s egyenes haja valóságos zászlóként lobogott közben. Fél arcába belelendült, de kecses mozdulattal a füle mögé simította, és hatalmas szemeivel szinte átszúrta az enyémet.
Pár pillanat kellett, míg összeszedtem magam, aztán tátogni kezdtem, de egyetlen szó se hagyta el a számat. Láttam Syana-t is tátogni, de az ő hangját sem hallottam. Becsuktam a szemem, egyetlen zúgó hang szelte át az elmémet, ami olyan volt, mintha a szél süvítene valami szűk lyukon keresztül. Olyan volt, mintha valami nagyon gyorsan közeledne felém a fejemben. Aztán az ismerős érces hang suttogott ismét.
„Magadnak kell rájönnöd a válaszokra…”
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott az érzés, és csak bizsergést hagyott hátra a fejemben, ami szintén csak rövid ideig tartott. Syana aggódó arca olyan közel volt az enyémhez, hogy zavarba jöttem, és levegő után kapva felültem az ágyban, közben majdnem lefejelve szegényt.
- Nem, semmi - ráztam a fejem, s közben azon tűnődtem, vajon miért engedelmeskedek annak a hangnak csak így? Azt se tudom honnan jött, mégis, valami azt súgta, jobb, ha egyelőre nem ellenkezem vele - Minden rendben - hazudtam. Megint.
- Hát, te tudod, nem fogok turkálni a gondolataid között - mosolygott - Amíg aludtál sütöttem egy kis húst, és hoztam kenyeret a faluból. Egy pillanat és itt lesz - egy pillanat alatt kiment a szobából, én pedig újra gondolkodóba estem. Úgy éreztem, mintha engem ugrálna körül. Az addig rendben, hogy lényegében félholtan talált rám, de akkor is. Semmi bajom, szeretnék segíteni neki, nem csak ülni itt. Tartozom neki annyival, hogy nem engedem, hogy kiszolgáljon. Felkeltem az ágyról, és elindultam kifelé, ám mielőtt elértem volna az ajtót Syana léptei közeledtek, én pedig szélesre tártam előtte az ajtót, s megvártam, míg leül:
- Nem azt mondtad, hogy a faluban nem látnak szívesen? - húztam be magam alatt a széket, és meglepő látvány fogadott; egy izmos comb hevert a tányéromon pár szelet kenyérrel, semmi körettel. Nem mintha ellenemre lett volna, de valahogy fura volt, hogy nincs semmi mellé - Öhm, ne értsd félre, de van valami háziállatod itt, a semmi közepén? Esetleg ennyire sok van, hogy csak húst eszünk? Tényleg nem bántani akarlak, csak szokatlan.
Harsányan felkacagott, óvatosan emelte az égre az arcát, nehogy félrenyelje a szájában lévő falatot, majd két ujjával megtörölte a szája szélét. Olyan... Mosolyogtató látvány volt, nem is álltam ellen az érzésnek.
- A vadonban vagyunk, az erdő tele van állattal, miért spórolnánk? Ne mondd, hogy nem jobb húst-hússal enni! - nevetett tovább.
- Mondasz valamit - adtam neki igazat mosolyogva, és egy falatot én is bekaptam. Kicsit szokatlan volt még késsel-villával enni, de gyorsan tanultam abból is, hogy őt figyeltem. Valahogy idegennek tűnt. Miért nem lehet egyszerűen csak harapni?
- Egyébként, a faluban van egy jóakaróm - mosolygott - Amikor meghalt a bátyám pár nappal később elterjesztették rólam a pletykát, hogy én öltem meg, elvégre én is képes vagyok használni ezt az erőt. Nos, mivel a falu így gyakorlatilag védtelen maradt, a falusiak fáklyákat és láncokat ragadtak, és elindultak, hogy meglincseljenek. Egyetlen ember hitt nekem, illetve az ő családja is. A szomszédunk, Brokk, az egyik háborús veterán. Ő volt az, aki szólt, hogy meneküljek el a házból, és a ház is az övé volt - mutatott körbe - Amikor megtudták a falusiak, hogy eltűntem a házat szerencsére épen hagyták, ő pedig elrejtette az éj leple alatt a pincéjében azokat a dolgokat, amiket tudott. Többek közt a ruha, amit viselsz is tőle van. Ron dolgai mind-mind ott vannak nála.
- Mindent értek - nagyot nyeltem, eszméletlenül finom volt.
- Egyébként, szerintem beteg vagy. Túl ritkán veszed a levegőt, túl sokat alszol, fáradékony vagy, rémálmaid vannak, be kéne jönnöd velem a faluba hozzá - gondolom Brokkra célzott, de azt nem, hogy miért - Nem harcos volt, hanem orvos, talán tud segíteni. Mellesleg nem áll tőle távol a mágia, és a „más” lények ismerete sem. Akkoriban került a faluba, amikor Ron elkezdte a tanulást, és miután elkapta az első árnyat tőle tudtuk meg minden gyengéjüket. Meg egyáltalán, hogy máshol hogy nevezik őket.
- Tényleg, az árnyak! Még mindig élnek a környéken?
Tele szájjal bólintott egyet, s én türelmesen vártam, míg lenyeli a falatot. Annyira… nem is tudom mi miatt, de annyira le tudta kötni a tekintetem, hogy nem akartam, sőt, még ha akartam volna se lett volna erőm, hogy levegyem róla a szemem. Minden mozdulatát lestem, mint egy kölyökkutya a számára új világot.
- Azt hiszem igen, de valamiért mióta itt lakom én nem láttam egyet sem, pedig könnyű préda lennék, egyedül élek - sóhajtott, és elmerengett az ablakon kinézve, ami velünk szemben volt, az asztalon túl - Talán érzik rajtam Ron illatát, és félnek tőle. Végül is van okuk rá, egyedül vadászott, mégis a legeredményesebb volt mindenki közt - csengett a büszkeség a szavaiból, tapintani lehetett a tiszteletét a fiú iránt. Egyszer szeretném megismerni én is, kíváncsi vagyok, hogy milyen ember lehet szemtől szembe az, akit ennyire istenít.
- Min gondolkodsz? - kérdezte. Megint elgondolkozhattam, és hosszú percek telhettek el. Az ember észre se veszi milyen gyorsan halad az idő, ha vele van. De mindenesetre pozitívum, hogy inkább megkérdezte, nem pedig megnézte a gondolataimat.
- Megegyeztünk, holnap elmehetünk Brokkhoz. Idegesít ez a harapásnyom az oldalamon. Túl hamar összeforrt - tapogattam még mindig az oldalamat.
- Miért holnap? - mosolygott, és az ablak felé fordult. Lassan követtem a tekintetét, és… Dél volt. Nem is vettem észre, sőt, hogy egyáltalán átaludtam volna egy egész éjszakát, az is képtelen dolognak tűnt. Annyira rövidnek tűnt, annyira kevésnek... Nagyon fáradt voltam, legalábbis annak éreztem magam.
- Nos, akkor azt hiszem ez az ebéd volt… én meg valami különleges szokásra gondoltam, egy újabb étkezésre vacsora után. Ne értsd félre, nagyon ízlett.
- Semmi gond, nos, mikor indulunk? - felpattant az asztal mellől, s mire észbe kaptam, már össze is szedte a tányérokat.
- Te vagy a házigazda, te tudod, merre kell menni, én igazodom hozzád - elmosolyodtam, és felkeltem én is, és elindultam kifelé a konyhába utána. Valósággal táncolt minden lépéssel. egyszerűen még nézni is nagyszerű látvány volt.
- Nos - letette a tányérokat az asztalra, én megálltam az ajtóban, és nekidőltem az ajtófélfának, onnan figyeltem, és néha-néha kibóbiskoltam az ablakon. Hova lett a tegnap még egybefüggő fehér takaró? Vagy a tegnapi napot teljesen átaludtam volna, és csak álom volt? Igyekeztem nem meglepett arcot vágni - Akár most is - és már repült is a csizmájáért. Csak most vettem észre, hogy már nem az a földig érő szoknya van rajta, ami első nap, hanem egy testhezálló fekete nadrág. Talán még jobban is állt neki. A csizma után egy vékony kabátot vett a hátára, talán mondanom sem kell, hogy ez is bordó volt. A kabáton egy csuklya volt, s az anyag széle végig volt hímezve aranyszín cérnával.
- Hideg van kint? - kérdeztem, miközben ellöktem magam a faltól. Ő már készen volt, én pedig még egy szál ingben álltam ott. Bár kétség kívül egészen mutatós, és kényelmes felső volt.
- Nem, dehogy, a kabát nem arra kell - az ajtó mellett állt, és éppen a haját igazgatta a kabát hátára - Emlékezz, a faluban engem nem kedvelnek, valamivel el kell rejtenem az arcomat, hogy ne ismerjenek fel - intett, és elindultam felé - Te viszont ismeretlen vagy, egyedül az ezüstszín hajaddal, és szemeddel tűnhetsz ki - amikor odaértem mellé kinyújtotta a karját az arcom fölé, és beletúrt az említett szőrzetbe.
- Mi? - most esett le - Ezüstszínű a hajam? - reflexből kaptam oda, nem mintha tudtam volna ellene tenni, de… mindenesetre érdekesnek tartottam.
- Igen - kuncogott - Olyan, érdekes... és a szemed is szép. Tökéletesen látom magam benne - Még egy ilyen mosolyt... Nem tudott nem elragadni.
Ám ahogy a tőlem egy fejjel alacsonyabb lány hozzámért végigszaladt rajtam a hideg. Az utolsó porcikám is beleremegett. Valamilyen ismeretlen érzés járt át - Talán nem kéne ennyit érintkeznem vele, legalábbis így nem.
- Igen - nevetett, és kinyitotta az ajtót - Hát akkor, induljunk, talán estére hazaérünk.
Kilépett az ajtón, megvárta, míg én is követem, majd kulcsra zárta azt, s aztán egymás mellett indultunk el.

Csak most vettem észre, hogy egy hegy tetején, egy erdős területen volt a ház. Illetve a hegy teteje pontos volt, de mintha egy hatalmas utat vágtak volna a fák közé, amin fel lehet jönni a hegyre. Lassan lépkedtünk a zöld fűben, én meg visszabámultam a házra, ami mögött a fák újra összezárnak, mintha csupán ezt az egy építményt lennének hajlandóak beengedni maguk közé. Nem voltunk még túl messze tőle, mégse látszott túl nagynak, mondjuk mit vár az ember két szobától? Egy egyszerű, festetlen faház volt, aminek még most is füstölt a kéménye, és egyre kisebb lett, ahogy haladtunk lefelé.
Hosszú percek teltek el csöndben, majd felismerve azt én törtem meg.
- Tudod, azon gondolkodtam, vajon álmodtam-e a tegnapot, vagy tényleg egybefüggő fehér takaró volt a vidéken?
- Nem, nem álmodtál, egy kósza felhő volt, kora tavasz van, errefelé nem ritka az ilyen - Mosolygott. Lassan már természetessé válik, hogy mindig mosolyog, és az lesz ellenemre, ha nem teszi. Komolyan, mindenben tud valami szépet találni? Ekkor ugrott be a tegnap este, a kandalló mellett. Teória kilőve - De nem szeretem a tavaszt - Az eddig az égre emelt tekintete a földre csúszott. Már kérdeztem volna, hogy miért, amikor rám nézett, és folytatta: - Errefelé elég rövidke, inkább a hideg az, ami uralkodik. A tavasz pedig az, ami csalja az embert. Elhiteti veled, hogy meleg van, hogy félreteheted a kabátot, miért magyarázom? Érted, igaz?
Bólintottam.
- A hideg pedig állandó, abban nem csalódtunk még. És megvan a télnek az a bizonyos érzése is, amit én annyira szerettem, amikor… - megint a földet fixírozta, és én újra elszégyelltem magam, megint én hoztam fel a témát, ami miatt elszomorodott. Egy könnycseppet elmorzsolt, aztán nem folytatta, csak mosolyogva az arcomba nézett, én pedig vissza. Mindketten értettük már; egyikünk sem akarja, hogy a történet folytatódjon.
- Egyébként, milyen ember ez a Brokk? - érdeklődtem a leendőbeli orvosom felől.
- Hát, egy kicsit magasabb, mint én, nagyjából olyan magas mint te, vékony, és körszakállat hord.
- Nem úgy értettem - kicsit megszaporáztam a lépeimet, és közelebb húzódtam hozzá - Mint ember, úgy milyen?
- Szerintem elég, ha arra gondolsz, az egyetlen ember volt, aki nem hitte azt, hogy a saját bátyámat, akit mindennél jobban szerettem, meggyilkoltam. Ráadásul teljes képtelenség, Egy Ron kaliberű vadászt egy teljesen gyakorlatlan lány még megütni se tudna, sőt, ujjongana, ha szemmel tudná követni.
- Nem túlzol egy kicsit? - nevettem, de ő teljesen komolynak tűnt még mindig. Elfojtottam a nevetést - Bocsáss meg, nem úgy értettem.
- Nem, nem túlzok! Igenis, Ront még futásban se tudnád megverni! - annyira magyarázott, hogy már szinte egész testével felém fordult, és oldalazva lépkedett, míg egy kőben meg nem botlott, és össze nem akadt a lába.

Azonnal közelebb ugrottam, és elkaptam, mielőtt elérte volna a földet, s az igazat megvallva még engem is meglepett az a sebesség, amivel a hátához futottam, megfordultam, és pont úgy térdeltem le, hogy a karjaimba hulljon. Az arca talán egy arasznyira lehetett az enyémtől, az orromon éreztem a leheletét. Beszippantottam, mintha mindet el akarnám szívni. Valamilyen ismeretlen virág illata volt, de mégse ez kötötte le a figyelmemet. A szeme annyira tiszta volt, és fényes, hogy megláttam magamat, ahogy a szél fújja a rövid hajamat, és egyre mélyebbre ástam magam a tekintetében. Talán percek is elteltek, amikor megrázta a fejét, és felpattant. Éreztem én is, hogy nem kéne folyamatosan érintkeznünk, de egyszerűen nem bírtam ki.
Elindult előttem, én pedig mögöttem. Mosolyogtam, és éreztem, hogy ő is. Még mindig táncolt minden léptével.
- Hát, talán futásban nem… - szólalt meg, s én elsőre nem is tudtam, hogy mire vegyem. Ja, igen, Ron… - Köszi - most már biztos, hogy mosolyog, érződik a hangján.
Rövid csönd után újra faggatni kezdtem.
- Azt mondtad, valaha katona volt.
- Hm? - elbóbiskolt - Ja, Brokk? Igen az volt. Még ma is vállal kiképzéseket, de nem emberölésre. Az emberi életeket mentette a seregben is, kioltani nem oltott ki egyet sem. Viszont az alapkiképzést megkapta, testileg is elég fejlett, szóval mostanában harcosokat képez ki, ebből él meg.
- Értem, tehát rábízhatom magam - mosolyogtam. Tényleg örültem neki, hogy ilyen emberhez hoz - Milyen messze van egyébként?
- Mi az, már el is fáradtál? vagy csak meguntad, hogy velem sétálsz? - ugratott.
- Aha - én meg őt - Két napja vagyok összezárva veled, jó, hogy.
Elképedt, és nagyra kerekedett szemeivel rám meredt.
- Csak viccelek - nevettem - Nem tudom, miért, de nagyon rokonszenves vagy nekem. S persze tartozom neked.
- Nekem? - kissé visszatért az arcára az élet, az utóbbi ugratás kicsit durvára sikerült, de láttam, nem veszi komolyan - Vajon mivel?
- Nem kisebb dologgal, mint az életemmel - előre néztem, pontosabban magam előtt a földet, a fűszálakat, amiken lépkedtünk, de közben mosolyogtam - Ha te nem viszel haza, valószínűleg ott ér a halál a barlang előtt.
- Ami azt illeti tényleg, egy jó darabig ott ragadtál volna. De maximum megfáztál volna, nem hiszem, hogy a vérveszteség miatt haltál volna meg. Látod, milyen gyorsan begyógyult a seb. Ráadásul még heg is alig maradt.
- Gyorsan? - azt hittem már hetek óta feküdtem ott, amikor felébredtem - Mégis, mennyi ideje voltam ott az ágyon?
- Hát, lássuk csak… Két napja, ha nem számolom azt a napot, amin felébredtél, de vakláltál.
Csak két nap? És tényleg, a vakság, az hogyan tűnt el olyan gyorsan, egyáltalán miért vakultam meg? A kérdések egyre csak torlódtak bennem, és válaszokat sehol sem találtam. Amiket persze egyedül kell megtalálnom, a szerint a bizonyos hang szerint legalábbis. Kínomban mosolyogtam egyet, amikor a hangra gondoltam. Talán megőrültem? Hangokat hallok, minden bizonnyal. Akkor hát semmi keresnivaló nincs, egyszerűen csak elgurultak a kerekeim, és meg van oldva a gond.
„Szó sincs erről.”
Újra zsongott a fejem, nem mintha eddig nem fájt volna épp eléggé, de most ezt biztos muszáj volt. Ismét megdördült bennem a hang, amiről azt hittem, csak az őrület egyik ismertetőjegye. Próbáltam volna visszakérdezni, de attól féltem, ha hangosan beszélek Syana is meghallja, akkor meg már biztosan el leszek könyvelve őrültnek.
- Valami baj van? - törte meg a csöndet, hirtelen kizökkentett a gondolkodásmenetemből, és felkaptam a fejem. Reflexszerűen ült ki az arcomra a mosoly, és megráztam a fejem. Nem úgy tűnt, mintha elhitte volna, de legalább elfordította a tekintetét, és az előttünk elterülő útra irányította. Vajon hogy fog fogadni minket Brokk?
Mit ordít ez nekem a fejemben? Szó sincs erről? Miről?
„Illetve, ha vége ennek az egésznek, biztosan azt hiszed majd, hogy megőrültél.”
Fejezd már be! Még mindig nem mertem hangosan szólni, de már olyannyira fájt a fejem, hogy ösztönösen kaptam a szólítómhoz. Syanán már látszott, hogy nem hiszi el, amit az előbb mondtam. Lassan rosszul leszek magamtól, két napja vagyok vele, és már legalább harmadjára hazudtam neki.
„Ha! Ne gyötrődj emiatt, még számtalanszor megtörténik majd.”
- Tűnj a fejemből! - ordítottam, és térdre roskadtam, miközben két kezemmel fogtam a halántékom.
Syana pillanatok ott guggolt velem szemben, és a tekintetemet kereste.
- Nézz a szemembe! - két kezemet lepattintotta a fejemről, és az övével helyettesítette azokat. Felemelte a fejemet, - ennyire komolynak még nem láttam az arcát - és a szemembe nézett - Maradj velem! Figyelj, ne hagyd el magad!
- Próbálom, Syana! - de már az arcát sem láttam tisztán, a körvonalait kétszer, és kicsivel később háromszor láttam, mintha egyszerre három lány beszélne hozzám - Nem látok tisztán.
Utoljára arra emlékszem, hogy már magamat sem bírom tartani, és zuhanni kezdek magam elé, ám Syana közelebb csúszott, és elkapott. Aztán még láttam, hogy mozog a szája, mondd valamit, de semmit nem hallottam.

Ami ezután maradt bennem az csupán a kínzó fejfájás, az, amit az a bizonyos hang okozott, akárhányszor is megszólalt. Ráadásul még mindig rébuszokban beszélt, a fene vinné el! Kinyitottam a szememet, és már az ismerős látvány fogadott; Syana arca, ahogy az ágyam mellett ül, ám most nem volt keresztbe szorítva a két karom magam előtt. Komolyan, kezdem azt érezni, hogy terhet jelentenék neki, hogy folyamatosan figyelni kell rám, pedig én egyáltalán nem így érzem magam. Mindig én vagyok az elesett, és mindig neki kell a segítségemre sietnie.
- Köszönöm - mosolyogtam, és megpróbáltam felülni, mindössze annyi hibádzott, hogy pont ő nyomott vissza, szótlanul.
Meglepődtem, hogy nem enged felkelni, de inkább nem kérdezősködtem, hanem körülnéztem. Egy látszatra ugyanolyan fa-falú szobában feküdtem, mint „otthon”, de hiányzott a puha ágy, és a hatalmas asztal a másik oldalról. Helyette egy keményebb, keskeny ágy volt alattam, és nem volt vége sem, ahogy azt megszokta Syana házában. A fejem felől tűzpattogást hallottam, kicsit oldalamra fordultam, és felszegtem a fejem, hogy meglássam a tűz helyét. Egy egyszerű, cserépből rakott kandallóban égett pár darab fa. Visszafordultam, és közben Syana felállt mellőlem, majd szó nélkül kiment, én pedig folytattam a nézelődést.

Az ágy felett egy felfüggesztett pajzs volt, előtte két rövid és keskeny kard volt keresztbe kötve. A lábam felőli falon egy hatalmas, talán másfél méter hosszú íj volt felakasztva, és mellette egy arányosan nagy tegez, pár nyílvesszővel. Az íj és a nyilak anyaga számomra ismeretlen volt, valamiért a mocsarak iszapjának szürkészöld színe ugrott be róla. Nos, ha ez a természetes színük, akkor biztos, hogy nem fém, és nem is fa. A szoba másik végében egy kis asztal volt csupán, két székkel, feleakkora talán, mint a Syanáé, és felette egy kis, négyszögű ablak, amin egyből a szabadba láttam. Tőle balra egy egyszerű ajtó, amin előbb Ő távozott, s közvetlen mellette még egy ugyanakkora ablak.
Nagyot sóhajtottam, kész voltam a feltérképezéssel, és a plafont néztem.
Kis idő múlva lábdobogást hallottam, mintha valaki éppen leverné a lábáról a sarat, a földet, aztán felnyílott az ajtó, én pedig odakaptam a tekintetem. Syana jött elől, mögötte egy vállas, valamivel a lánynál magasabb, de határozottan szélesebb, mint én. Syana lassan ismét az ágyam mellé ért, és leült a szélére.
A fickó bezárta az ajtót, és megfordult.
Sötétzöld ujjasa enyhén kopottas volt már, sötét nadrágja mellett oldalán egy rézmarkolatú kard csörgött minden lépésnél. Odalépett a kis asztalhoz, leakasztotta a fegyvert, és letette rá, Közelebb lépett, és eltakarta a fényt, ami az ablakból áradt, így látni engedte az arcát. Az egyik széket felkapva igyekezett felénk, miközben széles, barátságos arcán egy ahhoz illő mosoly terült el. Vastag, bozontos szemöldöke, és erősen borostás arca inkább emlékeztetett egy nagyapára, mint egy katonai orvosra.
- Alaposan megijesztetted ezt a lány, fiam! Mindenesetre a riadalmon már túl vagyunk. A nevem Brokk, üdvözletem - szólított meg, miközben megérkezett, és pár lépésnyire tőlem leült a székre.
- Nem állt szándékomban. Köszönöm, hogy fogadott - válaszoltam csöndesen, majd a mellettem ülőhöz fordultam - Mi történt, Syana?
- Olyan voltál, mintha valakihez beszélnél, és olyanokat kiabáltál, hogy menjen ki a fejedből. Gondolom a fejed is fájt, mert folyamatosan fogtad. Szédültél, és a végén már engem sem láttál, és végül elájultál.
- Megint - toldottam meg a mondanivalóját, ő végigsimított a kezemen.
- Fiam, nem volt mostanában valami féle…
- Nem emlékszik semmire - vágott a férfi szavába Syana - Minden emlékét elveszítette.
A fickó arcára kiült a töprengés kifejezése. Kicsit hátrébb dőlt a székben, az állát vakargatta, és a jobb szemöldökét felhúzva bámulta a falon lévő díszpajzsot.
- Tényleg nem emlékszel semmire? - törte meg végül a csöndet.
- Még a tulajdon nevemre sem - elkeseredett képpel bámult rám - Illetve, volt egy álmom, amiről azt hisszük, hogy egy emlék volt, hiszen az álmomban megharapott egy farkas, és az oldalamon van is egy harapásnyom. Ráadásul Syana egy barlang előtt talált rám, ahol a farkas elkapott az álmomban - próbáltam meggyújtani a remény szikráját, hátha így sikerül valamit kikövetkeztetnie.
- De ez lehet, hogy korábbi sérülés, mindenesetre mutasd! - felhúztam az oldalamon a vörös-fekete felsőt, és ő közelebbről szemügyre vette.
- Nem, biztos, hogy akkor szerezte a sebet, mert még vérzett, amikor rátaláltam. Könnyvirággal állítottam el a vérzést, mielőtt hazavittem - vágott közbe a mellettem ülő lány.
Brokk már a sebhelyet simogatta, amikor Syanának szegezte a kérdést:
- Ez pontosan hány napja volt?
- Öt - azonnal érkezett a válasz, biztos volt benne.
- Biztos? - Brokk kétkedő ábrázattal visszahúzódott a szék háttámlájába dőlve, és keresztbe rakta maga előtt a karját - Az a seb olyan, mintha már hónapok óta begyógyult volna.
- Hogy? - elképedtem.
- Így van, ha mondom - tárta szét a karját, aztán újra összefonta - Nem tudom, hogy sikerült. Gyanakodhatnánk pár természetfeletti lényre, de látszólag ember vagy.
Látszólag.