Rövid fekete

I.
Affettuoso

Az ember szinte pazarlásnak érezte ezt a sziporkázó késő őszi napsütést. A vénasszonyok nyara is elmúlt már, a Mecsek élénk zöld hegyei rozsdabarnára váltottak, és a hajnali fagyokban elgémberedett hajléktalanok közt vígan szedte áldozatait a sertésinfluenza. A fagyos északi szelek jeges ujjai összébb húzták az emberek ruháját, megigazították a sáljaikat, holott pár hete még ingben is alig lehetett megmaradni.

De hol vannak most ezek az idők?
Mintha a Nap utoljára akarna mosolyogni édes északi gyermekére, mielőtt elhagyja őt a furcsa virágú déli mezőkért, ahol idegenek a csillagok. Az egyetem felé egy ingpólóban sétálva vidáman néztem a kristálytiszta égből alázuhogó fényfürdőt, amint a csendes utcácska fáinak lombján átszűrődve utoljára hirdeti az élet győzelmét a halál és elmúlás felett, míg a madarak vidáman hangversenyeznek. Aztán persze jön a gyilkos fagy halált hozó éjszakáival, amikor a táj szűzies kegyetlenségében felmagasztosulva szív el minden erőt a világ vidámságából, majd beáll a néma csend.

De most még olyan volt befordulni a hegy lankáján lévő kapu felé, mintha csak ott egy lépcső kezdődne köztem és a Mennyek között, nekem pedig egyéb dolgom sincs, mint bemenni és elfelejteni, hogy a napok múlását akkor sem számolnám szorgosabban, ha egész nap faleveleket kéne söpörnöm a közeli, érett színpompában csillogó, erdős őszi völgyek valamelyikében.


II.
Agitato
Gyönyörű szemeid vannak, most tűnt csak fel. Valahol a szürke, a kék és a zöld között, van bennük valami távoli kegyetlenség, valami élettől pezsgő szelídség és valami érzelmi szobafogság hosszú évei nevelte óvatos távolságtartás. Egyenes ember vagy, mindig igyekszel a szemembe nézni, és ez zavarba hoz, mert én viszont ösztönösen hazudok neked.
Hazudnék neked jóságból, mert ismersz, és mert ismerlek; tudnád, hogy mit akarok, mikor színtelenül azt mondom: vacsora van? -és nem kérdeznéd, merre jártam az este, mert a szemembe lenne írva, hogy veled voltam, pedig mégis egyedül. Attól lenne szép, hogy ezek után nem keresnél hősöket, vegytiszta szemeket, csak átölelnéd a magasodó homlokú fejem, azt becéznéd: "én kedves vegyészem", és már nem is fájna a halál.
Mert ismerlek, és mert ismersz; tudnám, hogy mit akarsz, mikor zsongva azt mondod:
- Ugye este elmegyünk moziba? - és nem kérdezném, mit csináltál aznap, mert a szemedben szikrázna, hogy velem voltál, de mégsem. Attól lenne rossz, hogy ezek után már nem keresnék korrekt, relatív igazságokat, csak fájna a boldog lelki magányod, azt mondanám: "persze, menjünk!", és már nem is akarnék meghalni annyira.
Végül? Végül persze csak szeretkeznénk, mert a dugást meguntuk, és te csak
játszanál, komolyan; én meg csak összpontosítanék, viccből. Mert Neked -úgy
jobb. Meg nekem, aki csak most nyitja a világra vegytiszta szemét.
Az élet egyébként tényleg nem ér szart sem. Esetleg ha dugnánk. Te, meg én. Akkor már van eleje a végenincs dolgoknak. És olyan jó lenne – könnyes arcomat belefúrni a válladba, mikor mindketten túl vagyunk a dolgon, ettünk egy jót utoljára, kisétálunk a virágzó hársfák alá, mosolygunk, csak mosolygunk egymásra, kéz a kézben és bevesszük a ciánkálit.

III.
Con tristezza

Jóban vagyunk, egyszer talán barátok leszünk. Minden adott hozzá, nincs szex, jól érezzük magunkat együtt, bár ma láttam rajtad, hogy fáradt voltál, el is mesélted, hogy miért. Mindig beszélsz magadról, és nem nagyon zavar, hogy alig találkoztunk még, az életedet meséled. A vágyaidat, a problémáidat, a világ fényét és mocskát a lelked szitáján át. Egyszer szeretném majd megtudni, hogy neked is olyan-e ez a néhány óra, mint amikor egy régen elzárt világba először engednek be egy idegent szétnézni.

Utálom, hogy vonzol, és utálom azt is, hogy ezt nem veszed észre, vagy legalábbis nem érdekel. Egy dolgot igazán szeretek, és ez a hideg, fegyelmezett kegyetlenség, amivel gyilkolom le azt, ami szép ebben az őszben és bennem, benned is. Amivel immúnissá válok rád. Amivel immúnissá válok magamra.

A puszidban egy barát ajkát érzem, a nyugodtságodban egy barát nyugodtságát érzem, a bizalmadban egy barát bizalmát érzem. Kérdezed, hogy egy szép nap téged is elfelejtelek-e, és rám sem néztél, mikor nyugodt hangon azt mondtad, hogy egyszer majd szépen elválnak útjaink, de soha nem foglak elfelejteni. Utálom, hogy ismersz. Miből?!

Mögöttünk a szekrényeknél egy spanyol lány ugrik német kedvesére, szikrázó szemekkel csókolja a teuton lovagot. A lánnyal tavaly utaztam együtt a vonaton, és elkértem az emiljét. Írtam neki, de soha nem válaszolt. Különben is, büdös volt a szája. Hmm… a te szád ellenben…
Elég. Utoljára kiszúrom a világosbarna hajad a könyvtárban, és érintés nélkül búcsúzunk. Jövő héten meg nem érsz rá. Hát igen, én sem.

Az aranyló napsütésbe kilépve olyan közhelyesnek látszott az egész, hogy már sejtem is, mikorra fogsz emlékké halványulni az emlékezetemben, mikor fognak a szelíd hazugságok objektív szeretetté alakulni, mikor lesz újra olyan, mint mielőtt láttalak.

Már tudom! Már tudom!

Soha, soha.

…szúr bal oldalt a mellkasom, nagy a pulzus, a vérnyomás. Biztosan a kávétól, ma rövid feketét kértem. És te fizettél.


Epilógus
Doloroso


Ernyedten fekszik az újabb barna lány a takaróimba burkolózva a szobában, kielégült teste fesztelenül meztelen. Talán még két órája sincs itt, és máris csak zavar. Észrevehetné már, a rohadt életbe!

A semmitmondó kékes-zöldes-szürkés szemei, az idióta történetei az életéről, a problémáiról, a vágyairól, amik annyira érdekelnek, mint a tibeti uborkafarmerek hétköznapi gondjai. Észrevehetné már magát, a rohadt életbe!

És ez a napsütés, ráadásul késő ősszel, a pofámba süt, pedig hogy de hogy utálom! A rohadt, rohadt kurva életbe!