Cím nélkül

Fut, rohan, menekül, mintha farkasok kergetnék. Pedig semmi sincs a nyomában. Önmaga elől menekül, a bűntudat, és a benne munkáló gonosz elől. Vadászból űzött vad lett. Szíve majd’ megszakad, kapkodva szedi a levegőt, de nem áll meg. Nem tud. Nem mer.
Ma újra megtette. Nem először, s talán nem is utoljára. Ölt. Embert ölt, a vérért, melyet gyűlöl és kíván egyszerre. Nem gondolkodott, csak rátámadt áldozatára, egy középkorú férfire. Az szinte fel sem foghatta, mi történik körülötte, s máris halott volt. Csak ekkor látta, mit tett. Látása kitisztult, megnyugodott, a szomj már nem kínozta. Ránézett a meggyilkolt emberre, és hirtelen futni kezdett.

Most itt van, rohan, bár már nem bírja soká. A hídhoz ér, felmászik a pillérre. Az emberek szinte észre sem veszik. „Tán jobb is.” – gondolja. – „Most csak közönséges lány vagyok. De ha láttak volna az előbb…” – beleborzong még magába a puszta gondolatba is. Mert mi ő? Ember? Ugyan! Szörnyszülött! Sz éjszaka könyörtelen gyermeke! Vámpír!
Egy éve kezdődött. Egyedül sétált az utcán, buliból ment hazafelé, de még ki akarta kissé szellőztetni a fejét. Egy sötét sikátorba fordult be, mikor úgy érezte: követik. Meggyorsította lépteit, de ettől csak még nyugtalanabb lett. Hirtelen megfordult, s szinte meg sem lepődött, mikor látta: nincs egyedül. Egy férfi állt tőle 2 méterre. A holdfény éppen megvilágította alakját. Hosszú fekete bőrkabátot viselt, bőre halálsápadt volt. A tekintete volt a legrémisztőbb a lány számára: komoly, kissé gúnyos, s gonosz. Ördögi. Közelebb lépett, s Mína is hasonló mozdulatot tett. Hátra. Az ismeretlen elnevette magát:

- Ejnye, hát szabad ennyire udvariatlannak lenni egy kedves vámpírral? – kérdezte.
„Vámpír?” – ütődött meg Mína. Ránézett a férfire, s már tudta, nem hazudik: ahogy nevetett, kilátszottak tűhegyes szemfogai.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány. Félt, de megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
- Csupán beszélgetni. – felelte az.
- Beszélgetni? Ugyan miről? Hisz azt sem tudom, ki vagy!
Az ismeretlen arcán gonosz vigyor jelent meg.
- Ó, milyen udvariatlan vagyok! Akkor bemutatkozom: Drake a nevem. Főállású vámpír, afféle magányos vadász. – a lány szólni akart, de leintette.
- Téged már ismerlek. Mínának hívnak, 16 éves vagy, a család egyetlen gyermeke. Ne kérdezd, honnan tudom. – mondta, látva Mína meglepett arcát. – Hidd el, megvannak a módszereim. – gonosz szemével sokat sejttetően hunyorított. – De most ez nem fontos.
- És mondd, Drake! Mit akarsz? Vámpírrá teszel? – kérdezte a lány. – Felelj! Ne kínozz! – kiabálta. – Azzá teszel?
Drake közelebb lépett, egész közel hajolt Mínához, úgy mondta:
- Nem. Erre nincs szükség. Hisz magad is az vagy. Annak születtél, csak még nem fedezted fel önmagad, a vágyaidat. Én azért jöttem, hogy felébresszem az igazi éned. Többé nem lesz nyugodt, halandó életed. Nem tagadhatod meg származásod, közénk tartozol!
- Hazudsz! Ez lehetetlen! – kiáltotta a lány. Lehunyta szemét, hogy elrejtse könnyeit, s mire kinyitotta, Drake-nek nyoma veszett.
Mína felnézett az égre: épp telihold volt. Ekkor furcsa érzése támadt: bizsergést érzett a tagjaiban, szíve hevesen dobogott, majd egyszerre lelassult. Kínzó szomjúság kerítette hatalmába. S tudta, hogy ezt immár csak vérrel csillapíthatja. Elindult élete első vadászatára.

Napjai egyhangúan teltek. Szürkének találta a nappali világot, egyre vágyakozott az éjszaka után. Csak telihold alkalmával vadászott, de akkor gyilkolt. Kíméletlenül. Utána viszont bűntudat ébredt benne. Gyűlölte magát azért, amit cselekedett. De mégis megtette, újra és újra. S élvezte, ahogy öl. De most ennek vége. Nem folytatja tovább. Nem bírja. Elég volt! Soha többé nem akarja ezt tenni!
Csak egy halk csobbanás hallatszott, ahogy a folyó befogadta a lány bűnös testét. Az éj gyermekét elnyelték a kavargó hullámok. Nem indul többé vadászatra. Soha.