Történetek

Mire Jason magához tért, egy teremben találta magát, rengeteg műszer, és kék folyadékkal teli átlátszó tartály vette körül. A tartályokban kicsi vörös szemű lények voltak, néhány üveg akváriumban pedig emberek. Pontosabban csecsemők. Kék szemükkel meredten bámultak a semmibe. Jason félt, rettegett, hogy mi fog vele történni, ugyanakkor furcsán is érezte magát...

Miután ez megtörtént a csapatok újra felszálltak, és a meccs tovább folytatódott. Hirtelen nagyot villámlott, és láttam, hogy Harry felém nézz, s a szemében félelem csillan, de aztán az ég újra elsötétül, láttam, hogy Harry megrázza a fejét, majd tovarepül. Biztosan valami baljóslatú ómenek vélt, azért ijedhetett meg. De nem tudtam ezen tovább gondolkodni, mert bekövetkezett az, amitől egész idő alatt tartottam...

Anya légy szíves egyszer az életben te is értsd meg, hogy nekem a rajzolás az élet, nélküle nem léteznék! Érzem, hogy folytatnom kell, és rajziskolába akarok menni! És tudd meg, orvos soha, de soha nem lennék, még ha a rajztanárom kéri, vagy bármelyik tanárom fenyeget! – mondta a kislány kissé remegő hangon...

A levegő! A légvétel olyan természetes, olyan könnyed egy egészséges ember számára! Csak az tudja, hogy micsoda kín, milyen ijesztő nélkülözni azt, aki egyszer is átéli a nehézlégzés borzasztó érzését. Én átéltem. Sokszor...

Sanyi kitartó ásásának köszönhetően a cövekek föld alá kerültek, s hamarosan Sanyi valóban rábukkant egy föld alatti járatra. Sikerét örömteli kurjontással jelezte, s leugrott a maga ásta gödörbe.
Döbbenten látta, hogy a föld alatti járatot egész csinosan kivájták. A cövekek a járat aljához voltak erősítve...

Észrevétlenül értem el a tölgyfa ajtót, amely nagy szerencsémre, résnyire nyitva volt így beléptem. A bejárati csarnokban rögtön megrohantak a régi szépidők emlékei. Eszembe jutott az a pillanat, amikor Hagrid először terelt be minket a kapun. Mikor még minden új volt, és ámulattal töltött el...

A friss levegőre jutva Dia erőre kapott, legalábbis a feje sajgása múlni kezdett. Nem észlelte, merre mennek, túlságosan kábult volt ahhoz, hogy bármit nyomon kövessen. Mikor aztán félájultan egy puha ágyba fektették, feleszmélt.
Egy kövér asszonyság hajolt fölé, kezében egy vízzel teli pohárral.
- Idd meg – szólt lágyan. Segített Diának felülni. A lány mohón nyeldeste a vizet, és mindjárt jobban érezte magát...

Erővel szakítom el magam a gonosz sziklától, miközben testemet elviselhetetlen fájdalom járja át. És ebben a pillanatban mintha a pokol összes bugyrának összes kárhozott lelke egyszerre törne ki egy velőt rázó sikoltásban. Megnyílt a gonosz kastélya… Érzem a kicsapó forróságot, a penetráns bűzt, az áradó sötétséget… A bíborszín méregzöldbe vált… Menekülnék, de késő… Dobogó lábak zaját hallom, érzem hogy követnek...

Megint megnéztem az órámat. 26 óra 73 perc. Úgy döntöttem, inkább feltöltöm az oxigénpalackomat, hiszen még pár óra, és nem húzza tovább, nekem meg folyton ki kell mászkálnom a lakásomból, ami mellesleg tömve van levegővel. Bár már majdnem 9 éve élek így, még mindig nem szoktam meg, hogy űrruha nélkül nem mehetek ki az utcára...

A hetedik utca sarkán elégedetlenkedve léptem ki a helyi gyógyszertár ajtaján. Ismét feljebb kúsztak a gyógyszerárak. Fejemet a földre szegeztem, s azon gondolkoztam, hogy az miért is kaphatta a sárgolyó titulust? Úgy gondoltam, hogy közel jártam a megoldáshoz, mikor a rajta fészkelő emberfélék piszkos, tisztátalan dolgaira gondoltam. Azonban egyszer csak megzavarta valami elmélyült filozofálgatásomat. Észrevettem, hogy a cipőfűzőim egymással beszélgetnek. Mindkettő a másikat szidta. Néha-néha...