Famion palotája - IV. rész - 1.

Lawren Sándor és Kindes Diána immár negyedikesek Lagerfeltben. Sanyi Calistar mesterrel küldetésre indul, hogy békét hozzon Rtuz számára. Mire azonban visszaér Lagerfeltbe, a titokzatos Famion már tudomást szerzett róluk, aki Retón várja őket. Kiderül, hogy Famionnak sok köze van a háborúhoz, s hogy természetfeletti hatalmával könnyedén térdre kényszerítheti az ifjú harcosokat...

„Tizenöt éves vagyok” – gondolta boldogan Lawren Sándor. „Tizenöt éves vagyok.”
Dudorászva ment le a fiúk tornyából, hogy reggelire bekapjon valamit.
Útközben találkozott egyik osztálytársával, Halas Józsival.
- Szia, Sanyi! – köszönt a srác. – Hogy vagy? Ó, ne is mondd, tudom! – tette hozzá nevetve. – Boldog születésnapot!
Sanyi mosolygott.
- Kösz.

Július 26-a volt. Sanyi életében a legszebb ünnep volt a saját születésnapja, és azt akarta, hogy tényleg minden, de minden a lehető legjobban menjen.
Haja most gondosan fésült volt, kellően rövid. Zöld szeme, mint általában, megszállottan csillogott.
Éppen beért az étkezőbe, és helyet keresett magának, amikor hátulról valaki befogta a szemét.
Sanyi annyira megijedt, hogy elcsúszott, és a padlón landolt. Kindes Diána meglepetten lépett hátra.
- Sanyi...
A srác felnézett.
- Oh... szia, Dia... – nyögve feltápászkodott. Várta, a lány mikor köszönti fel, de semmi ilyesmi nem történt:
Dia leült, és nekilátott a reggelijének.
- A nyarat tanulással kell töltenünk – mondta keseregve. – Annyi mindenről lemaradtunk!
Sanyi elhúzta a száját. Leila oldalba bökte Diát.
- Nem akarsz véletlenül a barátodnak mondani valamit?
- De igen – mondta Dia, azzal hátrafordult. – Jó étvágyat!
A negyedikes osztály egy emberként nyögött fel.
- Most mi van? – értetlenkedett a lány.
- Áh. Semmi – mondta Szarvas Timi, látva Sanyi megbántott arcát. – De gondolkozz egy kicsit, és rájössz.
- De hát mire?
Sanyi nem szólt semmit. A reggeli közben is némán ette meg a kakaós csigáját.
Mikor felállt, és elköszönt a többiektől, Dia odafordult a többiekhez.
- Most mi bajotok van?
- Sanyinak szülinapja van, Dia – világosította fel Dewlik Máté.
- Tudom!
- Tudod? Hát akkor miért nem köszöntötted fel?
- Majd későbbre tervezem. Meglepetés! – azzal Dia kacsintott, és ő is elhagyta az étkezőt.
Meglepett pillantások találkoztak.
- Lehetetlen megérteni – csóválta a fejét Jeles Kati.

Sanyi elkeseredetten bandukolt az udvaron, köveket rugdosva. Nagyon bántotta, hogy Dia fel sem köszöntette, sőt, elfelejtette, hogy éppen aznap tizenöt éves.
Tekintete az udvaron lézengők kis csoportjára tévedt. Mikor megpillantotta Drajkó Hajnalka arcát, elszégyellte magát. Hajni is észrevette őt, mert mondott valamit társainak, majd elindult felé. Sanyi meg sem próbálta palástolni, hogy őt nézi.
- Öö... Helló – előzte meg a köszönésben a lányt.
- Szia. Újra együtt vagyok Milóval.
Sanyi meglepetten húzta fel a szemöldökét, végül vállvonogatva annyit mondott:
- Én is.
- Tessék?
- Én is összejöttem vele.
- Kivel? Milóval?
- Dehogyis! – fortyant fel a fiú.
- Hát akkor?
- Diával.
Hajni egy pillanatra megdermedt, de aztán gyorsan bólintott.
- Igen, gondoltam. Nem is lehetne másképp. Na, szia.
Sanyi megzavarodva nézett utána. Ezt akarta közölni? – gondolta bosszúsan. – Nem ér!
Már majdnem a lány után kiáltott, de végül meggondolta magát. Inkább visszafordult, de hirtelen Dia előtt találta magát.
- Ó, öö... szia – nyögte ki.
Dia Hajni után nézett.
- Összejött Milóval? – kérdezte.
- Igen... honnan tudtad?
- Sejtettem. – Dia arca ellágyult, ahogy újra a fiúra nézett. – Velem jönnél? Szeretnék beszélni veled.
- Itt is lehet, nem? – kérdezte Sanyi nyugtalanul. Az biztos, hogy nem felköszönteni jött utána a lány.
- Nem. Gyere!
Sanyi követte Diát az udvaron keresztül. De vajon hova mehetnek?
Mikor meglátta a kijárathoz vezető kaput, megtorpant, és elkapta Dia karját.
- Dia...
- Gyere!

Dia elszántan kilépett. Most már az iskolán kívül voltak.
- Hova megyünk?
- Majd meglátod. Erre.
Aznap sok mardigói lézengett az utcán. Csodálkozva néztek a két gyerekre. Sanyi kopott farmerjét sokan mustrálgatták.
Sokáig némán gyalogoltak, bár Sanyi többször meg akart szólalni. De belátta: hiába kérdez.
- Szabad egyáltalán csak így kisétálni a suliból? – tette fel végül a kérdést.
- Nyugalom. Sokszor voltam már kint.
Nemsokára megálltak egy ütött-kapott házikó előtt. Dia bekopogott.
- Tessék! – hallatszott egy idős férfi hangja.
Sanyi kérdő tekintettel nézett Diára, aki magabiztosan benyitott.
Kalapálás, csengés-bongás fogadta őket a félhomályos helyiségben. Fullasztó köd uralkodott odabent.

Egy hosszú padnál a férfi ült, és egy kard elkészítésével foglalatoskodott. Sanyi rájött, hogy Mardigo kovácsánál vannak.
- Jó napot! – köszönt Dia, és odalépett a pad elé. – Kindes Diána vagyok. A kardért jöttem.
- Ó, igen, a kard! – bólintott az öreg, és felkelt a helyéről. Közben sanda pillantást vetett a zavartan álldogáló Sanyi felé.
- Ő pedig, ha jól sejtem... Lawren Sándor, nemde?
- Öö, önnek is szerencsés napot – nyögte a fiú, mire a kovács felkacagott. – Fiam, te aztán mindig ilyen maradsz.
Odacsoszogott a falról lelógó fegyverekhez. Sanyi észrevett egy olyan kardot, ami kitűnt társai közül: a kard fényes volt, hosszú és széles pengéjű, kecses markolatú. Rögtön megtetszett neki, s nagyon elámult, amikor a kovács felé nyújtotta a fegyvert.
- Gyerünk, vedd csak el! – biztatta az öreg. – Tudom, hogy már vagy a negyedik kardodat készítem, de ezt remélhetőleg nem fogod elveszteni.
Sanyi érezte, hogy arcába fut a vér.
- Igenis – motyogta. Mikor elvette a kardot, különös érzés töltötte el. A fegyver látásra ormótlan, nehéz kardnak tűnt – de mint kiderült, könnyű forgatni.
- Ó... köszönöm – ámélkodott. Az oldalára csatolta a kardot. – Ígérem, vigyázni fogok rá.
- Ajánlom is! Calistar mester külön kérte, hogy erre a kardra jobban ügyelj, ha lehetséges.
Az öreg kovács beszéd közben egy papírt nyújtott át Sanyinak.
Ez állt rajta:

Lawren, közeleg a háború. Egyre többen esküsznek Mardigo ellen. Ez a kard nem egy általános fegyver: egyetlen csapással megöli az ellenfelet. De gyógyítani is lehet vele, ha épp csak megérinted, sebeid begyógyulnak. Bánj vele óvatosan, lovag módja szerint.

Üdvözlettel: Mestered

Sanyi elámult.
- Gyógyításra is képes? – kérdezte meglepetten. Lenézett a kardra. – És... közeleg a háború?
- Sajnos igen – bólintott a kovács. – Ezért kellett ennyi kardot készítenem. Calistar mester elhozza nekem a legtöbb diák kardját, hogy megélesítsem. De ti kettőtöknek – külön kiemelték -, más kard kell. Kindes Diána! Habár pálcádat jól használod, és ahogy hallottam, fejlődtél a kardforgatás művészetében is, kiváltképp nagy hangsúlyt fektetett különös tehetségedre Gwedmir mester. A medál, a nyakadban, szintén erővel rendelkezik, de gondolom, erre már rájöttél.
- Igen – bólintott a lány.
- Nos, Calistar mester neked is szánt egy kardot, ezért is küldött titeket hozzám. Ez – emelt le egy másik fegyvert -, könnyebb, és nem annyira erős, mint társadé, de ellenségek szívében félelmet szül. Használd hát becsülettel, Mardigo javára!
Dia csillogó szemmel nézett a kardra, ami megcsillant a napfényben.
- Igen. Az lesz, uram.

Sanyi azt hitte, Dia tud arról, miért jöttek ide. Mikor elköszöntek a kovácstól, Sanyi Calistar levelét olvasgatta.
- Furcsa... – motyogta.
- Micsoda?
- Calistar... egy szóval sem említette, hogy... valami... háború... szóval.. érted...
Dia sóhajtott. Sanyi elindult Lagerfelt felé, de Dia kezét érezte a vállán.
- Nem arra megyünk, Sanyi.
A fiú meghökkenve nézett rá.
- Miért? – kérdezte. – Erre van az iskola, nem?
- De igen – felelte a lány. – Csakhogy mi nem arra megyünk!
- Hanem?
- Majd meglátod! – hunyorgott vidáman a lány.
Pár percig némán kutyagoltak az utcákon. Végül aztán a lány megfogta Sanyi kezét, és előremutatott:
- Oda megyünk!
Sanyi felkapta a fejét. Előttük egy hatalmas, virágos rét díszelgett, az árnyékot a magas, terebélyes fák nyújtották. Az égen egyetlen kis felhő sem látott, és vakított a nap. Igazi, nyári idő.
A srác némán állt, és a rétet bámulta.
- Öö... ide?
- Aha! Gyere! Nem az aminek első látásra látszik.
Mikor beljebb mentek, Sanyi rögtön megértette, mire gondolt a lány; ugyanis távolról a fák eltakarták azt a kis dobocskát, amin egy kastélyszerűség állt.
- Ez egy régi erőd – magyarázta Dia, miközben a fűben lépkedtek. – De átépítették kastélyra, hogy látványosabb legyen. Sokszor járnak ide meglátogatni, mert sok érdekes dolog van benne.
Sanyi beharapta az ajkát.
- És konkrétan... m... mi?
Dia mosolygott, és titokzatosan csak ennyit mondott:
- Majd meglátod!
Felfelé vezetett az út, s a kastély egyre nagyobbodott. Sanyi szeme kikerekedett a csodálkozástól.

A kastély akár egy mesefilmbe is beillett volna. Kékes-feketés falain Mardigo zászlója lobogott: Egy vörös zászló kék-sárga csíkkal a közepén, sarkában egy lángoló M betű.
- Nem őrzi ezt senki?
Dia nevetve rázta a fejét.
- Jó ég, dehogy! Ez a bolygó egyik nevezetessége. Akkor akadtam rá amikor egyszer elmentem sétálni.
- Te?
- Miért? Nem mehetek sétálni?
- De! Csak... mindegy, hagyjuk.
Dia benyitott a hatalmas kapun. Egy hűvös folyosón találták magukat. A falakra fáklyatartó volt erősítve, a padlón vörös szőnyeg terült el.
- Boldog születésnapot – mosolygott Dia, és karját Sanyi nyaka köré fonva megölelte.
Sanyi teljesen összezavarodott.
- K... köszönöm.
Sanyinak elakadt a lélegzete, amikor meglátta a festett üvegből készült ablakokból beszűrődő napfényt. Egyszeriben különös érzés lett rajta úrrá – olyan, mintha az egész világot békesség öntötte volna el.
- Csodálatos – suttogta. – Egyszerűen csodálatos.
Dia felé fordult, s a lány szemében is ugyanazt a boldogságot fedezte fel.

Végigmentek a folyosón, és beléptek egy tágas kapun. Mikor Sanyi meglátta a kis tavat, tátva maradt a szája. Anélkül, hogy felfogta volna, mit csinál, odarohant, lerúgta magáról a cipőjét és a zokniját, aztán belelógatta a lábát a vízbe.
- Hihetetlen! – morogta. – Egyszerűen... hihetetlen!
Dia elnevette magát, és odakucorodott mellé.
- Tényleg tetszik?
- Mi az hogy!
A srác vidáman ránevetett Diára.
- Örülök.
Sanyi arcán széles mosoly jelent meg.
- Köszönöm, Dia. Nagyon... nem is tudom, mit mondjak. Csuda egy hely ez. De komolyan.
Egymásra néztek. Sanyi érdeklődve, Dia mosolyogva, de aztán lehervadt a mosolya.
- Mi az? – kérdezte a srác, miközben leoldotta a derekáról a kardját.
- Semmi.
- Igen? Nem hiszem!
- Hát akkor ne hidd el. Én tartom magam ahhoz, hogy... – váratlanul elakadt, Sanyi kezét és karját nézte. Olyan... erősnek, férfiasnak tűnt. Kész felnőtt férfi. Hatalmas keze van – állapította meg ámulva. Ennyire különböznének az emberek egymástól?
- Min gondolkodsz? – szakította félbe Dia gondolatait a fiú.
- Hm? Ja... semmin. – azzal ő is letette a kardját.
Sanyi elnevette magát, tekintete a vízre tévedt. Kinyúlt, a kezét is belelógatta a vízbe, aztán hirtelen megragadta Dia karját, és egy szelídnek nem nevezhető mozdulattal belökte a tóba.
Mikor Dia feljött a felszínre levegőért kapkodva, Sanyi fülig érő szájjal vigyorgott.
- Te... Te...!
Azzal Dia csöpögő haját hátravetve, kigázolt a vízből, Sanyi mellkasának támasztotta a kezét és hanyattlökte. A fiú prüszkölt, és Diára locsolt fél liternyi vizet.

A vízcsatának hamar vége lett ugyan, de a két kamasz ezután is remekül szórakozott. Dia a haját dörzsölte, hogy mihamarább megszáradjék, Sanyi meg közben mindenféle vicces dolgot mesélt Földön töltött éveiről.
- Arra emlékszem, hogy nagyon béna voltam matekból – nosztalgiázott a fiú. – A padtársam viszont egy lángész okoska volt, aki mindig beleszólt abba, mit csinálok. Ráadásul szemüveget viselt, ami, lelkére legyen mondva, elég rosszul állt neki. Beleszólt mindenbe, egészen addig, amíg bele nem nyomtam a fejét egyszer az ebédjébe...
Dia felkacagott.
- ... Utána persze intőt kaptam, mert beárult... mindez volt az utolsó tanítási héten! És akkor nyáron tudtam meg, hogy Lagerfeltben fogok továbbtanulni.
Miközben Sanyi beszélt, Dia lassan felemelkedett ültéből.
- Mi az? – nézett rá a fiú.
Dia nem válaszolt. A homlokát ráncolta.
- Dia?
Semmi.

A lány a kovács háza felé tekintett, ahonnét füst szállt fel.
Sanyi megrángatta a pólója ujját:
- Hahó, mi van veled? Megkukultál, vagy mi?
Aztán ő is arra nézett, amerre Dia.
- Hé... ez... ég?!
Hanyatt-homlok rohantak ki a kastélyból, le a dombon. Jól látták, a kovács háza valóban égett, és néhány környező ház is. Mindenütt halott mardigóiak hevertek, a levegő nehéz volt.
- Mi történt itt? – döbbent meg Sanyi. Kezét új kardján nyugtatta.
Dia némán rázta a fejét.
Sanyi a levegőt figyelte, ami kékesszürkévé vált.
- Dia? Ezt nézd! A levegőben van valami!
- Mérgező gáz – állapította meg Dia, és elhátráltak a házak közeléből. – És egyenesen felénk tart!
Mielőtt felocsúdhattak volna, váratlanul megremegett a föld a talpuk alatt. Elestek. Sanyi, amikor felnézett, elképedve bámulta a hatalmas szörnyet, ami szinte a semmiből bukkant elő.
A 400 méter magas, körülbelül 10 tonna súlyú szörny szájából származott a mérges gáz, és a tűz is – éppen utóbbit küldte a két kamaszra.
Sanyi arrébbgurult, és közben előhúzta a kardját.
- Sanyi! – kiáltott rá Dia.
Hála a figyelmeztetésnek, Sanyi el tudott menekülni a lángcsóva elől.
- Egy karddal semmire se mész!
- Miért, kettővel igen?! – ordibált vissza Sanyi.
- Nem, de talán varázslattal igen! Lohan!
A fénycsóva, ami Dia pálcájából tört elő, telibe találta a szörnyet, azonban az mintha meg sem érezte volna. Ehelyett az átok visszapattant, és egyenesen Dia felé tartott...

Dia érezte, hogy egy test nehezedik rá, és a földre löki. Zavartan felnézett a zöld szempárba, ami annyiszor megdobogtatta a szívét, felnézett abba az arcba, ami oly sok ideje élt a szívében.
- Jól vagy?
Bólintott. Sanyi lekászálódott róla, megtámasztotta a lábát, és rohamra indult.
Egy jajdulás, puffanás, ordítás, aztán felült.
Sanyi épp a szörny lábát célozta meg, amikor hatalmas kórus zengett fel a hátuk mögött. Mikor megfordult, látta, hogy Baebar, Gwedmir és Calistar siet feléjük. Gwedmir egy villámcsapással rázta meg a szörnyet, Baebar egy nagy erejű átkot lőtt ellenfelük felé, Calistar viszont a két gyerekhez sietett.
- Minden rendben, Lawren? Kindes?
- Jól vagyok – motyogott a lány, és eltette a varázspálcát.
Calistar Sanyi felé fordult.
- Lawren, nos... Láthattátok... már szörnyeket uszítanak Mardigóra. Nehéz idők járnak... – sóhajtott, Sanyi kifejezéstelen arcát fürkészte. – Nagyon nehéz idők, úgy ám...
BAMM.
Baebar és Gwedmir ereje padlónak döntötte a monstrumot.
- Jobb lesz ha vigyáztok!
Azzal Calistar biccentett, és a két tanárral együtt visszamentek Lagerfeltbe.
Sanyi Diához lépett, és megfogta a lány karját.
- Jól vagy? – kérdezte gyengéden. – Sápadtnak látszol.
- Semmi bajom – rázta a fejét Dia. – Csak váratlanul jött ez az egész.
Pár pillanat csend telepedett rájuk. Sanyi végül lassan bólintott.
- Jól van.
El akart fordulni, de ekkor...
- Sanyi?
- Tessék.
- És... és te... te jól vagy?
Sanyi szeme körül nevetőráncok jelentek meg. Magához vonta Diát, és kisimított egy hajszálat a homlokából.
- Igen, Dia. Jól vagyok.


A nap már lemenőben volt, mikor visszamentek a várba. Dia fázott. Sanyi átkarolta a vállát, és ráterített egy meleg köpenyt.
- Tessék, hátha így jobb lesz.
Dia felnézett Sanyira.
- Köszönöm.
Beléptek a bejárati csarnokba.
- Sanyi, én...
- Hm?
- Áh, semmi. Hagyjuk.
- Ne! Ne hagyjuk. – Sanyi maga felé fordította Dia állát, és lehunyt szemmel közelebb hajolt hozzá. Hangja suttogásba fúlt, és óvatosan egy falnak döntötte a lányt.
- Sanyi... ne itt... – suttogta Dia.
- Nyugi. Nem lát senki...
Dia tiltakozni akart, de mikor Sanyi ajkát érezte az övén, váratlanul minden gondolat kiszáll a fejéből. Szorosan hozzásimult Sanyihoz, és megadóan hagyta, hogy átölelje.
- Szeretlek, tudod? – mormogta a srác.
Ezt így még nyíltan nem mondta nekem soha – gondolta Dia. Szerencsére aztán Sanyi kiengedte a karjai közül, hátralépett, körülnézett, majd intett.
- Viszlát vacsoránál!
Dia hüledezve nézett utána.

Sanyi úgy falta magába a vacsorát, hogy kis híján megfulladt tőle. Dia mosolyogva nézte.
- Van egy ötletem – mormogta a srác teli szájjal. – Menjünk el sétálni!
- Sétálni? Most?
- Aha!
Dia kinézett az ebédlő ablakán, a fejét csóválta.
- Sötétedik.
- Nem baj! Nyár van, azt csinálunk, amit akarunk! Nyáron sosem láttam még Mardigót.
Így történt, hogy hamarosan kéz a kézben kiléptek Lagerfelt kapuján.
- Izgalmas szülinap volt! – vigyorgott Sanyi.
Dia elmosolyodott.
Befordultak egy csendes mellékutcába, amit fák és bokrok szegélyeztek. A hold megvilágította előttük a füvet, és néhány madár még mindig csicsergett az ágak között.
A két kamasz összenézett.
- Milyen aranyos! – nevetett Dia halkan. – Mint... mint egy madárcsicsergős-utca!
Sanyi elmosolyodott.
- Erre még sosem jártam – vallotta be a lány.
- Én sem.
Csendben lépkedtek a Madárcsicsergős utcán. Senki sem járt arrafelé. Sanyi hirtelen észrevett egy fehér virágos bokrot. Odaugrott, tépett egy csokorral, és Dia kezébe adta.
- Tessék!
- Oh...! Köszönöm, Sanyi.
Miközben mentek, Sanyi észrevette Mardigo folyóját, a Misut.
- Nézd!
A hold rávilágított a vízre. Sanyi átkarolta Diát, és megálltak a víz előtt.
A csöndet csak a víz hullámzása törte meg. Az ég sötét volt már, így még kísértetiesebbnek hatott. A távoli hegyek sötéten magaslottak.
Dia nekidöntötte a fejét Sanyi állának, és felsóhajtott. A fiú erős keze az övét fogta, ami biztonságérzettel öntötte el.
Ott álltak a víz előtt, mígnem le nem ültek egy sziklatömbre. Lábukat a víz nyalakodta, de nem törődtek vele.

Egyetlen felhő vagy csillag sem volt az égen. Dia elnézett a messziségbe, békés gondolatai kihatottak egész lelkére. A sötétkék ég alatt, a Misu partján, kettesben azzal, akit szeret...
Számára ez csodálatos ajándék volt.
Egymásra nevettek. S mindketten úgy érezték, mintha maga a természet kacagna velük ezen a sötét éjjelen – hol nincs más, csak ők...
Sanyi lehajolt Diához, és óvatosan megcsókolta, épp úgy, ahogy a lány szerette volna. Pontosan olyan volt, amilyennek egy holdfényes éjszakán lennie kell.
Dia lehunyta a szemét, hozzásimult, boldogan viszonozta Sanyi csókját. Fejükből minden gondolat kiszállt, s még a hűvös levegő is kellemes borzongással töltötte el testük minden porcikáját.
A fiú végigsimított Dia arcán, élvezte, hogy végre kettesben lehetnek, távol a külvilágtól. Gyógyír volt lelkére ez az éj.
Egy nagyobb hullám eláztatta a cipőjüket. Dia lecsúsztatta a karját Sanyi nyakáról, és mindketten a vizet figyelték.
- A Misu nagyon csendes folyó, azt mondják – motyogta. – Te is így gondolod?
- Én? Hát... tény, hogy zavar ahogy csapkod, de... kellemes hallgatni.
Nevettek. Sanyi a holdra nézett.
- Szerinted mit gondol?
- Ki?
- A hold. – Sanyi érdeklődve szemlélte a sápadt golyóbist.
- Nem tudom. Nevet rajtunk.
- Nevet? Miért?
- Biztos viccesek vagyunk – nevetett Dia, és vizet fröcskölt Sanyi arcába.
Szinte egyszerre borították bele egymást a folyóba. A békés környék mintha sértésnek vette volna, hogy megzavarják a nyugalmát, mindenesetre nem adta jelét felháborodásának.
Sanyi kimászott a vízből, és lenézett a lányra. Dia térde remegni kezdett – pontosan úgy, mint mikor Sanyi ránéz.

- Min gondolkodsz? – kérdezte a fiú.
- Semmin. – Dia mosolygott. – Csak nézlek.
- Miért? Csúnya vagyok?
- Jaj, nem! Dehogyis.
- Hát akkor?
- Sajna, magam sem tudom.
Sanyi arcán széles mosoly terült szét.
- Igen, sejtettem, hogy ez lesz.
Mélyen egymás szemébe néztek. Sanyi érezte, hogy összeér az orruk.
Elnevette magát, csukott szemmel is látta, hogy Dia mosolyog.
Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Vér zúgott a fülében, mikor magához vonta a lányt, megcsókolta a homlokát és az ajkát, érezte a testében tomboló tüzet, amit akarattal sem tudott volna eloltani...
És érezte a boldogságot is, ami elöntötte, Dia kezét a karján és a vállán, ajkát az ajkán. A hold pedig lassan átadta helyét az első hajnali fényeknek, miközben Dia és Sanyi forró csókjukkal olvadtak össze egymás ölelő karjaiban.


Másnap reggel Sanyi bosszúsan tapogatózott a csörgő ébresztőóra után.
- Hrrrhm...
Kezével véletlenül leverte a műanyag poharát. Résnyire nyitotta a szemét, aztán pislogott, és felült.
- Most elégedett vagy, mi?! – mordult rá az órára. Megragadta a szerkezetet:
- Álmos vagyok! Muszáj mindig felébresztened?!
A sarokba vágta az ébresztőt, mire az elhallgatott.
Fáradtan hanyatlott vissza a párnájára, fejére húzta a takarót, és mosolyogva megpróbált visszaaludni, de nem kapott levegőt.
- Nem lehet igaz! – siránkozott. Kikászálódott az ágyból, megdörzsölte a szemét és hatalmasat ásított. Magára vette a köntösét, az ablakhoz lépett és csüggedten széthúzta a függönyt.
Hunyorgott a beáramló napfénytől.
Felvette a tunikáját, a csizmáját, megfésülködött, beágyazott, aztán lement a bejárati csarnokba. Már épp bement volna az étkezőbe, amikor hirtelen elhatározással a tanárok tornya felé indult. Nincs már korán, fél tíz, tehát nyugodtan zavarhatja Calistart.
„Meg akarok kérdezni tőle valamit” – gondolta, s elszántan lépkedett felfelé.

Mikor kopogott, Calistar kicsit álmos hangja szólt ki:
- Tessék, nyitva!
A fiú beharapta az ajkát, és belépett. Calistar az asztalánál ült. Korábban Sanyi volt ebben a szobában, és megállapíthatta, hogy semmi sem változott meg benne.
- Lawren? – csodálkozott a tanár. – Ilyenkor?
- Öö... igen... elnézést a zavarásért, mester... Szeretnék kérdezni valamit.
- Vagy úgy – bólintott Calistar. – Foglalj helyet. – mutatott egy székre, ami vele szemben állt.
Sanyi leült.
- Biztos nem zavarok, mester? – kérdezte.
- Nem, nem, dehogy. Kérsz egy teát? Esetleg enni valamit? Reggeliztél már?
- Nem, mester, de nem is kérek semmit, köszönöm. Most ébredtem.
- Ah. Értem. Nos?
Sanyi a szavakat kereste.
- Tegnap... amikor... elmentem a kovácshoz... ott kaptam meg az üzenetét, hogy... közeleg a háború. És rá... 15 percre felbukkant a semmiből egy szörny. Mit... Mit jelentsen ez?
Calistar hátradőlt, karbafonta a kezét, és komor arccal nézett tanítványára.
- Lawren... Tudod... Mardigo az idők folyamán rengeteg ellenséget szerzett. Mardigo királya uralta a környező bolygókat, kegyetlen volt, és rendesen megkövetelt mindent... Állandó jelleggel háborúzott, mígnem a saját büszkeségébe bukott bele... Azóta a környező bolygók, így Satoz, Hálwg, és Rgop mind mind ellenségnek tekintik az összes mardigóit... beleértve a Lagerfelteseket is. És most elérkezettnek látják az időt arra, hogy visszafizessék mindazon nyomorúságot, mit eddig el kellett viselniük. Erre céloztam abban a levélben.
Sanyi bólintott.
- Most már mindent értek.
Calistar mester a plafonra emelte a tekintetét.
- Egyébként én is szerettem volna beszélni veled. Egy küldetésről lenne szó. Pontosabban az én küldetésemről, ahova magammal vinnélek. Nagyon tehetséges tanítvány vagy, viszed még valamire.
- És... meddig tartana?
- Egy hétig. Remélhetőleg nem kell tovább maradnunk.
- Értem.
Sanyi mereven bámulta a faragott asztalt.
- Nos?
- Oh... igen, persze, hogy önnel tartok, mester.
Calistar elmosolyodott.
- Örülök. Akkor indulhatunk akár ma is?
- Ma? – hökkent meg a fiú.
- Igen. Elég veszélyes küldetést kell véghezvinnünk... Utána pedig neked és Kindesnek Retóra kell mennetek... jól sejtem?
Sanyi elpirult.
- Igen... sajnos még nem teljesítettük a feladatunkat. – a torkát köszörülte. – De nem akartunk lezuhanni, mester! Esküszöm, hogy otthagytuk volna Dawint, ha...
- Tudom, már említetted. – Calistar felállt, megkerülte az asztalt, Sanyihoz lépett, és rátette a kezét a fiú vállára.
- De akkor is büszkék vagyunk rátok – egy küldetés helyett kettőt teljesítetek. Dicső lovag leszel egy nap még, Lawren Sándor. Talán néha túl is teljesíted a feladataidat... Az a nagy bátorság, akaraterő... Apád is ilyen harcos volt fiatal korában. Tényleg, egyszer szándékozol meglátogatni a szüleidet?
Sanyi meglepődött a kérdésen.
- Hát... nem is tudom... nem nagyon van dolgom a Földön...
- Nos, hát akkor kérlek, csomagolj. Csak a kardodra és néhány holmira lesz szükséged.
- Rendben. Már megyek is.
- Itt találkozunk, rendben?
- Igen, mester. Viszlát.
- Viszlát, Lawren.

Foly. köv.