Történetek

Hirtelen pánik fog el, ki kell lépnem az álomból. Fel kell ébrednem. Könnyű ezt mondani. Úgy érzem magam, mint egy elhipnotizált srác, aki nem tudja kontrollálni, hogy mi folyik körülötte.. Megreccsen a parketta, úgy érzem, valaki elsétál mellettem. Csak nyugi, amíg azt hiszi, hogy alszol - ráadásul alszol is, még - addig nem lesz gáz...

Nem egy egyszerű út vezetett a boldogsághoz, fiatal korom ellenére értek meglepő dolgok, egyik zavaros kapcsolat a másik után, volt szerencsétlen, agresszív és kihűlt kapcsolatom, próbálkozások, vergődések sokasága szerencsétlen botorkálások...

Hittel kapcsolok minden apró gondolatot, ami felszökken a fejembe, eltolja minden vágyam, és a térbe löki őket. Bele az üres légbe. Áttöri a koponyád, behatol és felrobban agyad tekervényei között...

Övemről hiányoztak fegyvereim, csizmám szárából a jól megszokott tőr rubinköves ezüstmarkolata. Amik viszont nem hiányoztak, azok a bokáimat vasmarokként tartó bilincsek, melyek jó egyméteres lánccal voltak a falhoz erősítve. A szemöldököm fennakadt a meglepetéstől, s gyorsan nyúltam volna a bokámhoz, ám a csuklómba hirtelen éles fájdalom hasított, amit lánccsörgés követett. Felkaptam a fejem: körülöttem rácsok, több cella is, de mind üres, persze az enyémet kivéve...

Hasra vágtam magam, a Terminátor pedig tüzet nyitott a Westinghouse-ból, az acélgerenda felé. Nemsokára én is bekapcsolódtam az M249 könnyű géppuskával, amit a Terminátor adott nekem. Tüzeltünk a semmire. De az a semmi is tüzet nyitott ránk és lát is minket, viszont mi nem látjuk őt. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, nem tudtam hogyan kezelni a helyzetet, hiszen láthatatlan az ellenségünk, így hogyan végezzek vele? Életemben nem volt részem ilyesmiben...

Olivia kicsinosította magát, mint aki buliba készül. Zöldesbarna szemeit fekete szemfestékkel hangsúlyozta, telt ajkaira ezüstösen csillogó szájfény került. Felvette kedvenc fekete nadrágját, egy vastag talpú csizmát, egy fekete topot, melyből kilátszott lapos, aranybarna hasa, majd befejező akkordként felvett egy bőrdzsekit. Elment sétálni, vagyis csak úgy tett, mintha elmenne. De csak a szemben lévő üres ház udvarára mászott be, hogy láthassa végre ki kukkolja őt oly régóta...

Valamikor réges régen, nem is hinnétek milyen régen, volt egyszer egy nagyon ostoba és hiszékeny vándor. Miért volt ostoba? - kérdezitek. Mert mindenki bolonddá tette, akivel csak találkozott az útja során. Szomorú történeteket meséltek neki, és a fiatal vándor pedig beleesett minden egyes mesének a csapdájába...

"Sajnálom... Meg kell tennem. Te is tudod, hogy nagyon szeretlek, az életemnél is jobban. Mindenemet Neked adtam. Feladtam érted az iskolát, az emberi kapcsolataimat. Mindent. De most ideje, hogy megtegyem. Már régen meg kellett volna... De nem mertem. Reméltem, számítok még Neked, hogy szeretsz még. De nem volt így. Képtelen vagyok ezzel a tudattal élni. Sajnálom... Szeretlek!"

Régen, mikoron még aranyló fényben ragyogtak a lombkoronák, s dacos szél sem tudta tépni ágait, az erdő dalia akáca dísz volt e tájon. Körötte mind irigykedve nézte egyre növekvő gyűrűit, s néma suttogással ámúlták időt álló leveleit. Csak úgy szaladtak a pajkos évszakok, s megannyi kis cserje bukkant fel a nagy fa árnyékában, s megbúva, mégis félelem nélkül követték szemükkel minden megmozduló ágát...

2120-at írunk. A nagy kérdés, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban már nem foglalkoztat senkit, mióta 20 évvel ezelőtt egy űrhajó tűnt fel a 9-es számú katonai műhold előtt. A kinézete nagyon különös volt, első látásra látszott, hogy nem ember alkotta. Az Egyesült Államok hadserege a tudósokhoz fordult, hogy megtudhassák az űrhajó feltételezhető landolási koordinátáit...