Ha elhagysz, veled mehetek?

Az egész talán ott kezdődött, hogy ültünk egy padon (a történet szempontjából nem is igazán releváns, hogy hol volt az a pad, de véletlenül emlékszem, hogy a Várban volt, és kora nyár), és én jégkrémet ettem, ráadásul Magnumot, mert tudod, hogy nálam a lóbüdzsé nem mindig működik, mert vannak ilyen életérzés-mániáim, és már akkor vágtál egy fintort, amikor meghoztam, de aztán kicsúszott a kezemből, és amikor az egész elkenődött a nadrágodon, akkor rámkiabáltál, hogy ’Micsinálsz!’, és én még sosem hallottam előtte azt az élt a hangodban, pedig ráadásul csak vanília volt, amit könnyen kihoz a mosógép. Persze, gondoltam, hogy csak megijedtél, vagy akármi, és el akartam felejteni.

És én azt is mondtam neked, hogy ne mondjuk egymásra, hogy olyan kis hülye vagy, csak te nem hallgattál rám, és ha butaságot csináltam, akkor mondtad néha, de csak olyan kis kedvesen, hogy egy aranyos kicsi hülyének éreztem magam, és ez rendben is volt, egészen addig a napig, amíg le nem törtem véletlenül a mosógép kapcsolóját, és ahelyett, hogy azt mondtad volna, hogy ’Majd megjavítjuk.’, ahelyett azt mondtad, hogy ’Te olyan hülye vagy.’, és akkor már nem mondtad kedvesen, és a hangsúlyról is a fagyis dolog jutott eszembe, és aznap megalázva éreztem magam, és amikor elmentél lefeküdni, bosszúból mondtam, hogy én még megnézem azt a filmet, és úgy aludtam el, a tévé előtt.

Azt hiszem ráadásul, hogy régebben a haverjaidnak se mondtál rólam semmi rosszat, de aztán az egyikük részegen mondta, hogy te részegen mondtad, hogy most már ideje lenne fogynom, és nem is értettem, hogy ezt nekem miért nem tudtad megmondani, és amikor megkérdeztem, olyanokat mondtál, hogy hát csak beszélgetés a haverokkal, meg hogy nem is komolyan, ráadásul csak valami megjegyzés volt, és el is hittem, de többet nem kérdeztem meg, hogy akkor szerinted nagy-e a fenekem. Ezzel egyidőben kezdtem el azt is észrevenni, hogy az évek rajtad sem nyom nélkül haladnak keresztül, és kicsit széttolt vonásaidból következtettem arra, hogy nálad is többet mutat a mérleg.

Talán te erre nem is így emlékszel, de valahogy korábban mindig mentünk valahova, de legalább is történt valami, ami az energiánkból tellett, míg egy szombat reggelen, amikor te már indulásra készen álltál, én még félig pizsamában azt nem mondtam, hogy ma inkább maradjunk otthon. Én egész nap heverésztem, olvastam és aludtam felváltva, te főzted az ebédet is, nekem nem volt hozzá kedvem, és ez történt egy, két meg három hét múlva is, és utána jobbára nem is került szóba, hogy menjünk valahova.

És én elkezdtem a kényelmesebb, de topisabb ruháimat hordani veled, egyre kevesebbet került elő a magassarkú meg a szoknyák és társaik, de nem is volt jelentősége, mert te nem vetted észre, amikor azt az új szoknyát vettem fel egy nap, és direkt igyekeztem, hogy amikor este megérkezem, akkor azt a nőt lásd bennem, akibe beleszerettél, de amikor beléptem az ajtón, csak azt kérdezted, hogy hoztam-e kenyeret, és akkor az élettől is elment a kedvem, de azért visszamentem kenyérért. És azt is tudtam, hogy a közös programjainkhoz már rég nem kell inget vasalnom, az a munkahely privilégiuma. És ehhez tartottam magam.

Aztán amikor ment az esti film, már tényleg nem volt kedvem lefeküdni menni, te viszont elmentél, és a film felénél megint a kanapén aludtam el, és sejtettem, hogy ez neked rosszul eshet, de egyre gyakrabban esett meg, hogy már rég aludtál, mire bemásztam melléd az ágyba.

És ha visszagondolsz, régen nem ettünk ennyi félkész kaját, csak mióta nem számít, és nekem már nincs kedvem bevásárolni, és neked nincs kedved megnézni, mit eszel, és nekünk nincs kedvünk együtt teríteni és együtt enni és együtt beszélgetni, na azóta nem foglalkozom vele nagyon.

Pedig néha átsuhan a gondolataimon, hogy talán hiányzik, mint ahogy az is, ahogy felkeltettél az éjszaka közepén vagy nem hagytál aludni reggel, mert már nem bírtál magaddal, esetleg egy házibuliban, és akkor még én is akartam, provokáltam, csak mióta lett ez a kényelmes ágyunk, talán azóta nem, vagy nem is tudom, tudod ez azért néha hiányzik, persze sokat dolgozunk, és te sem tárgyalhatsz álmosan, mint ahogy akkor az én prezentációm sem olyan sikeres, de nem tudom, hogy ennek így kell-e lennie.

Aztán egyre gyakrabban hallottam az élt a hangodban, olyan dolgokért, hogy tele a szemetes, meg nincs tiszta zokni, és tudod nem is mindig volt igazad, mert korábban úgy volt, hogy ezeket együtt csináljuk, és patriarchista hozzáállásodat a nemeden kívül semmi nem indokolja, mert azért én is dolgozom, tudod, elég rendesen.

És már nem látom rajtad az őrült vágyat, hogy gyereket szeretnél, pedig itt őrizgetem a nevüket magamban, néha elmondom, nehogy elfelejtsem.

És már nem beszélgetsz velem, és belőlem sem ömlik a szó, ha hazaérek, mert minek, mert úgysem érdekel.

És már nem tudom, mi van anyádékkal, de már nem is érdekel.

És már több, mint fél éve, hogy nem beszéltél az öcsémmel, pedig régebben felhívtad telefonon.

És ha úgy jössz haza, hogy idegen nő parfümjét érzem rajtad, már rég nem merek ezen viccelődni, bár nem csodálkoznék rajta, mondjuk te nem vagy olyan, de egy csomó másmilyen sem voltál régebben.

És a péntek esték már nem úgy szentek, hogy a viharos hét után egymás karjában, mert elmész sörözni a haverokkal, és trágárságokat kiabálsz, amikor hazajössz, és átkopognak a szomszédok.

És még mindig nem beszélünk ezekről, pedig a múltkor arra jöttél haza, hogy le van sírva a szemfestékem, és ezt bárki észreveheti, ahogy a két kis fekete csík csurog az arcom közepén, de te nem kérdeztél rá, mert péntek volt, és már indultál is.

És ma szombat van, én a szoba egyik sarkában pakolom az én holmimat dobozokba, te nekem háttal szerelsz valamit, mert hétfőn jönnek az új lakók, mert a közös lakás árából nekem pont kijött egy másfél szobás, valahol a nagyon külvárosban, te azt hiszem egy haverodnál fogsz lakni, bár erről már nem beszéltünk, és azon gondolkozom, hogy ilyenkor az osztozás jegyében a közös képeket is szét kell tépni? És vajon melyik felét teszem el? Amelyiken én vagyok, vagy amelyiken te. Buta érzés, ahogy pakolom a ruháimat, és szeretném visszacsinálni, és azon gondolkozom, hogy hol ronthattuk el.

Ma szombat van, és csak egy hónap múlva megyünk sétálni a Várba, ahol én majd Magnumot eszem. De talán nem azt fogok, mert hallgatok rád, mert okosakat szoktál mondani. Talán előtte megmondom neked, hogy ne kiabáljunk egymással, mert akkor olyan leszek, mint egy megfélemlített kis állatka, és az senkinek sem jó. Majd igyekszem a fagyit a saját szoknyámba kenni, viszont rád szólok, ha csúnyán beszélsz velem. És beszélgetni fogunk, egy csomót és mindig beszélgetni, mert nagyon kell vigyáznunk egymásra.