Történetek

- Visszamenni Ukrájában! Vissza! Vissza! Vissza! - bömbölte.
Zsolt szíve majd megszakadt, ahogy látta a kis lány arcán a könnyeket lefolyni. Legszívesebben magával vitte volna, de nem tehette, hiszen a pozícióját kockáztatta.
- Ne sírj már! Figyelj... beszélek a Főnökkel, jó?
Svetlana letörölte könnyeit, és elmosolyodott.
- Megtennél nekem ilyen jót? Kérem!
- Meglátom, mit tehetek. Addig várj itt! ...

- Elképzelem, mit gondolhatsz most rólam… - Kezdte el, mire Vincent szeme sarkából mérgesen ránézett. – Pedig teljesen más a célom veled, mint ahogyan azt gondolod… - Suttogta a másiknak halkan negédesen, hogy az szinte elfolyt a kezei között, mikor egy egész fura kérdést hallott füle mögül. – Tudod, miért gyilkolok?
- Nem…
- De sosem kérdezted…
- Mert nem volt nálam annyira mérvadó… Én gyilkolással kelek és fekszek… Nekem ez olyan, mint az iskola… Mindennapi és kötelező…...

- Miért nem keresel magadnak olyan srácot, aki hozzád hasonlóan csak a jövőre gondol, hogy legyen hol élnie?! Mert te is csak erre gondolsz! Hogy nehogy az utcán kelljen kuporognod! Majd más! Majd más ellát, mi?! Tudod mit, Dia? Hagyjál békén! Zárjuk le ezt az egészet, jó úgyse származhat belőle! Úgyse bírlak elviselni! Úgyhogy szállj le rólam, keressél magadnak mást, engem felejts el! Én is majd keresek egy normális csajt! Legalább jól fogom magam érezni! – Sanyi lassacskán lehiggadt,...

tenyerét, és a képébe szórta a port, amit felmarkolt, majd meglepetésből kirúgta a fazon lábát, aki hangos puffanással terült el. A pisztoly elrepült, és ahogy földet ért, elsült. A golyó sercegve vitte keresztül a nő haját, aki a történtek ellenére is gyorsabban kapcsolt, mint a másik, és egy becsúszással felkapta a fegyvert...

Az eset, ami Appiusra akasztotta ezt a gúnynevet, hónapokig beszédtéma volt a Forumon és a villákban. Plutó isten ünnepe előtt nem sokkal történt. Julia mint évben, hatalmas lakomát rendezett a Janiculumon álló villájában, amire meghívta, Róma összes előkelő patriciusát, köztük Petroniust, Livius legjobb barátját, Domitiát, valamint Appiust és feleségét Demetriát is. Minden a lehető legjobban ment, egészen addig, amíg a hírhedten házsártos Demetria észre nem vette, hogy Appius, aki akkorra...

A százados hajnalban elővette a hegedűjét, és játszani kezdett, mint mindig, Chopin Asz-dúr prélude-öt. Bár a mű, amit játszott, vidám volt, de ő mégis - a kis hamiskás játékával - szomorúvá, magányossá tette. Hogy miért, ezt senki nem tudta, de egy fiatal házaspár érdeklődve tette fel a kérdést, hogy miért játssza ilyen szomorúan a darabot, mert ők mulatnának rá...

Ördögnek hívott ismert és ismeretlen egyaránt, a barátaim, a gyerekkori jó pajtások, na de nálam sem kaptak sáncot, ha rosszkedvemben voltam, meg amúgy se lehet olyasmit megengedni, és kész!
Még a saját apám is így szólított, ahogy egyre többet emlegették előtte:
- Tényleg, te az vagy! A szád csak úgy okádja a rosszindulatot! Nem néha, hanem mindig!
- Na és akkor? - volt a válasz...

Nem ismertem a feketebárány jelentését, ezt javasolták címnek. Mellékletet is rajzoltak hozzá: egy cseréptányért csontvázfejjel, csontvázas jelekkel, méreggel, mint gyógyszerrel, ami a Halál feje felett lett ábrázolva.
1960-ban született egy göndör hajú, gyönyörű kisfiú hatalmas nagy barna szemekkel, s meghalt, mielőtt megismerte az igazságot...

- Megpróbáltunk nem foglalkozni a dögökkel, és inkább kimenteni az embereket, bár ahogy elnéztem öregem! Nem kellett nagyon segíteni őket. Volt egy nagyon kemény öreg anyóka. Fogta a sótartót és csak állt az asztalon. Amikor valami felmászott az asztalára nyomban oda csapott...

Ritkán fordult elő, hogy mosolygós arccal pattanjon ki az ágyból. Nem volt az a „Hű, de jól érzem magam!” ember soha. Róla még azt sem mindig lehetett tudni, hogy jókedvű-e. Ha nem volt az, azt persze egyből bárki láthatta, ha akarta. Sötét szemöldökei ilyenkor a többi embert méregetve húzódott a magasba, lefitymálta a világot nyíltan. Kezei erősen ragadtak meg minden tárgyat, ami csak a kezébe került, míg tekintete azt súgta:”Ez az enyém, és neked se, másnak sem adom soha!” ...