Tapmancs lelke 13. Fejezet

13. Fejezet – Másodszor Roxfortban


Pár óráig eltartott, míg teljesen besötétedett. A kastély is lassan sötétbe borult, jelezvén, hogy mindenki szép lassan nyugovóra tér. Már épp indultam volna, mikor a Hold fényében megláttam egy jellegzetes vörös foltot. Újdonsült macskabarátom tartott ismét felém, meg lehetősen sietve. Nem értettem a dolgot.



De hamarosan választ kaptam a fejemben motoszkáló kérdésekre, mikor hevesen hadaró nyávogással adta tudtomra, hogy a Griffendél toronyban még nem alszanak, így nem alkalmas az idő arra, hogy a kastélyba menjek. Hálát adtam ennek a jószágnak, hogy figyelmeztetett, és nem lepleződtem le. Csámpás élénk érdeklődéssel szemlélte a nyakamban lévő kendőt, majd közelebb jött és játszani kezdet vele. Egy ideig elviseltem a dolgot, de egy idő után kezdet kényelmetlené válni a játék, mert ahogy húzkodta a kendő egyre szorosabbá vált, és fojtogatott, így visszaváltoztam. A macska csalódottan nyávogott egyet, majd az ölembe kuporodott, és dorombolni kezdett.



Kis idő múlva leoldottam a nyakamból a kendőt, és a nyakába kötöttem. Erre örömében hozzám dörgölődött. Szemléltem egy darabig az ölemben ülő „nyávogó gépet” – mindig így neveztem a macskákat -, és meg kellett állapítanom, hogy az élénkpiros kendő tökéletesen illik vörös bundájához. Nem igazán voltam oda a macskákért, de ez a példány kezdett a szívemhez nőni. Hirtelen elhatározással letessékeltem az ölemből és visszaváltoztam kutyává. Elindultam vissza az erdőbe, hogy eltöltsem az időt addig, amíg alkalmas nem lesz arra, hogy a kastélyba menjek. Csámpás követett. Nem igazán zavart a dolog, így nem ellenkeztem. Éhes voltam, ezért elhatároztam, hogy harapni való után nézek. A következő pár órát pockok és patkányok hajkurászásával töltöttük, degeszre tömve magunkat. El kell ismernem, már rég nem szórakoztam ekkorát.



Miután jóllaktunk, leheveredtem a tó partjára, és jókedvűen néztem, ahogy Csámpás egy bokor ágaival játszik. Olyan szertelen volt, gondtalan, szabad, amilyen én már sose leszek. Elkeseredtem, mint mostanában oly sokszor. Reménytelen minden, nekem nincs menekvés, nincs élet, csak bujdosás és halál. Felvonítottam. Mennyivel máshogy lenne, ha James élne és Peter nem árult volna el minket.


Hirtelen valami hozzám dörgölődött. Már teljesen megfeledkeztem a vörös szőrpamacsról. Még mondják, hogy az állatok képtelenek emberként viselkedni. De ez a jószág emberibb volt, mint bármilyen élőlény, akivel az utóbbi hónapokban találkoztam. Önzetlenül törődött velem, és ez nagyon jól esett.


**********


Hamarosan sikerült összeszedni magam. Csámpással elindultunk a kastély felé. Az előcsarnokba érve belefutottunk egy bozontos szürke macskába, amely ismerős volt, de fogalmam sem volt honnan. Macska társam közben felborzolódott szőrrel állt mellettem, ugrásra késen. Akkor végre felismertem a másik macskát.


- Ez Frics macskája, Mrs.Norris. Gyorsan el kell tűnnöm innen – kiáltottam fel magamban.


Ekkor megláttam egy sötét sarkot, és behúzódtam. Eközben a két macska egymásnak ugrott. Meg kell hagyni szórakoztató látvány volt. Karmolták egymást, ahol érték, többször meghempergődzve a koszos kőpadlón. Már épp be akartam szállni a mókába, mikor megjelent az átkozott gondnok alakja. Hamar szétzavarta a két macskát, többször Csámpásba rúgva. A drága jószág dühösen fujtatva viharzott el.


- Érdekesen értelmezik egyesek a macskakedvelő fogalmat – jegyeztem meg magamban epésen.



Mikor tiszta lett a levegő elindultam a Griffendél torony felé a legrövidebb úton, amit ismerek. Mikor odaértem a bejárathoz vezető folyosóra, körül néztem. Nem láttam semmi mozgást, így visszaváltoztam. Elővettem a zsebemből a jelszavakat tartalmazó cetlit, és a láthatóan új portré elé álltam. A lovagi páncélt viselő portréalak hangosan horkolt. Megkopogtattam hát a kárpitot, mire a lovag horkantva felébredt.


- Melyik bitang merészeli megzavarni nyugodt álmomat? – kérdezte Sir Cadogan bosszúsan.


- Szólíthat Tapmancsnak, mélyen tisztelt uram – válaszoltam tetetett udvariassággal.


- Micsoda pórias név – állapította meg a lovag – de a név nem is számít. Jelszó? – tette fel a most már engem is érdeklő kérdést.



Készségesen elkezdtem sorolni a pergamenen lévő összes jelszót, mire a lovag az utolsó után utat engedett. A klubhelységben sötét és síri csend honolt. A kandalló tele volt szórva édességes zacskókkal, a padlón és az asztalokon vajsörös üvegek hevertek szanaszét. Egy jó buli elengedhetetlen kellékei. Halkan, ugatásszerűen felnevettem. Eszembe jutottak a régi szép idők, amikor a Tekergők bulijaitól volt hangos a Roxfort. Kellemes zene, tánc és nevetés zsongott a fejemben elterelve a gondolataimat jövetelem céljától. Megráztam a fejem, hogy újra józanul tudjak gondolkodni. Ez nem a nosztalgia ideje.


Elindultam felfelé a jól ismert lépcsőn a fiúk hálókörletei felé. A „Harmadévesek” feliratú előtt megálltam. Elővettem a Hagridtól lopott kést, és óvatosan kinyitottam az ajtót. Próbáltam hangtalan lenni, mert nem akartam egyik gyereket sem felébreszteni. Engem csak Peter érdekelt. A Hold bevilágított a szobába megvilágítva az ágyak közötti teret. Egy ismerős kép rögtön szemet szúrt az egyik éjjeli szekrényen. Jameset és Lilyt ábrázolta. Szomorúan néztem egy darabig a két nevető arcot. Aztán ránéztem az elhúzott ágyfüggönyre, ami mögül kihallatszott Harry békés szuszogása, de nem törődhettem vele. Most azzal a féreggel kellett törődnöm. Körülnéztem a szobában a vöröshajú fiú ágyát keresve. Hirtelen észrevettem egy másik nagyon ismerős képet. Halkan odaosontam az ágyhoz. A kezemben lévő késsel elkezdtem lefejteni az ágyfüggönyt minél kevesebb zajt csapva. De a függöny utolsó darabja nagyot reccsent, a vöröshajú fiú felébredt, és felém fordult. Ijedten nézett rám. Szólni akartam valamit, de a kölyök rémülten felült, és kiabálni kezdett.


- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁH! NEEEEEEEEEEE! – kiáltotta vak rémülettel a szemében.


Gyorsan az ajtóhoz rohantam és feltéptem. Akkora már az egész szoba mozgolódott, de nem törődtem vele. Lerohantam a lépcsőn, ki a klubhelységből. Egy közeli páncél mögé bújva visszaváltoztam, majd kutyaként nyargaltam tovább kifelé a kastélyból.


Mikor a Tiltott Rengetegbe értem leroskadtam egy fa tövében, és elgondolkodtam a történteken. Az a szerencsétlen kölyök teljesen halálra rémült, jogosan. Hülye voltam, egy idióta. Nem használtam kutya érzékeimet csak cselekedtem, már megint. Ha használtam volna őket észre vettem volna, hogy Peter nincs ott. De nem már megint ösztönből cselekedtem. Mérges voltam magamra, mert ezzel a húzásommal csak azt értem el, hogy a kastély közelébe sem mehetek. Biztos voltam benne, hogy Dumbledore olyan védelmi intézkedéseket fog tenni, ami ezt lehetetlené teszi. Több órányi lelki tusa után végre sikerült nyugtalan álomba zuhanom.