Sötét úton - III. rész - 6.

Sanyit 3 órán keresztül műtötték. Mikor végre az intenzív osztályra került, már pótolták a legtöbb vért, összevarrták a sebeit, és sínbe tették a lábát, ugyanis eltörte. Ezen kívül 3 bordáját törte, meg a jobb csuklóját. Fejsérülése komoly volt ugyan, de legalább már megvolt arra az esély, hogy túléli.
Mindezeket Dia a vizsgálata után tudta meg. Neki felkötötték a karját, és a lábát befáslizták. Mind a kettőjüket benntartották, így Arnold egyedül ment haza a bink-jével.
Az első éjszakán Dia Sanyiról álmodott. Aggodalmai itt megvalósulni látszódtak, mert azt álmodta, hogy Sanyi belehalt a sérüléseibe. Arra riadt, hogy igaziból zokog a sötét kórteremben, ahol megannyi más gyerekhez befektették. Megpróbált megnyugodni; letörölte könnyeit és arra a napra gondolt, amikor a puszta közepén Sanyi megfogta a kezét.
Sanyi mindig ott volt vele. És most élet-halál közt ingadozik.
Dia összeszorította a száját. Aztán új könnyekkel fúrta bele arcát a párnájába, miközben a hold sápadtan világított rá a kórterem ablakából.

Egy hét telt el. Dia még nem láthatta Sanyit – jóformán ki se mozdulhatott az ágyból. Annyit árult el az orvosoknak is, mint Móniéknak: hogy Diának hívják, a barátját pedig Sanyinak, meg hogy tizennégy évesek.
Egyik nap aztán esély adatott arra, hogy meglátogassa Sanyit. Megpróbált felkészülni lelkileg az elé táruló látványra, de amikor meglátta a fiút...
Sanyi ébren volt! Lélegeztetőgépre kapcsolták, az igaz, de már egész jól nézett ki. A fejét, a karját, a lábát és mindenét vastag kötés vagy gipsz borította. Karjából infúzió állt ki.
- Sanyi! – kiáltott fel Dia elcsukló hangon, és amilyen gyorsan csak tudott, odabicegett a fiúhoz. A nővér letett egy széket Sanyi ágya mellé, és magára hagyta őket, mondván, hogy 10 percet kapnak.
Egy ideig csend volt. Sanyi összehúzott szemöldökkel nézte Diát. A lány boldogan mosolygott, már meg akarta kérdezni, hogy van, amikor...
- Minek jöttél ide?
Dia meghökkenve nézett rá.
- Hogy-hogy minek? Majdnem meghaltál! Annyira örülök, hogy látlak!
- Aha. – Sanyi a mennyezet felé fordította az arcát, és csak úgy mellékesen megjegyezte:
- Akkor bizonyára annak is örültél, hogy majdnem meghaltam.
Dia elsápadt.
- Sanyi...! Honnan veszed ezt?
- Megtámadtál! Miattad kerültem ide! – csattant fel Sanyi mérgesen, és villámló szemmel nézett barátjára, aki kővé dermedve meredt rá.
- Micsoda? – a lány szeme könnybe lábadt. – Én soha... soha nem...
- Márpedig te voltál, aki szépen rámdöntötte az egész kócerájt, remegtette a falakat és azon röhögött, hogy szépen lassan meghalok!
- Mi?! Sanyi, csak nem azt akarod rámfogni, hogy én akartam, hogy idekerülj?!
- Márpedig igen! – vágta rá a srác. – Egyik pillanatban még normális voltál, aztán meg rámtámadtál!
- Én?! Soha!
- De igen! Láttam, amit láttam!
- Sanyi, el tudnál engem képzelni, hogy meg akarlak ölni, amikor te is... – mély levegőt vett, könnyei elhomályosították előtte Sanyi arcát. - ... tudod, hogy amióta az eszemet tudom, szerelmes vagyok!
- És?! Attól még, hogy szerelmes vagy, nyugodtan meggyilkolhatsz!
- Miért tennék ilyet?
- Mit tudom én! Talán beleőrültél abba, hogy mindig ideges vagy, vagy a féltékenykedés odáig fajult, hogy azt hitted, talán így könnyebb lesz!
Dia már egy szót se bírt kinyögni a felháborodástól.
- És tudod mit, Dia?! Nem érdekel. Nem érdekel, szerelmes-e vagy, vagy sem. Nem érdekel. Látni sem akarlak többé! És ezzel elérted, hogy soha többet ne higgyek neked! Talán még a szerelmed is álca volt!
Dia most már el sem tudta titkolni, hogy zokog.
- Sanyi...
- Hagyjál békén! Engem ne akarj azzal áltatni, hogy így szeretsz meg úgy szeretsz! Soha többet nem akarom hallani a hangodat! Soha többet ne gyere hozzám! Soha többet ne gondolj rám! Felejts el!
Sanyi utolsó szavai után elfordította a fejét, és az ablakra bámult, miközben Dia sírva ült mellette.
A csendet most csak a lány szipogása törte meg. Aztán egy halk, gyenge hang szólalt meg:
- Rendben. Elmegyek. Nem tudom hova, de... Én csak annyit mondhatok, hogy... tévedsz. Én soha nem akartalak bántani. És nem is akarlak.
Azzal nehézkesen felállt, és kibicegett a szobából.


Eseménytelenül teltek a hetek. Dia szíve annyira fájt Sanyi szavaitól, hogy lassacskán az az állapotára is kihatott. Nem kért többet tájékoztatót Sanyi állapotáról. Megpróbálta elfelejteni a fiút, de akárhogy is erőlködött, akkor sem sikerült. Még eddig sosem veszekedtek ilyen durván. Ráadásul amikor talán Sanyi is érez iránta valamit...
Visszafogta magát (ki tudja már hanyadszor), nehogy elsírja magát. Azt kívánta, bár sosem ismerte volna meg Lawren Sándort, mert így fenekestül felfordult az élete. Sanyi már évek óta a szívében lakott. Dia lassan jobban ismerte a fiút, mint saját magát. Az arc, ami minden pillanatban előkúszott lelki szemei elé, eddig megnyugtatták. De most olyan volt, mintha valaki szétszabdalta volna a képet. Mintha Sanyi önszántából költözködni akart volna... talán Hajni szívébe...

Diának nehezére esett erre sem gondolni. Úgy remegett ilyenkor a dühtől, hogy a nővérek mindig nyugtatókat akartak beadni neki.
És az a legfájóbb – szőtte tovább a gondolatmenetét Dia, mikor elhesegette a harmadik aggódó nővért -, hogy Sanyit nem érdekli... és Sanyinak fogalma sincs róla, talán nem is akarja tudni, mit érzek iránta a szívem mélyén. Talán nem is akarja, hogy szeressék. De nekem látnom kell Sanyit! Muszáj látnom... hiába fáj... ha nem látom őt, megőrülök... csak utoljára... csak utoljára had lássam...”
Kimászott az ágyból, és kibicegett a folyosóra. Szerencsére nem járt arra senki.
Halkan felosont a lépcsőn, és belökte a lengőajtót. Sanyié a 321-es szoba. 310... 320... igen! Itt van.

Megtorpant, amikor elérkezett Sanyi szobájához, és beharapta az ajkát. Mit tegyen? Sanyi nem akarja látni őt. De neki muszáj látnia!
Remegő kézzel kopogott, és benyitott. Sanyi már mondta volna, hogy „Tessék!”. Amikor meglátta Diát, éppen felült. Aztán az „ölni tudnék” tekintettel Diára nézett.
A lányon pillanatok alatt gyengeség lett úrrá. Igaz, mindig ez volt, akárhányszor meglátta, de...
Megragadta a kilincset, hogy meg tudjon támaszkodni.
- Ó... – hebegte. – Bocsánat...
Már épp kiment volna, amikor valami azt súgta neki, ne menjen vissza.
- Miért... – kezdte Sanyi habozva, mire Dia megtorpant, és visszanézett rá. „Ahogy rámnéz...” – gondolta. A gyomra összeugrott, ujjai még szorosabban zárultak össze a kilincs körül.
Pár percig egymásra meredtek. Sanyi lenyelte a mondatát. Úgy tűnt, hozzá se akar szólni.
Némán kérdezte:
- Miért jöttél?
Dia ajka megmozdult, hogy valamit mondjon.
- Én... csak... – lehajtotta a fejét. - ... látni... látni akartalak.
Sanyi nem szólt semmit. Dia bátortalanul felemelte a fejét, és egy lépést hátrált.
- Hova mész?
Összerezzent. A mély hang Sanyié volt. Borsódzott a háta, mikor meghallotta.
Behunyta a szemét.
Ne válaszolj. Fuss el. Ennek nem lesz jó vége. Fuss el, hagyd itt...
Beharapott szájjal állt, háttal Sanyinak.
Most mit csináljak? – töprengett.
A válasz nem váratott magára sokáig, amikor hirtelen egy kéz kinyúlt a válla fölött, és becsukta az ajtót.
Aztán Dia hallotta, ahogy Sanyi odalép mögé, és a fülébe suttogja:
- Dia... ne menj el!
Dia megdermedt.
- M... Miért? – hebegte.
- Beszélnem kell veled.
- Levettek... a lélegeztetőgépről? – Dia csak ennyit bírt kinyögni.
- Igen, de vissza is kapcsolhatnak, ha nem ülsz le!
Azzal odavezette Diát a székhez. A lány zsibbadt tagokkal leült, a padlót bámulta.
- Dia...
- Tessék.
- Mondanom... mondanom kell... neked valamit.
- Nem kell. Megértettem.
- Éppen ez az. Semmit sem értetettél meg. Én...
Sanyi elhallgatott. Kezével a homlokát dörzsölgette.
- A fenébe is... Minek jöttél?!
Dia felkapta a fejét.
- Csak szenvedünk, ahelyett, hogy tennénk valamit!
Dia sóhajtott. Hát persze. Sanyinak csak ez a fontos!
- Mennem kell – motyogta, és felállt, de Sanyi hirtelen előrehajolt, megragadta a vállát, és visszaültette.
- Dia, értsd meg!
- Mégis mit?
Sanyi nem válaszolt. Közelebb hajolt, zöld szeme Diáéba fúródott.
- Azt, hogy megértettelek.


Pár pillanatig csend honolt. Dia nem tudta, mit mondjon.
- Gondolkoztam – folytatta Sanyi -, és beláttam, hogy tényleg... az lesz a legjobb, ha... talán... megpróbálnánk... újra...
Diának felcsillant a szeme.
- ... barátságot kötni – fejezte be Sanyi, nyomatékosan megnyomva a „barátság” szót.
Dia közbe akart vágni, de Sanyi folytatta is:
- Tudom, hogy... ez... fáj neked, Dia. De... értsd meg... így... nem tudok élni.
- Értem! Szóval te nem akarod, hogy bárki szeressen téged, igaz? – csattant fel Dia remegő hangon.
- Lehet. Nem tudom. Elfogadod?
- De... de én... több akarok lenni... mint... mint barát – suttogta a lány.
Sanyi szeméből eltűnt a barátságos csillogás. Épp ellenkezőleg: szeme összeszűkült, s Dia biztosra vette, hogy ordítani fog...

A fiú azonban hirtelen visszaült a saját ágyára, és nem szólt semmit.
Dia úgy érezte, most úgy ül ott, akár egy rakás szerencsétlenség...
Hallotta, ahogy Sanyi mellkasából hosszú, elnyújtott sóhaj tör elő.
- Miért? – kérdezte, és felemelte a fejét. – Miért, Dia?
A lány nem tudott mit felelni.
- Miért... miért nem fogadod el, hogy én... nem akarom ezt?
- Nem... nem akarod? Akkor... mi... mi volt... mi volt... az a...
- Nem tudom! Az ördögbe is, honnét tudnám?! Teljesen összezavarsz! Áh!
Sanyi felpattant, és az ablakhoz botorkált.
- Ne érts félre. Semmi bajom veled. Csak...
- Ott van Hajni, igaz?
- Nem! – csattant fel Sanyi, és megperdült. – Őt hagyd ki ebből! Semmi köze ehhez!
- Mégis mihez?
- Hajnival már rég... Hajni nem érdekel! Az érdekel, miért nem lehetünk barátok, úgy, mint régen?! Miért?! Miért nem lehetsz közömbös, amikor velem vagy?! – fakadt ki a srác. Visszalépett az ágyához.
- Nem tudom! – Dia csaknem sírt. – Tehetek én róla?! Bocsásd meg, hogy szerelmes vagyok! Bocsásd meg, hogy nem tudlak elfelejteni! Bocsásd meg, hogy ember vagyok! Bocsásd meg, hogy nekem is vannak hibáim, én is érezhetek olyat, mint más lány! És tudod, én mindig úgy éreztem, benned találtam meg azt, akiről senki más nem is álmodhat! De most rájöttem, hogy tévedtem! Mert... túl... gyáva vagy!
- Gyáva?! – hördült föl Sanyi.
- Igen, gyáva!
Sanyi kezdett bedühödni.
- Nevezd azt gyávának, aki nem meri bevallani, hogy elege van a saját hülyeségéből, és a barátja meggyilkolásával akarja ezt elnyomni magában!
- Nem én voltam, aki meg akart ölni! – pattant fel a lány.
- De igen!
- Nem!
- Láttam amit láttam!
- Hazugság!

Sanyi nem bírta tovább. Durván megragadta Dia karját, mire a lány följajdult. Sanyi olyan közel állt hozzá, hogy a testük valósággal összeszorult.
- Nem hazugság! Te vagy a gyáva, fogadd már el!
- Eressz el inkább!
- Látod? Nem akarod bevallani!
Dia megpróbált kiszabadulni a szorult helyzetéből, de Sanyi nem engedte el. Már az orruk is majdnem összeért.
- Azt mondtam, e...
Sanyi tekintete azonban beléfojtotta a szót.
- ... ressz... – suttogta a lány. Kezét Sanyi mellkasára helyezte, és megpróbálta eltolni magától – kevés sikerrel.
- Na lám! – csillant fel Sanyi szeme. – A híres Kindes Diána nem tud kiszabadulni a csúnya Lawren Sándor markából?
- Sanyi, engedj el... – nyögte ki Dia. Már nem is nézett fel a fiúra, annyira félt. Félt attól, hogy elkezd sírni, ha csak ránéz arra a gúnyos arcra.
- Vissza kell mennem a szobámba!
- Minek jöttél ide, ha vissza kell menned? – kérdezte Sanyi, és halkan nevetett Dia kétségbeesett arcán.
Dia a karját markoló kézre nézett.
- Belédharapok, ha nem engeded el a fájós karomat!
- Csak tessék!
Dia erre elszántan beleharapott Sanyi kezébe, mire a fiú felordított, és még szorosabban ragadta meg.
- Ezt nem kellett volna, tudod? – suttogta rekedten.
- Engedj el, vagy...
- Vagy?
Dia mély levegőt vett. Tudta, hogy Sanyinak élvezet, ha dühösnek látja.
- Tudod nagyon kínzol engem, Dia! Már régóta! Nagyon nagyon régóta!
- Te is engem! Eressz el!
- Mondd még egyszer! – csattant fel a fiú.
- Eressz el!
- Nem azt!
Dia ismét érezte, hogy kimegy az erő a végtagjaiból.
- Nem mondom!
- De mondd!
- Kínzol! Így most jó?!
- Aha! – vigyorgott Sanyi. – Tetszik.
- Örülök, de elengednél már végre?!
Ekkor, minden szó nélkül, Sanyi még közelebb rántotta magához, és olyan szenvedélyesen csókolta meg, hogy Dia már biztosra vette: Sanyi a legnagyobb gyáva az egész világon...

- Ostoba...
- Én?
- Igen, te!
- És miért?
- Tudod nagyon jól!
- Öö... nem! Halljuk!
- Ne szórakozz velem... – morogta Dia, Sanyi pizsamáját markolva, aminek következtében majd’ megfojtotta a fiút. – Annyira utállak ilyenkor!
- Kösz! – nevette el magát Sanyi. Megfogta Dia kezét, ami a pizsamáját markolta. – Egyébként tudom.
- Még szép, hogy tudod! Állandóan csak szórakozni tudsz velem, Lawren Sándor!
- Hm. Lehet, hogy igazad van? – kérdezte Sanyi nevetve, és lelökte Diát a székre.
Ő maga az ágya szélére huppant.
- Nem keresnek már téged? – váltott témát.
- Nem tudom – vont vállat Dia. Még mindig forrt benne a düh. – Egyet mondj meg!
- Egen?
- Miért... miért mondtad, hogy nem akarsz soha többé látni?
Feszült csönd következett. Dia már azt is megbánta, hogy egyáltalán megkérdezte.
Végül Sanyi sóhajtott, leguggolt hozzá, és két kezébe vette a lány arcát.
- Dia, szeretsz te engem?
- Ezt... most miért kérdezed?
- Szeretsz, vagy nem?
Dia mély levegőt vett.
- Hát persze, hogy szeretlek!
Sanyi roppant töprengő arcot vágott.
- Aha.
„Csak ennyit tud mondani? Hogy „aha”? – töprengett Dia.
Hirtelen úgy érezte, mintha valaki azt súgná: Te ostoba! Miért nem ölted meg?! Meg kellett volna ölnöd!
- Ölni...
Sanyi a homlokát ráncolta.
- Ölni... – suttogta Dia újra. Megint felkavarodott a szél, s Sanyi rádöbbent, hogy Dia megint meg akarja ölni őt...
Amilyen gyorsan csak tudott, Dia felé szökkent, hátralökte a lányt a székkel együtt, s aztán érezte, hogy Dia keze a nyakára fonódik.
„Öh... megint?”
Dia vicsorogva szorította a nyakát. Sanyi testébe nyillalt a fájdalom, mikor Dia egy erős rúgással a földre terítette. Feje nagyot koppant az ágy vaskorlátján, amitől pár pillanatig csak csillagokat látott.
- D... Dia... áááá... neeeee...
A fények! – jutott eszébe. – Visszajöttek... de nem teheti meg!
Erőt véve magán feltápászkodott, és Dia felé rúgott. A szél a füle mellett süvített, s az ablak hirtelen kinyílt...

- Meg kell ölnöm! – zihálta a lány. Sanyi felült, és megragadta Dia csuklóját.
- Dia! Dia, térj már észhez! Eressz el! Dia!
A hangok Dia fejében erősödtek, de valami megállította. Ölni?
Egyszeriben megállt a keze, a szél elült. Aztán Sanyi nyaka köré fonta a karját, és zokogva borult a fiú nyakába.
- Miért?! Miért?! – zokogta. – Ki akar irányítani?! Sanyi, bocsáss meg! Kérlek! Nem akarlak megölni, esküszöm, hogy nem akarlak!
Sanyi nem tudta, mit csináljon. Átölelte a lányt, a haját simogatta.
- Jól van – suttogta. – Semmi baj... ne félj... majd én megvédelek téged... ne félj...
„De hogy mentsem meg? – kérdezte egy hang, miközben magához szorította Diát. - Hogy mentsem meg önmagától? Amikor engem akar megölni? Hogy védjem, hogy állítsam meg?”
- Sanyi...
- Higgy nekem! Meg foglak védeni. Bármin múljék is.
„Mégha az életünkön is” – tette hozzá magában, miközben érezte, hogy Dia még szorosabban öleli át őt.


- Sikerült?
- Nem. Zavaró tényező, hogy szerelmes Lawrenbe.
- De hát a múltkor nem is tudta, mit csinál! Lehetetlen, hogy ellent tudjon állni az agyhipnózisomnak! – dühöngött a Fekete Alakok vezére, Gundross, és türelmetlenül járkálni kezdett a sötét, elfüggönyzött szobában.
Szolgája félősen pislogott fel rá.
Gundross hirtelen megperdült.
- Megvan! Tegyél róla, hogy a hadsereg rájuk támadjon! De Kindes Diána legyen a vezérük! Adj kezébe fegyvert! A többiről majd én gondoskodom. Holnap reggel már nagyobb sikerrel járunk.
Szája sarkában kis mosoly jelent meg, ami a két kamasz halálát jelentette.

Szerencsére senki sem tudta meg, hogy Dia Sanyinál járt. Mikor este Sanyi kimenőt kért, bekukkanthatott Diához.
- Kérlek, mesélj! – ült le az ágya szélére. Kék köntösének bő ujja Dia arcát súrolta, amikor a lány feje mellé támaszkodott. – Mit hallottál?
Dia ránézett.
- Azt, hogy... öljelek meg. És hogy... ostoba vagyok, mert... a múltkor... nem... nem haltál meg.
Sanyi elgondolkodott.
- És most mit lehet tenni? – kérdezte a lány, és könnyes szemmel nézett rá.
Sanyi kibámult az ablakon.
- Lehet, hogy legközelebb... ?
- Nem lesz legközelebb. Nem lehet.
- És mi van, ha mégis? Sanyi... én félek!
A fiú ránézett, kínzottan elmosolyodott. Már egész jól érezte magát. A bordái csak néha fájtak, a lába és a csuklója rendbejött. A fejsérülésének fájdalma enyhült, és végre enni is rendesen kaptak. Ennek a gondoskodásnak köszönhetően hamarosan hazaengedik őket – legalábbis Sanyi nagyon remélte.
- Dia.
Megfogta a lány kezét.
- Ne félj. Minden rendben lesz. Én... bocsánatot kérek, amiért leüvöltettelek. Nem kellett volna. Valaki... azt akarja, hogy megölj. És irányítani tud. De akkor...
- Lejárt az 5 percetek! – lépett be egy nővér. Sanyi felpattant, búcsút intett.
- Holnap gyere át hozzám!
- Rendben – bólintott Dia.

Másnap azonban megint nem tudtak beszélni. Mert alighogy ült le Dia Sanyi ágya mellé, bejött egy nővér, mondván, hogy Sanyinak vizsgálata van.
- Megvárlak – mondta Dia.
Ahogy ott üldögélt, és azon töprengett, vajon mihez kezdhetne kettőjükkel, kopogtak, és egy vele egykorú forma srác dugta be rajta a fejét.
- Öh... szia – szólította meg bátortalanul Diát. – Öö... ez Sanyi szobája?
- Igen – válaszolta meglepetten Dia. – De épp most vitték vizsgálatra.
- Megvárom – buzgólkodott a fiú. Kerek képén verejtékcseppek ültek.
- Ahogy gondolod. Hogy hívnak?
- Robi.
- Aha.
- És te?
- Dia. Figyelj csak... honnan ismered Sanyit?
- Arnold bácsiék unokaöccse vagyok, és mivel ott vagyok náluk, Arnold bácsi megkért, kérdezzem meg, mi van vele, mert ő rosszabbul nézett ki, mint te.
- Ja... már értem.
Csend ereszkedett a szobára. Robi félénken pislogott.
- Öö... hogy is hívnak, Dia... kérhetek tőled valamit?
- Persze, mi lenne az?
A fiúnak felcsillant a szeme.
- Kaphatok...
- Mit?
Robi közelebb hajolt.
- Tudod nincs szerencsém a lányokkal. Mindenki azt kérdezi, csókolóztam-e már... és mindig azt kell felelnem, nem. Megtennéd, hogy...
- Na azt már nem! – pattant fel Dia. – Ilyet ne is kérj tőlem!
- Nem tudja meg senki...
- Miért nem tudod azt hazudni, hogy igen?
- Mert... mert... nem tudok hazudni. Sajnos mindig őszinte vagyok! Ne is akarj kigyógyítani belőle!
Az érvelés erősen sántított, de Dia úgy döntött, nem teszi szóvá.
- Szóval megcsókolhatlak?
- Mégis mit gondolsz?! Vadidegen vagy, és beállítasz azzal, hogy...
- Kérlek! Kéééérlek, ez nekem nagyon fontos!
Robi végül addig könyörgött, amíg Dia be nem adta a derekát.
- Na jól van, de... nem ajánlom, hogy bárki megtudja, legfőképpen Sanyi ne, megértetted? Csak segíteni akarok, ne élj vissza vele!
- Oké, oké! – Robi izgatottan fészkelődött.
Dia odahajolt hozzá, miközben szidta magát. Ha ebből baj lesz, kitekeri Robi nyakát, az biztos!
Már éppen Robi is megcsókolta, amikor nyílt az ajtó, és Sanyi lépett be.
- Na, megjöttem! – rikkantotta vidáman. Aztán lehervadt a mosoly az arcáról.
- Ó.
Dia felugrott.
- Jaj, Sanyi, ne...
- Nem nem nem! Megértem. Tényleg. Nem is zavarnék, csak...
Robi azonban vigyorgott.
- Nagyon élveztem, köszönöm! – azzal vígan kiugrándozott a szobából.
Dia behunyta a szemét borzalmában. Lebuktak. Az a hülye fiú! Miért is vette rá?!

Sanyi becsapta az ajtót maga mögött, és az ágyához csörtetett.
- Sanyi...
- Nem kell magyarázkodni. Mondtam már, megértem. Biztosan nagyon élvezted.
- Nem, erről szó sincs! Az a hülye vett rá...
- Aha – bólintott Sanyi gúnyosan. – Én is ezt mondanám.
- De tényleg így volt! Azt mondta...
- Figyelj ide, Dia! Nem érdekel. És légy szíves, hagyj magamra.
- Ne...
Sanyi felvonta a szemöldökét.
- Most mit vársz tőlem? Hallgassam végig a mentegetőzésedet? Szerintem úgysincs semmi értelme.
- De Sanyi! Ez a srác csak hozzád jött... és...
- Mondom: nem érdekel!
Azzal Sanyi bemászott a paplanja alá.
- Én a helyedben mielőbb eltűnnék innen – dörmögte végül.
- Nem megyek – jelentette ki Dia eltökélten. – Be akarom neked bizonyítani, hogy a srác csak...
- És még belém szerelmes! Hah! Micsoda szerencsétlenség! Ezentúl mindenki így jár, akit Kindes Diána a szívébe zár?! Bárcsak kiszabadulhatnék belőle! – morgott tovább a fiú.
Dia csaknem félrenyelt. Leült Sanyi ágya szélére.

- Nagyon sajnálom. Én... tényleg hülye voltam. És megértem, hogy nem hiszel nekem. Én se hinnék. De... jusson eszedbe: én már két éve a te gondolatoddal kelek és fekszem le. Mindig veled álmodom, és mindig rád gondoltam és gondolok. És ha valaki annyira szerelmes, mint én... az bármit megtenne azért, hogy... hogy tényleg elhiggye a másik, amit mond. Tudom, hogy nem szoktál hozzá a gondolathoz, hogy valaki esetleg szeressen téged... De én akkor is szeretlek. Remélem, hogy lesz alkalmam bizonyítani nálad... már ha esélyt kapok egyáltalán.
Sanyi hallgatott, csak a paplanja mozgott fel és alá, ahogy levegőt vett.
- Csak ennyit jegyezz meg: én több éve élek együtt a gondolatoddal, ami megnyugtat. Mindig. Én várok rád. Az már más kérdés, te hiszel-e annak, aki mindennél jobban szeret téged.
Ezennel Dia felállt a székről.
- Szia – tette hozzá halkan, és behúzta maga után az ajtót.

***

Sanyi pár percig nem mozdult. Aztán visszapörgette magában Dia szavait.
„Az már más kérdés, te hiszel-e annak, aki mindennél jobban szeret téged.”
Szeret. Mindennél. Mindennél jobban.
Sanyi a hajába túrt. Csodálta a lányt, amiért nyíltan bevallja az érzelmeit. Más aligha tenné meg...
Hirtelen elfogta a büszkeség érzése. Igen, neki ilyen barátnője van!
Aztán megdermedt. Barátnője?
Végülis barátnőm... ha úgy vesszük – gondolta. Felült, épp akkor, amikor belépett egy nővér.
- Hogy érzed magad? – kérdezte barátságosan.
- Ó... köszönöm, egész jól – biccentett a fiú.
- Nem fáj semmid?
- Nem, nem, nagyon jól érzem magam, köszönöm. De esetleg egy pohár vizet...?
- Hozom – bólintott a nővér, és kisietett.
Nemsokára visszatért.
- Nagyon szépen köszönöm.
Gyógyír volt lelkére a víz. Úgy érezte, most bármire képes lenne.
- Talán már a hét végére haza is mehettek – mosolygott az ápoló.
Ma kedd van – villant át a fiún, s örömében azt se tudta, mit csináljon.
- Komolyan mondja? Hú... ez nagyszerű!
- Ahhoz képest, amilyen állapotban voltatok... nos, viszonylag hamar erőre kaptatok.
Sanyi ragyogó arccal bólintott. Ha jól számolta, több mint egy hónapot töltöttek a felépüléssel, ami elég hosszú idő.

Mikor a nővér kiment, Sanyi behunyta a szemét, és a boldogságtól megrészegülve álomba ringatta magát.
Szinte csigalassúsággal telt az idő. Dia nem beszélt Sanyival, és Sanyi sem ővele – Dia haragudott magára, és azt hitte, Sanyi dühös rá – Sanyi meg azt hitte, Dia haragszik rá.
Másrészt pedig Sanyi mással volt elfoglalva. Vérszomjas bosszút szőtt a Fekete Alakok ellen. Úgy tervezte, szerezniük kell valamilyen fegyvert, amivel leteríthetik az őröket, és a robbanóanyagot valahogy meg kell semmisíteniük, mielőtt a Fekete Alakok felrobbantják a Flaymokat.
Vagy Bursákat?
Sanyi már nem is tudta eldönteni. Mindenesetre a terv jó volt, csak egy kérdés maradt fent: Mindezt hogyan valósítják meg?
Mikor végre péntek lett, és Arnoldék értük jöttek – aminek a két gyerek különösen örült -, Sanyi elérkezettnek ítélte az időt arra, hogy visszavágjanak a Fekete Alakoknak. Ki tudja, talán Hatren is meghalt már.
Vagy talán túlélte...?
Arnold bácsi kinyitotta az ajtót, és bemasíroztak a házba.
- Szeretnénk, ha végre elmesélnétek, miért vagytok itt, és hogyan kerültetek ilyen siralmas állapotba – vágta ki magát a férfi.

Dia meglepetten pislogott. Sanyira nézett. A fiú bátorítóan biccentett, jelezvén, hogy ennyivel tartoznak azoknak, akik megmentették az életüket -, így Dia Sanyi apró közbeszólásaival elmesélt mindent az első iskolai napjuktól kezdve egészen mostanáig (persze a szerelmi részeket kihagyta belőle).
Vagy egy óráig meséltek. Arnold és Móni figyelmesen hallgatták őket, végül...
- Hát... nektek nagyon izgalmas dolgokban van részetek. És életveszélyesben is. És még csak gyerekek vagytok! – sóhajtott fel Móni. – Mi lesz veletek később? Már most aggódom értetek.
- Biztos hogy menni akartok? – érdeklődött Arnold. Sanyi összezavarodott a mézesmázos hangtól, épp azon gondolkodott, hogy beszélhet így egy hímnemű lény; amikor Dia válaszolt.
- Ó, nem, köszönjük. Muszáj továbbmennünk.
- És merre fogtok menni? – kérdezte a férfi.
- Nem tudjuk.
- Hát, nagy út vár titeket. Nem akartok egy kis elemózsiát vinni?
- De, nagyon szépen köszönjük – bólintott Dia mosolyogva.
Miközben Móni kenyeret, vizet, kalácsot és egy-egy almát csomagolt, Sanyinak támadt egy ötlete.
- Dia, gyere csak! Még mielőtt elmennénk, mutatni szeretnék neked valamit!
Azzal kézenfogta a lányt, és kivonszolta az utcára. Ott aztán rögtön halkan haradni kezdett.
- Rájukszállok, megpróbálom szóval tartani őket, és beinvitálni őket az egyik szobába, addig te csenj el két kést, de ha lehet, ne legyenek tompák!
Dia meghökkenve nézett rá.
- Tessék...?
- Jól hallottad – suttogta Sanyi. Szeme sarkából látta, hogy Móni feléjük indul a csomaggal. – Siess!
Azzal gyorsan visszament, és legudvariasabb módján mesélni kezdett valamiről, de azt Dia nem hallotta, hogy miről.

Idegesen rágta a szája szélét. Lopjon a megmentőiktől?!
Sanyi és a két felnőtt még mindig beszélgettek. Arnold többször Dia felé nézett, aztán Móni mosolyogva bólintott, és mindhárman elindultak az egyik ajtó felé.
Dia nyomban belökte az ajtót, és tekintetével a konyhát kereste.
Sanyi behajtotta maga után az ajtót, és közben rákacsintott.
„Csak bátran!” – ezt üzente a vidám tekintet, amiben azonban aggodalom és izgalom is csillogott.
Bátran, bátran! Könnyű mondani! – morgott magában a lány.
Végre megtalálta a konyhát. A csöpögtetőben három villa és egy kés hevert. Dia körülnézett, aztán felkapta a kést, és végighúzta az ujját az élén.

Felszisszent. Az ujjából felbuggyant a vér.
Nem törődött vele, egy másik kés után nézett. Talált az egyik fiókban, de az még az ujját se tudta elvágni.
Mikor ráakadt egy élesre, hangokat hallott – visszajöttek!
Nadrágjába törölte véres kezét, a késeket pedig a zsebébe süllyesztette. Aztán kislisszolt az előtérbe, éppen akkor, amikor Sanyiék kiléptek az ajtón.
Sanyi még mindig az elemózsiás csomagot szorongatta. Bólogatott, aztán végül elbúcsúzott.
- Nagyon szépen köszönjük a vendéglátást.
- Nagyon szívesen! Biztos nem...
- Nem – rázta a fejét Sanyi mosolyogva. – De azért köszönjük. Viszlát!
- Ég veletek, gyerekek! Jó utat, és sok szerencsét!
Móni addig integetett, amíg Sanyiék el nem tűntek a szemük elől. Akkor aztán lehervadt a mosoly az arcáról, és férje felé fordult, aki elgondolkodva simogatta az állát.
- És most?
- Szólunk Gundrossnak. Tudnia kell, hogy a kölykök élnek, és nálunk voltak!
Azzal Arnold sietett is a telefonhoz.

- Na? Megszerezted? – kérdezte izgatottan Sanyi.
- Igen – felelte Dia, és felmutatta a késeket. Az ujja ismét vérzett, megpróbálta eltakarni, Sanyi azonban elkapta a csuklóját.
- Várj csak! Mutasd a kezed!
Dia kelletlenül megmutatta a vágást.
- Vérzel – állapította meg Sanyi halkan. Új nadrágjában kutatott zsebkendő után.
- Ugyan, csak egy vágás... – próbálkozott a lány, Sanyi azonban ragaszkodott hozzá, hogy gondosan letörölgesse.
- Hogy vágtad meg a kezed?
- Hát... megnéztem, melyik kés éles – felelte pirulva Dia.
Sanyi megcsóválta a fejét.
- Lett volna ennél könnyebb megoldás is... de most nem ez a fontos. Igaz, most nem érünk rá, de azért azt remélem tudod, hogy beszélnünk kell. Van egy tervem.
Azzal Sanyi elmondta a tervet. Dia kétkedve hallgatta.
- Dia... még valamit... most talán a halálba rohanunk... Azért vigyázz magadra... rendben?
A lány bólintott.
- Rendben.
- Na, ez el van intézve!
Sanyi zsebre dugta a kezét, és felöltötte magára a kemény fickók arckifejezését.
Dia felsóhajtott magában. „Annyira utálom, amikor nagynak akar tűnni!”
A fiú eltette az egyik kést, aztán körülnézett.
- Nem tudom, merre menjünk – vallotta be tanácstalanul.
- Nem megyünk visza a bázisukra? – tette fel a kérdést Dia.
Sanyi ránézett.
- Hát...
Elbizonytalanodott.
- Csak két késünk van... – kezdte lassan. – Nem lehet... nincs esélyünk ellenük. – ökölbe szorított kezét dörzsölgette. – Kezd elegem lenni, hogy úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek. Gyerünk!

Gundross felállítatta a hadseregét.
- Gyorsan cselekedjetek. Öljetek meg mindenkit! És... természetesen fogjátok el a kölyköket. Még bajt okozhatnak.
- De hiszen ők csak gyerekek! – jegyezte meg csodálkozva az egyik Fekete Alak.
- Igen, de többet tudnak, amennyit kinéz belőlük az ember – felelte a vezér, hátravetve éjfekete köpenyét. Előhúzta élesen csillogó kardját. – Legyetek óvatosak velük.
Azzal visszasétált a palotájába, melyet sötét felhők vettek körül. A Fekete sereg pedig elindult, hogy elvégezze feladatát.

Eközben Lawren Sándor botokat gyűjtögetett.
- Minél erősebb és hosszabb, annál jobb – magyarázta Diának. – Kis favesszőket ne keress!
- Tulajdonképpen miért csináljuk ezt? – kérdezte a lány. – Ebből főzünk vacsorát?
Sanyi felhorkant.
- Hülyeség! Ebből fegyverek készülnek majd. Estére egy fát kell keresnünk.
- Miért?
- Azért, mert ott fogjuk fegyverré csiszolni őket! Hahahaha!
Dia felsóhajtott, és új botok után nézett. Aztán hirtelen felkapta a fejét.
- Mi az?
A lány feszülten figyelt. – Te nem hallod? – fordult Sanyihoz.
- Mit?
- Ezt... mintha... mintha...
- Mi mintha?
- Mintha valaki jönne errefelé – fejezte be Dia tűnődve.
Most már Sanyi is hallotta a lábdobogást.
- Többen is vannak – állapította meg. – Talán... Áoh!
Sanyi megragadta Dia vállát, és egy nagyobb kő mögé vonszolta.
- Miért...
- Cssss!
Végre feltűntek a dobogás gazdái: a hatalmas Fekete Alakok.
- A francba! – szitkozódott a fiú. – Pont erre jönnek!
- Most mit csináljunk? – esett kétségbe Dia.
Sanyi beharapta az ajkát.
- Jobb ötletem nincs; FUTÁS!
Azzal kiugrottak a szikla mögül, és eszeveszett rohanásba kezdtek.
- Ott vannak! – ordította el magát az egyik fekete Alak. – Utánuk!
- Éljen! Éljen! Gyerünk! Utánuk!
Sanyi aggódva nézegetett visszafelé.
- Túl gyorsak – zihálta. – Utol fognak érni!
- Nem! Fuss tovább, Sanyi!
- Értel... értelmetlen!
- Nem! Ne add fel!
- Szúr... az oldalam!
- Nem baj!
A lábdobogás egyre közelebbről hallatszott.
- Már csak pár méter, és beérnek! – nyögte ki Sanyi.
Dia is nehezen kapott levegőt. Sajgó lábaiba próbálta belesulykolni maradék energiáját. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
A két gyerek mindent beleadott a menekülésbe, habár már eléggé kifáradtak.
Aztán végül Sanyi köhögve a porba rogyott.
- A kés... vedd elő a kést!
Dia elnézte, ahogy Sanyi a kése után nyúl. Aztán karon ragadta, és felrántotta.
- Nem bírom...
A Fekete Alakok körülvették őket. A kardok, pajzsok és páncélok ezüstös csillogása halálfélelmet ébresztett a fiúban. És nekik ezzel szemben csak egy nyomorult késük van!
Hátukat egymásnak vetették, és felkészültek a harcra.


Pár pillanatig senki se mozdult. Diáék farkasszemet néztek a csuklyás arcokkal.
- Nos – szólalt meg végül az egyik férfi. – Ez könnyen ment. Már csak a bolygót kell megfélemlíteni.
- Nehogy azt higgye! – horkant fel Sanyi. – Nem ment könnyen, és nem is fog! – a kést a férfi irányába tartotta, mire az felkacagott.
- Egy késsel akarsz harcolni?! Ejnye, fiú! Ennél biztosan többre vagy képes!
- Majd meglátjuk – hangzott a merész válasz.
- Milyen jó, hogy tanúi lehetünk a híres Lawren Sándor és Kindes Diána halálának!
A hadseregen a nevetés moraja hullámzott végig.
- Nem ajánlom, hogy nevessen – fenyegetőzött Sanyi. – Én a helyébe nem nevetnék előre.
- Ki nevet a végén, nem igaz? Hm. – a férfi hátralökte a csuklyáját, és félmosollyal az arcán méregette Sanyit. – Azt hiszem, kicsit túl beképzelt lettél. Pedig állítólag a bátyád nem volt ilyen!
- A bátyámnak ehhez semmi köze! – csattant fel Sanyi lángoló arccal. – És ne merészelje a szájára venni a nevünket!
- Hűha! Miért, akkor mit teszel, Sándor?
Sanyi felordított, és váratlanul rohanni kezdett a férfi felé. A Fekete Alak Sanyinak szegezte a kardot, de a fiú kikerülte, és egyenest belevágta a kését a férfibe...
- Sanyi!
Aztán megvillant a harcos kezében a kard, és végigszántott Sanyi karján.
- Ááh!
- Sanyi! – sikoltotta újra Dia.
Sanyi ismét felordított, és a kést a páncélnak vágta.
Egy vágás, és a lábát is végigszántotta a kard éle. Aztán egy bicska az arcát vágta meg.
A srác döbbent ábrázatán a sereg jót nevetett. Aztán Sanyi arca eltorult a fájdalomtól, de ismét le akart sújtani ellenfelére.
PAFF.
Egy ostorszíj gyomronvágta olyan erősen, hogy Sanyi felrepült a levegőbe, aztán le a földre, ahol két métert csúszott.
- SANYI!
Dia odarohant barátjához. A fiú csukott szemmel feküdt, és hangosan szedte a levegőt.
- Sanyi... – suttogta Dia, s elcsuklott a hangja. Megrázta a fiút. – Válaszolj!
Semmi.
Dia mégis reménykedett benne, hogy választ kap.
Néhány pillanatig csend honolt, aztán Diának eszébe jutott valami.
A varázsereje. És a különleges képessége – a medál, ami emlékeztette rá.
Felpattant, és nyomban elordította magát:
- Borost!
BAMMM. PUFF. PAFF.
A bombavarázslat sikerült – mikor elült a por, és Dia köhögve feltérdelt, látta, hogy valamennyi ellenfél a földön hever. De csak az egyik fele.


Ez volt az a pillanat, amikor Kindes Diána végképp bevetette minden tudását. Ha elbukik, vége mindennek, és soha többé nem akadályozhatja meg a tragédiát.
S amit ekkor tett, az mindent felülmúlt.
Azt tette csak, amit egy Kindes Diána tehet egy ilyen esetben.
A sereg elé rohant, és egy varázslattal megvakított 10 harcost.
Azonban felé is röpültek fénynyalábok. Eltalálta egy taszítóátok.
Sikerült megtartania ugyan az egyensúlyát, de méterekre csúszott el Sanyitól.
A megmaradt sereg Sanyi felé indult. Dia dobogó szívvel nézett rájuk – ha megölik Sanyit, végleg...

Rohanni kezdett, medálja vadul himbálózott a nyakában. Aztán a medál felizzott, és egy burkot emelt Sanyi és a lány köré, éppen akkor, amikor a sereg csak pár méterre volt Sanyitól.
Dia odarohant Sanyihoz, és megpróbálkozott egy gyógyító varázslattal, hogy észheztérítse, de mint kiderült, erre az égvilágon semmi szükség – ugyanis Sanyi nem ájult el.
- Vége... – suttogta vörös arccal. – Nem tehetek semmit...
- De igen, Sanyi!
- Nem... vége... meg fogunk halni.
- Ne add fel! Sanyi! Én hiszek benned! Állj fel!
Sanyi csak a fejét rázta. A karján még mindig ott csillagott a vér.
- Soha nem jutunk ki innen.
- De a medál! Nézd! – azzal Dia megmutatta a medált, ami kékes színben játszott. – Különös erővel bír. Pajzsot emelt körénk! Látod? Most el tudunk menekülni!
- Minek? Úgyis meghalunk.
- Ne így fogd fel, Sanyi! – Dia megrázta a fiút. – Térj már észhez! Állj fel, Sanyi!
A fiú Diára nézett. Arca kifejezéstelen volt, bár újra és újra eltorzította a fájdalom. A lány azt is észrevette, hogy az arcvágása miatt lassan, féloldalasan beszél.
- Sanyi! Állj fel, kérlek! Ha élni akarsz, akkor gyere!
- Mégis hova? – nyögte ki Sanyi.
- El innen! Fegyvereket keresni, és legyőzni őket! Kérlek...
Sanyi nem mozdult. A pajzs megremegett, és egyre halványabbnak látszott.
- Sanyi, gyengül a pajzs! Gyere! Gyorsan, mielőtt végleg eltűnik!
- Nem mindegy? Úgyis...
Dia nem bírta tovább. Talpra rángatta Sanyit, és rohanni kezdtek.
- D-Dia... mi... megőrültél?! – jajdult fel a srác. – Fáj a lábam!
- Nem érdekel! Gyere!
Dia vonszolni kezdte Sanyit. A pajzs végig körülöttük lebegett.
Nem jutottak messzire, a pajzs pár perc múlva el is tűnt.
- Jaj, ne!

Futásnak eredt, Sanyit maga után vonszolva.
- Meg kell keresnünk a bázisukat és mindent felrobbantani!
- Akkor rossz felé mész... – suttogta Sanyi erőtlenül. – Feléjük van a bázis...
Dia bosszúsan fordult meg.
- Erre jönnek... nem futhatunk el mellettük csak úgy... – folytatta a fiú.
- Dehogynem! Gyerünk, Sanyi!
Sanyinak nemhogy kedve, de ereje sem volt futni. A sebei annyira fájtak, hogy egy lépést se tudott megtenni. Mielőtt összeroskadt volna, Dia megfogta a karját.
- Akkor én viszlek! – jelentette ki, és a hátára vette barátját.
- Nem arról volt szó, hogy... fegyv... fegyvereket keresünk? – nyögte Sanyi.
- Most arra nincs idő!
- Eddig volt?!
Dia nem felelt. A sereg egyre közeledett... egyre fenyegetőbben, és mintha elzárták volna a kijutás útját... mintha köd borult volna a síkságra...
Dia köhögött. Egyszeriben elgyengült a teste.
- Sikerült! Elkábította őket! – hallotta valahol.
Sanyi nagyot puffant mellette a földön, ahogy leesett a hátáról. Ő maga a porban térdepelt, levegőért kapkodott.
- Au! Miért dobtál le?! – mérgelődött Sanyi, aztán ő is köhögni kezdett.
A lánynak zúgni kezdett a füle. Arca a porba fúródott, csukott szemmel hallgatta a lábdobogást...
- Dia! – hörögte Sanyi. – Fogd be az orrod és a szád! Ne vegyél levegőt!
Dia összeszedte magát, és úgy tett, ahogy Sanyi mondta. S hamarosan a köd elenyészett.
Mikor felemelte a fejét, már késő volt. Elkapták őket.


Sanyit felrángatták a földről. A fiú koszos, véres arcán megvető fintor ült. Diát mellélökték – a lány elesett.
- Most megvagytok – sziszegte az egyik Fekete Alak. – Megtanuljátok, itt mi az illem a... másvilágon! Ahová egyszerre kerültök majd!
Dia feltápászkodott. Sanyi ránézett. Dia viszonozta a pillantását.
„Viszlát, Dia.”
„Szeretlek.”
Mindkettőjük hasonlóra gondolva búcsúzkodott. Tudták, hogy végleg elbuktak – rövidesen véget ér az életük a Fekete Alakok keze által. Mint ahogy másét is kioltották – gondolta Sanyi keserűen.
Ismét visszajutottak a bázisra, szíjakkal kötözték meg őket, nem törődve a két gyerek sérüléseivel.
- Sanyi... – suttogta a lány rekedten.
- Hm?
- Nem akarok meghalni.
- Én sem.
- De ha már meg kell... – Dia szeme könnyel telt meg. – Akkor... – alig bírta folytatni. – Bátran... haljunk meg Mardigóért.

A fiú némán nézte.
- Ne add fel, Dia – emlékeztette előbbi szavaira a lányt. – Te mondtad. Ne adjuk fel. Még ha... még ha itt is a halál... akkor se... tudnak legyőzni minket. – fejével Dia medáljára bökött. – Hátha csinál a medálod valamit.
Dia szomorúan rázta a fejét. – Ugyan már... – motyogta. – Csak egyszer mentett meg.
- Másodszor miért ne tudna?
- Nem tudom!
- A kést nem vették el tőlünk – suttogta Sanyi. – Próbáld meg...
- Áh... a szíjat úgyse...
- Azért próbáld csak meg – mosolygott a srác.
Mosolyog. De miért? – töprengett Dia.
Kezével megpróbálta elővenni a kést, de nem sikerült.
- Nem megy...
Sanyi hosszan nézett rá. Dia nem értette.
- Mi...
Aztán lenézett Sanyi kezére. A fiú kezében ott volt a kés.
- Sanyi...! – kiáltott fel a lány elakadó lélegzettel.
Sanyi tovább mosolygott, de váratlanul lépteket hallottak. A mosoly vicsorba fúlt, a kés visszasüllyedt Sanyi zsebébe.
- Szóval megvannak. Remek. Szégyen, hogy két kiskölyök ennyi energiát fektet a mi munkánk megakadályozásába... és még a kábítást is bírják!
- Furcsa gyerekek, ez tény – bólintott egy férfi. – De hát meghalnak, tehát mindegy, nem?
- Pontosan! Hozzák az elektrosokkolót. Először a lánnyal kezdem.
Dia szeme kikerekedett a félelemtől.
- Ne! – kiáltott fel Sanyi.
A vezér felé fordult.
- Nocsak... talán te akarsz lenni az első?
A fiú nyelt egyet. Arcán a gyötrelem jelei látszottak.
Gundross elvette a fegyvert, és Diához lépett.
- Íme a híres... Kindes Diána halálának pillanatai – suttogta nyájasan. – Igen... félsz, ugye?

A lány nem szólt. Mikor az elektrosokkoló hozzáért, összerándult, majd megrázkódott a teste.
- Dia! – kiáltott fel kétségbeesve Sanyi. – Hagyják abba! Hagyják abba!
Mikor Dia elájult, a Fekete Alak Sanyi felé fordult.
- Mondtál valamit?
- Igen! – vágta rá a srác. – Azt, hogy hagyják abba! De rögtön!
- Ó. Miért, mit csinálsz, ha nem hagyjuk abba?
Sanyi akkorát ordított, hogy még a Fekete Alakok is összerezzentek. Kezében máris megvillant a kés, ami a szíjakba fúródott.
A férfiak gúnyosan kinevették.
- Nem mész sokra egy késsel – mosolygott a vezér. – De hát legyen.... kíváncsi vagyok, mit tudsz csinálni. Eresszétek el!
Sanyi szeme diadalmasan megvillant. Alig szabadult meg, a kés máris egy, sőt, kettő Alak gyomrába fúródott.

Már a férfiak védekezésképpen fegyvert rántottak, de a kés gyorsabban végzett velük, semminthogy kárt tehettek volna Sanyiban. A vezérük elgondolkozóan állt.
- Elég jó harcos lehetsz – állapította meg. – De sajna, mi túlerőben vagyunk.
Az ajtóban már megjelent öt újabb harcos. Sanyi már egyre jobban fáradt. Kezéből kiesett a kés, ő maga térdre rogyott. De ekkor váratlan dolog történt. Az egyik Fekete Alak leréntotta a maszkját, és Sanyi döbbenten ismert rá Hatrenre. Mellette maga Markus Dániel dobta félre maszkját.
Hatren kardot húzott elő, s így tett a többi harcos is.
- Ezennel vége, Gundross. A harcosaidat magam mellé állítattam. Kész, vége. Készülj fel a halálra!
- Ne! – kiáltott fel Sanyi, mire minden szempár rá szegeződött. – Had mi öljük meg... kérem.
Hatren meredten bámulta a fiút.
- Lawren... – kezdte, de a fiú felpattant, odarohant Diához, és felültette.
Mikor mind a ketten talpra álltak, Hatren lejjebb eresztette a kardot, végül megfordította, és átnyújtotta a fiúnak.
- Én bosszút álltam a magam módján, Lawren. Most akkor rajtatok a sor.
Sanyi szeme felcsillant, és most először érezte azt, hogy teljesítette feladatát. S mikor Dani szemébe nézett, akit ellenségének hitt, arra gondolt, hogy mégiscsak vagány valahol ez a srác.


Hatren váratlan felbukkanása és hihetetlen ravaszsága jó sok elgondolkodnivalót adott a lakosoknak. Dawin békéje újra eljött, és a dawiniak hihetetlenül hálásak voltak nekik.
Az, hogy mi történt Arnolddal és feleségével, senki se tudta. Valószínűleg elmenekültek, legalábbis a két gyerek így gondolta.
Épp az új hajójukat szemlélték, amivel visszarepülnek Mardigóra.
- Mindenesetre, bármit mondasz, én élveztem – szólalt meg Sanyi.
Dia meglepett pillantást vetett rá.
- Tényleg?
- Aha! Igaz, hogy többször leütöttek meg megtámadtál, meg majdnem meghaltunk, elvesztettem az egyik karomat, ellenségeket és barátokat szereztünk... ennek ellenére készen állok egy újabb küldetésre.
Dia elnevette magát.
- Való igaz, elég tanulságos volt... hát... nem is tudom, Sanyi. Hogyan tovább?
- Hogy érted?
- Most... mit fognak szólni Calistarék? Nem lesznek elragadtatva, hogy színét se láttuk Retónak.
- Ugyan! Retó megvár... ha háború folyik ott, még akkor is meg lehet állítani. – azzal Sanyi átkarolta Dia vállát, felkapaszkodtak a Hősök hajójára, és hamarosan elnyelte őket a galaxis mélye.


Vége
Folytatása következik: Famion palotája