Álom

A fiú sétált az utcán, kilátástalannak érezte a sorsát, mindent elveszettnek látott, mikor megpillantotta a hídon ácsorgó lányt. A testvére volt. Féltestvére, apai ágon. Intett neki, de a lány mintha nem vette volna észre. Mikor közelebb ért, a másik felpillantott, mosoly suhant át az arcán. Köszöntötték egymást. A fiú nem akart ajtóstól rontani a házba, egy kicsit mellébeszélt még, mielőtt a lényegre tért volna.
- Hogy vagytok? - kérdezte, holott a legkevésbé sem érdekelte apja sokadik családjának története, és ezzel a lány is tisztában volt.
- Ne ködösíts, - mondta meglehetősen kíméletlenül. - mit akarsz itt?
- Munkát, lakást, még egy esélyt.
- Már megint kirúgtak?
- Igen.
- Apához ne menj. Új barátnője van. Ki fog dobni. Hozzánk sem jöhetsz. Gondolod, hogy anyu majd téged is el fog tartani, holott semmi közöd hozzá? - összevonta a szemöldökét.
- Segítség kell.
- Engem nem érdekel. Nekünk is. Menj el. - azzal hátat fordított a fiúnak, átsétált a hídon, majd eltűnt a következő sarkon. A fiú magára maradt.
Sejtette, hogy ez lesz, ettől a lánytól nem is várt, nem is várhatott mást. Az apjához nem akart menni, biztos csak zavarná. Vagy eleve be sem engedné. Utolsó esélye gyermekkori barátja volt, András. Elhatározta, hogy meglátogatja őt.

András sajnálkozva rázta a fejét.
- Sajnálom, de nem segíthetek, különös helyzet állt elő. - mondta, majd elmosolyodott - Anna gyereket vár. Kisbabánk lesz!
- Gratulálok. - mondta a fiú, és érezte, hogy elveszít minden reményt. Mehet a híd alá, vagy a csatornába. - Nem akarok erőszakoskodni, - folytatta - de muszáj szállást találnom, és nincs pénzem. Kérlek..
- Nem, - vágott közbe a másik - igazán sajnálom, haver, de nincs helyünk még egy éjszakára sem.
A fiú hirtelen mérhetetlen haragot érzett, elborult az elméje, és úgy érezte, bosszút kell állnia mindenkin, aki hátat fordít neki. Oda sem nézett, miközben az asztalról a kezébe vette az üvegdarabot, és nekiesett Andrásnak.

András a padlón feküdt, vérbe fagyva, a fiú pedig még mindig az üvegdarabbal a kezében állt a hulla felett. Rettegés lett úrrá rajta, az üvegcserép kiesett a kezéből, kétségbeesetten kezdet kotorászni a fiókban, maga sem tudta, mit keres. Minden véres lett közben. Hirtelen a kezébe akadt valami nagyon hideg fémtárgy, és a fiú már tudta, hogy erre lesz szüksége.

Egy pisztoly volt. Mellette talált töltényeket, idegesen, kapkodva megtöltötte a fegyvert. Abban a pillanatban, amikor végzett, belépett András felesége, és anyósa. Biztosan meghallották a dulakodást. Anna felsikoltott, az anyja szava láthatóan elakadt.
A fiú karja mintha magától emelkedett volna, mintha az ujja önálló életre kelten húzta volna meg a ravaszt, mintha semmit nem ő irányított volna, ami a testével történt. A fegyver elsült, Anna édesanyja a homloka közepébe kapta a golyót. Anna rohanni kezdet, és a fiú agyán átvillant valami: "Anna gyereket vár"... Most már mindegy.
Elindult a lány után, nem sietett. Tudta, hogy most már ő irányít. Nem kell már könyörögnie senkinek egy falat ételért és fedélért a feje fölé.
A bejárati ajtó előtt érte utol a lányt, aki reszketett, mint a nyárfalevél, a lábai felmondták a szolgálatot, és lerogyott az ajtó elé. Patakzottak a könnyei, felnézett a fiúra, és megszólalt:
- Csak gyorsan..
A fiú elmosolyodott. Nagyon boldog volt. Már ő emelte a kezét, és ő mozdította az ujját.

Kilépett a napfényes kertbe. Végignézett magán. A ruhája véres volt, a kezében még mindig ott volt a fegyver. András halála után azt tervezte, megöli magát, de ekkor már túl elégedett volt az öngyilkossághoz. Eszébe jutott a lány a hídról, majd az apja. El fog menni a lányhoz. És el fog menni az apjához is.
Most már nem tehetik meg, hogy nem engedik be. És aztán? Igen, aztán lehet, hogy végez magával is. Neki nem parancsol senki.