Fekete fátyol - V. rész - 18.

Délután két óra volt, mikor Sanyi leereszkedett az űrhajóval Mardigo leszállópályáján. Diának igaza volt; mindenhol emberek futkostak, gyakran elhangzott egy-egy durranás. Az egyik lakos éppen egy farkassal hadakozott. Utóbbi ledöntötte a mardigóit a lábáról, és átharapta a torkát. Sanyi ezt látva, elszörnyedve húzta fel a leszállórámpát.
Hátrament, ahol Dia ült a fotelban. Tétován megállt a küszöbön.
- Megérkeztünk.
Dia nem felelt.
- Az előbb láttam… ahogy egy farkas megöl egy lakost. Én… bemegyek a kardomért az iskolába… aztán harcolok. – csak ennyit mondott. Nem kérdezte meg, Dia mit akar csinálni.
Már kifelé indult volna, amikor a lány megszólalt.
- Sanyi!
Sanyi megállt.
- Hm?
Halk léptek hallatszottak, aztán Dia megállt Sanyi mögött. A fiú megfordult.
Némán nézték egymást. Végül Dia lehorgasztotta a fejét, elfordult. Sanyi közelebb lépett hozzá, maga felé fordította, és kezével felemelte Dia állát.
- Ne haragudj, hogy nem válaszoltam – morogta halkan Dia fülébe. – Úgy éreztem, egyedüllétre van szükséged.
Dia nem felelt. Sanyi magához ölelte őt.
- Ugye nem haragszol rám? – kérdezte.
Dia a fejét rázta, de a szemeiben ott ült az a megmagyarázhatatlan bánat.
- Mi a baj? – suttogta Sanyi.
- Háború van. Nem... nem tudom, látlak-e még valaha.
Sanyi meglepetten eresztette el.
- Hát ez a bajod? Hogy látjuk-e még egymást?
- Sanyi... ígérd meg nekem, hogy vigyázol magadra! – Dia a karjaiba borult. – Kérlek, mondd, hogy nem lesz semmi baj! Kérlek...
- Megígérem – motyogta a srác. – Megígérem. Szeretlek.
Megcsókolta Diát, és még jobban magához szorította.
- Maradj velem, Sanyi! Nem akarlak elveszíteni.
- Nem fogsz, Dia. Megígérem.

Sanyi újra leengedte a rámpát, lerohant rajta, és utat tört a harcolók közt. Balszerencséjére egy másik farkas, amelyik épp végzett áldozatával, észrevette, egyenesen berohant elé. A fiú hátrahőkölt, meglepetésében nem is tudta, mit csináljon. A farkas rávetette magát. Sanyi lábával eltalálta az állatot, ami felvonyított, és leugrott róla.
A fiúnak több se kellett. Az emberek és lövedékek közt cikázva rohanni kezdett az iskola felé. Mikor beért, zihálva megállt a bejárati csarnokban.
Mikor úgy-ahogy összeszedte magát, felrohant a toronyba, és berontott a szobájába.
Más helyzetben örömmel töltené el, hogy végre hazaért, de most mással kellett foglalkoznia. Előkereste a kardját, aztán visszarohant a csatatérre.
Az a farkas, amelyik rátámadt, észrevette, és száguldani kezdett felé. Sanyi megpörgette a fegyvert a feje fölött, és lesújtott az állatra. A farkas felordított; véres pofájával Sanyi felé csapott. A fiú a szeme sarkából ekkor vette észre Diát, aki egy szörnyeteggel párbajozott.
- Sok sikert! – kiáltotta oda a lánynak, aztán kivédte a farkas újabb támadását, és végzetes csapást mért a vadállatra.
Alig húzta ki a kardját a tetemből, máris hátba támadta egy szörny.
Sanyi megfordult. A szörnynek lila bőre volt, kezén csuklópánt feszült, négy méteres agyaraiból csöpögött a vér, három csápjával ide-oda csapkodott, amik csak kis híján találták el Sanyi fejét.
- Ide nézz, kisöreg! – morogta a fiú, és rávágott a karddal. Cserébe egy csápcsapást kapott, ami gyomron találta, és felrepítette a levegőbe.
- Ah!
Sanyi a földön feküdt, pár méterre támadójától, ami fenyegetően közelített felé. Csápjával lefelé csapott, de Sanyi oldalt gurulva kitért előle, felpattant, átszaltózott a szörnyeteg feje felett, és közben eldobta a kardját, egyenesen a monstrum hátába.
A szörnyeteg felvisított. Rángott néhányat, aztán a földre zuhant.
Sanyi kivette a hátából a kardját, és máris újabb ellenfél után nézett.

Sanyit aggodalommal töltötte el, hogy a szörnyek kezdték bekeríteni őket. Nagyon sok lagerfeltes és bennszülött esett el a harcban. Sanyiék lassan egymásnak hátráltak.
- Adjátok föl! Vagy végetek!
Mind felnéztek. Kindes László állt egy lerombolt épület tetején.
- Soha! – vetette oda Gorbos Dávid elszántan.
A férfi tébolyult kacagásban tört ki.
- Hát harcolj! Sokra nem mész vele!
Dávid maga elé tartotta a pálcáját, célzott.
- Lohan! – kiáltotta. Az egyik szörny összesett, mire két másik furakodott előre. Sanyi nyugtatólag megfogta Dávid karját. – Hagyd – súgta.
- Miért hagynám? – vágott vissza Dávid. Aerti Leila aggódva nézett rá.
- Ne tedd – mondta a lány, Dávid azonban újra maga elé tartotta a pálcát, kinyújtotta a kezét…
- Lohan!
Újabb szörny esett el. Kindes László biccentett a halálszörnyeknek, mire azok kinyújtották kampós karjaikat, és csépelő módjára Dávid felé indultak.
- Cybill! – próbálkozott a fiú, de a szörnyek nem bénultak meg; már fél méter se volt köztük, amikor az egyik meglendítette a karját, és belevájta kampós kezét Dávid mellkasába.

Néma csönd lett. Dávid megdermedt. Ruháján átütött a vér, pálcáját kiejtette a kezéből.
- Dávid! – kiáltott fel Leila.
Dávid csak állt, és döbbenten meredt a mellkasára. Megremegett, arcán könnyek szántottak végig. Sírt.
Megpróbált megszólalni, de nem tudott. Rászorította a kezét a mellkasára, hörgött, imbolygott. Megkapaszkodott Halas József karjában.
- Én… - szaporán szedte a levegőt, tekintetét elhomályosították a könnyek. Levegő után kapkodott. - … ne… nem… akar…om… ne… é… é… n… sa… sajná… sajná… - Dávid megrázkodott. Szeme lecsukódott, szinte már csak lehelte: - … lom.
Dia izzó tekintettel meredt apjára.
- Megöletted az egyik osztálytársamat – mondta csendesen. – Mondd, mire jó ez?
Kindes László eleresztette a füle mellett a kérdést. Már azért is, mert Sanyi, Józsi, Leila, Jáskó Jani, Szarvas Timi és Vores Kinga egy emberként lázadtak fel társuk brutális gyilkosa ellen.
Nem messze tőlük kezét-lábát szétvetve, Nánder Péter feküdt. Dia emlékezett rá, hogy négy évvel ezelőtt Péter mennyire idegesítő gyerek volt. És most neki is vége, ahogy Gorbos Dávidnak is. Guyas Dublan, aki Sanyi keze által vesztette el elsőben a fél karját, amit azóta visszaoperáltak, vicsorogva nézett farkasszemet az egyik halálszörnnyel.

Megforgatta a kardját, felüvöltött, és rohamra indult. Szorosan a nyomában volt Sanyi, utána meg a többiek.
Minden pillanatok alatt zajlott. Kindes László további embereket uszított rájuk, akik, csakúgy, mint Reynard, pisztolyokkal lőttek. Az első golyók nyomban leterítették Halas Józsefet és Szarvas Tímeát, utána Jáskó Jánost, aki kardját vadul pörgetve indult csatázni. Sanyi észrevette Reynardot is; éppen egy végzős lagerfeltes diákot lőtt le.
És ekkor jött a felmentő sereg: Lagerfelt tanárai. Calistar mester, Baebar professzor, Eleshar testvére, Aresar, Gwedmir mester és Eugila tanárnő.
Baebar rögtön elintézett három halálszörnyet, Calistar mester négy férfi fejét kaszabolta le. Ettől felbátorodva a diákok megmaradt serege is újra bevetette magát a csatába. Egy hatodikos fiú, név szerint Ördög Dániel, kardjával vadul hadakozott hat szörny gyűrűjében. Átszaltózott ellenfelei feje felett, és elordította magát:
- Annyit viszek magammal a halálba, ameddig bírom!

Fájdalmasan felkiáltott, mert a karját lövés érte, de aztán válaszul gyomron szúrt egy szörnyet, megfordult, és kivédte az egyik támadást, de aztán térdre rogyott, felemelte kardot tartó karját, és habár feje is erősen vérzett már, tovább üvöltött:
- Halál rátok! Mocskos férgek! Tűnés az... aghhh!
A földre rogyott, de felpattant, s habár egy kard éle végigszántott a vállán, leszúrt még egy ellenfelet. A szörnyekhez emberek is csatlakoztak, Kindes László emberei. Egy lövés a gyomrát találta el, egy másik kard a lábát érte.
- Halál rátok... meghaltok... – hörögte Dániel. – Mind!
Felemelte ép kezét, épp mikor hátbalőtték. Szótlanul bukott előre.
Egy másik diák egyszerre hárommal párbajozott, s mind a hármat le is győzte. Jot Kálmán megölt négy embert, és aztán új után nézett. Egyszóval mindenki az összes erejét beleszőtte a harcba.

Dia nem volt köztük: ő apja felé igyekezett, hogy végleg leszámolhasson vele. Kindes László nem vette észre, mert a csatát figyelte. A tanárok közül (legnagyobb örömére), szívenlőtték Calistar mestert. Dia hallotta, ahogy Sanyi velőtrázóan fölsikolt, és ráveti magát az egyik szörnyre. Itt már ő is elfeledkezett előbbi céljáról; megállt, és elnézte, ahogy Sanyi megöl kettő, majd három szörnyet.
- Hát itt vagy?
Dia megpördült. Apja kényelmesen odasétált elé.
- Láthatod, én fogok győzni – mosolygott a férfi. – Mind meghalnak.
- Miből gondolja? – Dia ujjai ráfonódtak a pálcájára.
Apja a lenti csatára bökött a fejével.
- Még a tanárok is meghalnak – mosolygott. – És te végre velem jössz!
Dia elszörnyedve nézett rá.
- Soha!
Kindes László ciccegni kezdett.
- Add ide a pálcád.
- Nem!
Kindes László összevonta a szemöldökét.

Előrehajolt, és szempillantás alatt kettétörte Dia kezében a pálcát.
- Ennyit erről – mondta elégedetten, és megragadta lánya karját. Dia azonban behunyta a szemét, és különleges képességeit használva kiszabadította magát.
- Gyere, vagy meghalsz – morogta fenyegetően az apja, mikor Dia megpróbált elmenekülni.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – hangzott föl Sanyi barátságtalan hangja. – Eressze el a lányt!
Kindes László megfordult. Dia rémülten látta, hogy a csatatéren szörnyek nyüzsögnek, a tanárok egymást támogatják, a diákok közül alig maradtak életben.
Viszont amikor Sanyira nézett, megrémült. Soha nem látta még ilyennek. Sanyi haja csapzott volt a vértől, homlokán seb húzódott, ökölbe szorította a kezét, másikkal a kardját markolta olyan erősen, hogy belefehéredtek az ujjai.
- Ki vagy te? – ráncolta a homlokát a férfi.
- Akit el akar vinni – kezdte Sanyi, lassan közelítve László felé -, ő a barátnőm, és nem engedem, hogy bárki hozzányúljon!
- Áhá, te vagy Lawren Sándor? – Kindes László vicsorogni kezdett. – Te vetted el tőlem a lányomat!
- Eressze el Diát! Utoljára mondom!

Kindes László szája megrándult, aztán teljesen váratlanul egy éles kardot húzott elő a köpenye rejtekéből.
- Küzdjünk meg – szólt ravasz mosollyal. Elengedte Diát, és Sanyi szemébe nézett.
- Én vagyok Lagerfelt legerősebb lovagja Calistar után! – kiáltotta Sanyi. – Adja fel! Engem nem tud legyőzni!
- Gondolod, Lawren? – Kindes úr támadásba lendült. Sanyi kivédte, megpördült.
- Dia, fuss! – kiáltotta Sanyi. – Majd utánad megyek!
Dia aggódva nézett rá. Sanyi támadott, védett, támadott, védett, aztán hátrálni kényszerült a férfi lendületes rohamától. Felugrott a levegőbe, és Kindes felé rúgott. A férfi felugrott, és meglepő fürgeséggel lesújtott. Sanyi kivédte, aztán újra összecsaptak kardjaik.
- Dia, fuss!
Dia nem mozdult. Látni akarta, ahogy barátja véget vet ennek az egésznek.
Apja Sanyi fejére célzott. A fiú ügyesen oldalra hárította a pengét. Kardjaik egymásnak feszültek. Arcuk két méterre, ha volt egymástól.
A lány nézte, ahogy Sanyi megtámasztja a lábát, és teljes erőből nekifeszül az apjának. Kindes úr is erőlködni látszott.
Sanyi unta meg leghamarabb; felrántotta a kardját, hátralépett, és lerántotta fegyverét. Kindes így nem tudta elérni.
- Menj már, Dia! Menekülj!

A lány torkában gombóc nőtt. Féltette barátját. Mi van, ha az apja győz, és megöli Sanyit?
Erre a gondolatra összeszorult a szíve.
Nézte, nézte a küzdelmet, és egyre jobban elkeseredett. Sanyi hőseiesen küzdött, de egyszer elesett. Kindes úr majdnem leszúrta, de Sanyi oldalra hemperedett, úgy fogadta László csapását.
Dia megrémült ettől a helyzettől, de úgy tűnt, Sanyit nem kell félteni. A fiú felpattant, felugrott, átgurult a kard alatt, szaltózott, pörgött, forgott – eddigi minden tudását beletette a harcba. Tudta, hogy nem veszíthet. Ha ő meghal…
Ki tudja, mi történhet…!
Sanyi kivédett egy csapást, lebukott, és alulról döfött. A férfi átlátott a szitán; hátraugrott.
- Engem nem tudsz átejteni, Lawren! – szörcsögte László.
- Csak hiszi – sziszegte Sanyi, és megint támadott.
Kindes kivédte.
Sanyi futó pillantást vetett Diára.
- Dia, menj már innen!
- Sanyi – vigyázz! – sikított fel a lány. Rögtön ezután Sanyi éles fájdalmat érzett a bal vállában. Ettől feldühödve hatalmas lendülettel csapkodni kezdett, mígnem a harmadik, és egyben legerősebb csapásnál – levágta Kindes László fejét.

Dia megdermedt. Sanyi leszegte a fejét, és gyűlölettől izző szemmel meredt a halottra. Aztán lassan felemelte a fejét, övébe tűzte a kardját, és Diához fordult:
- Sajnálom.
A lány a szavakat kereste, hogy kimondja, mit is érez ebben a pillanatban (fájdalmat, megkönnyebbülést?), de nem tudott megszólalni, mert a szörnyek észrevették őket.
- Mi éltük eddig csak túl – szólalt meg Dia halkan. – Mindenkit megöltek. Diákokat, tanárokat egyaránt.
- Gyere, menjünk innen! – Sanyi idegesnek tűnt. Tudta ő is, nem bírnak el ekkora túlerővel ketten. Megfogta Dia kezét, és átugrott a következő épület romjaira.
Dia szó nélkül követte a példáját. A szörnyek szépen felkúsztak a romokra, hogy üldözőbe vegyék őket. Néhány férfi golyózáport adott le, amik majdhogynem lukassá lövellték Sanyi fülét.
- Hova… hova megyünk? – zihálta a lány.
- Nem tudom! – kiabálta Sanyi ingerülten, és félrerúgott egy halom konzervet. – Kövess, és kész!
Dia jobbnak látta, ha Sanyira bízza sorsukat. A fiú elengedte Dia kezét, és arcizmait megfeszítve átszökkent két lagerfeltes teteme fölött. Dia hamarosan rájött, hogy Lagerfelt felé tartanak.

Üldözőik hamar lemaradoztak, mert Sanyi úgy rohant, hogy egy szupermannel is felért volna. Dia alig tudott lépést tartani vele.
A fiún nem látszott, hogy kifulladt volna. Mikor elérték az iskolát, Sanyi becsörtetett a nyitott kapun, és körülnéztek.
Halotti csend uralkodott az iskolában. Sanyi elindult az étkező felé, de egy lelket se talált.
Ugyanaz volt a helyzet a tornyokban és tantermekben is.
- Kész, meghalt mindenki – sóhajtotta Sanyi. – Csak mi maradtunk.
Dia ránézett, szemében félelem csillant.
- Miért? Istenem… mindenki halott… ezt nem hiszem el! Sanyi, hogy… hogy lehet ez? És te… mi van, ha téged…
- Nem fognak megölni. – Sanyi odalépett hozzá, átkarolta a lányt. – Nem lesz semmi baj. Nem fogok meghalni. De most mennünk kell. – megsimogatta az arcát.
- Hova?
- Meg kell szabadítanunk Mardigót a szörnyektől – válaszolta Sanyi komoran. – Inkább harc közben öljenek meg, mint…
- Ne! Csak a vesztünkbe rohannánk!
- Muszáj megtennünk, Dia. Ha győzünk, mindent helyreállítunk majd. És Lagerfeltbe új diákokat hívunk. A Lagerfeltes mesterek segíteni fognak. Ha Lagerfeltet nem rombolják le, visszazökkenhetünk a rendes kerékvágásba, és rendezhetjük utána a dolgokat. Ezt megígérem neked.

A szörnyek már nem jártak messze Lagerfelttől, mikor az utolsó két diák támadásba lendült. Sanyi tunikát viselt, köpenyét levetette. Kezében a kardja villogott.
Mellette Dia közeledett; köpenyben, pálcával a kezében. Úgy forgatta, mint Sanyi a kardját, néha különleges tehetségével romokat röpített ellenfelei felé.
A háta mögül neszezést hallott, megpördült, s pálcájából vörös fénynyaláb tört elő, ami méterekre repítette ellenfelét.
Dia és Sanyi először vállvetve harcoltak, aztán eltávolodtak egymástól. A lövedékek, átkok mindenfelé röppentek, itt-ott kard fénylett. Sanyi utóbbiakat könnyedén kettészelte, az átkokat és lövedékeket elnyelte kardja pengéje.
Néha figyelmeztették egymást, néha jókívánságokat kiabáltak egymásnak, vagy éppen bátorították a másikat. Mindketten tudták: győzniük kell.
Sanyi levágta az egyik szörny fejét. Heves robbanás rázta meg a bolygót, és az egyik építmény felrobbant. Sanyi megtántorodott. Hallotta, hogy egy űrhajó ereszkedik le Mardigóra. Kiabálások, halálsikolyok, remegések...

A füle mellett hat lövedék suhant el. Megpördült, halálos csapást mért az egyik szörnyre, aztán sorra vette a következőt és a következőt, még hat ellenség gyűrűjéből is kiharcolta magát.
Teljesen váratlanul Phels Osyn és társa, Paulin toppant Sanyi elé. Mind a ketten elővették a kardjaikat.
Sanyi megtorpant. A két férfin látszott, hogy leghőbb vágyuk végezni vele.
A fiú Diát kereste a tekintetével, és megnyugodva látta, hogy a lány túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy észrevegye.
- Lawren! – sziszegte Osyn. – Volt egy találkozásunk a barátnőddel, hallod? Nagyon csípős fajta kislány...
Sanyi arcizmai megfeszültek.
Osyn folytatta:
- Nem is értem, hogy bírjátok ki egymás mellett. De sebaj, ezen könnyen változtatunk, nem igaz, Paulin? – összevigyorogtak, és egy emberként rontottak rá a fiúra.
Sanyi gyorsan kivédte a kettős csapást. Mikor lejjebb engedte fegyverét, látta, hogy a két férfi szemében gyilkos tűz lobog.
- Meghalsz, Lawren! – bődült fel Paulin, és Sanyira rontott.
A fiú felugrott a levegő, átszaltózott a fejük felett, miközben kardjával kivédett egy újabb csapást. Amikor leérkezett a hátuk mögé, máris fogadta Osyn támadását.
Haja a szemébe hullott, arca kivörösödött a dühtől.
- Csak nem fáradt vagy, Lawren?
- Csak szeretnéd – sziszegte Sanyi. A feje fölé emelte a kardot. Osyn ugyanígy tett, és a levegőben találkoztak kardjaik.
Sanyi megpördült, lebukott, szúrt és vágott, de mindez eredménytelennek bizonyult. Osyn Sanyi háta mögé ugrott, Paulin a fiú előtt harcolt.
Sanyi rájött, hogy bekerítették. Talán most igazán... igazán bajba került. Méghozzá nagyon nagy bajba.

Dia észrevette, hogy Sanyit bekerítették, és fájdalom hasított a szívébe.
- Sanyi! Jaj istenem, ne! – rögtön átszaltózott a szörnyek fölött, és Sanyi segítségére sietett.
Osyn megfordult, de Dia egyszerűen fejbevágta.
- Sanyi, menjünk innen! – kiáltotta, és Sanyihoz ugrott. A fiú bólintott, és Dia után indult.
Paulin azonban az utolsó pillanatban kardjával a kezében előreszökkent. Sanyi megpördült, és villámgyorsan hárította az ütést. A kardok csengve csaptak össze: Sanyi lebukott, szúrt, lebukott, védekezett, hárított, Paulin kitért, Sanyi támadott, Paulin vicsorogva támadásba lendült, s harcuk végtelennek tűnt, amit egyikjük sem nyerhet meg.

Aztán Paulin hárított, gyorsan balra pördült, és Sanyinak háttal állva vakon döfött. Sanyi későn kapott észbe. A kard hegye pontosan a mellkasába fúródott.
Ezután minden egy pillanat műve volt. Sanyi arca eltorzult, teste megrándult. Jó időbe telt, mire ki tudta nyitni a száját, de vért öklendezett fel.
Dia felsikoltott. Paulin nyugodtan állt, végignézte, ahogy Sanyi meggörnyedve áll, és megpróbál levegőt venni. Dia odarohant hozzá, megtartotta.
- Sanyi, ne mozdulj...
Sanyi a fejét rázta, ismét vért öklendezett. Remegő kézzel megkapaszkodott a lányban, ajkai szavakra formálódtak.

S ez volt az a perc, amikor szemük utoljára találkozott. Dia érezte, ahogy Sanyi légzése felgyorsul. Másik kezével végigsimított Dia arcán. Olyan volt, mintha csuklott volna egyet. Még egyszer végigsimított a lány arcán, egyenesen a szemébe nézett, s arcára álmodozó mosoly ült ki. Mögöttük robbanások zaja, néhány túlélő a földön hevert, és zihálva tapogatózott fegyvere után. Diát nem érdekelte semmi, csak az, hogy a barátja haldoklik, és talán a végső búcsú. Hogy talán... hogy talán...
- Sanyi – suttogta halkan, erősen tartva barátját. – Tarts ki!
- Dia...
- Sanyi, kérlek...
- Én... a...
- Hagyd abba, ne tedd ezt velem! Sanyi, ne... kérlek, ne hagyj itt...
- N... e... s... s... sír... sírj...
- Sanyi, szeretlek, szükségem van...
- É... én is... sze... sze... sze... szeret... szeretlek.
Sanyi levegő után kapkodott. Előrezuhant, Dia térde megroggyant. A lány összeroskadt Sanyi súlya alatt. Mikor a földön fekvő fiúra nézett, elsírta magát.
Sanyi szeme nyitva volt, a szájából még szivárgott a vér, de már nem élt. Élettelenül feküdt Dia karjaiban, akinek végigcsorogtak könnyei az arcán. Remegő szájjal lecsukta Sanyi szemeit, hogy ne kelljen az üveges tekintetbe néznie, ami oly döbbenten meredt a semmibe; hogy ne kelljen látnia azt az álmodozó mosolyt, ami Sanyi arcán játszott.
- Sanyi. Sanyi...
A lány ökölbe szorította a kezét, szívét összefacsarta a félelem. A gyomrában vadul lüktetett a gombóc.

Rázkódott a sírástól. Mindennek vége. Mindennek vége, Sanyi meghalt, és nem jön vissza többé. Megölték. Soha többet nem fog visszajönni. Soha. Soha nem fog marhasültet enni, soha nem fog rámosolyogni, magához ölelni őt...
Megfogta a fiú kezét, mely régen oly magabiztosan fogta az övét. Újra ránézett Sanyi arcára, ami oly sokszor nevetett. Sanyi mellkasa, melyre annyiszor hajtotta a fejét, most mozdulatlan volt, véres a szúrás nyomán. Homloka, melyet oly sokszor végigsimított, vértől csillogott. És a fiú, akit szeretett, most holtan feküdt, és Diára rátört az érzés, hogy egyedül maradt: a halál elragadta Sanyit, és soha többet nem hozza vissza. A magány fekete űrt hagyott Dia lelkében, s olyan elviselhetetlen fájdalom tört rá, hogy ordítani szeretett volna.



Hirtelen egy nyögést hallott a háta mögül, majd egy puffanást. Aztán egy magas, fiatal férfi odalépett Diához.
Letérdelt.
- Kindes Diána?
Dia megtörölte a szemét, és ráézett. A férfi szeme élénken csillagott, de a gondok mély barázdákat hagytak az arcán. Látszott rajta, hogy nem más, mint egy Lagerfeltes mester.
- I... igen...
- Jöjj, kérlek!
- Hová?
- A Fehér Toronyba, természetesen.
- Nem megyek – rázta meg a fejét a lány, és megmarkolta Sanyi karját. – Nem megyek el innen!
- Lawren meghalt, Dia. Már nem tudod feléléleszteni.
Diába mintha villám csapott volna bele. Megrázkódott, égő torokkal meredt a sápadt arcra. Az arca, ami mindig oly eleven volt, és...
- Nem... nem halhat meg... – suttogta. – Nem tudom elhinni...
- Sajnálom. Ha még most is élne... akkor már ő is jöhetne velünk. Dia, kérlek! Gyere el a Fehér Toronyba!
- Nem megyek... nem megyek... Sanyi mellett maradok... amíg... magához nem tér... amíg...
- Sanyi már nem fog magához térni, és ezt te is tudod. Kérlek, háború van. Sürgősen intézkednünk kell. A legjobb harcosaink haltak meg. Calistar, Baebar, Lawren, Eleshar, sok osztálytársad... Gwedmir mester haldoklik. Sietnünk kell!
Dia arcán könnyek csurogtak végig. A Lagerfeltes mester szelíden megfogta a karját, és talpra állította. – Szedd össze magad, Dia!
A lány a fejét rázta. Nehezen szedte a levegőt, fájt a feje.
- Nem hiszem el...
- Gyere – noszogatta szelíden a mester. – Kérlek, Dia...
Dia még akkor is Sanyit nézte, amikor már egyre jobban távolodtak a fiútól. S Dia úgy érezte, örökre elszakította őt az élet Sanyitól.

***

A Fehér (azazhogy Tanácskozó) Torony, a néhai Erensar Merlin Tornya, egy magas, hófehér márványból készült építmény volt, a Fogadó Torony mögött. Hosszú lépcsőin köpenyes mesterek lépkedtek. Gharan még mindig fogta Dia karját, mintha attól félne, hogy a lány visszarohan Sanyihoz.
Az út végtelennek tűnt, s Dia jónéhányszor nyeldeste vissza fel-feltörni készülő könnyeit. Sanyi halála úgy hatolt a lelkébe, mintha hirtelen kiürült volna. Mintha... már nem is lenne értelme az életnek.
Azt sem tudta, voltaképpen mit keres ő a Lagerfeltes mesterek között. Remélte, nem látják rajta, hogy sírt.

Mikor Gharan benyitott egy kerek helyiségbe, végre felesznélt. A helyiség tele volt könyvekkel, és kör alakban 10 karosszék állt. Mindegyikben egy-egy Lagerfeltes mester foglalt helyet.
A toronyban néhány sebesült lagerfeltes is ácsorgott. Az egyikben Dia felismerte Aerti Leilát. A lány arca tele volt horzsolással, véres kezét zsebében igyekezett eltakarni. Mellette Drajkó Hajni állt. Dia hitetlenkedve nézett rá. Hajni volt Sanyi első barátnője. Vajon Hajni tud róla, hogy Sanyi meghalt?
Más osztályokból is voltak diákok. Az egyik egy Lagerfeltes mester előtt feküdt, aki épp őt gyógyította.
Amikor a mesterek és Gharanék beléptek, minden szem feléjük fordult. A középen ülő mester szeme egyenest Diára szegeződött, s meg is szólította a lányt:
- Kindes Diána, hatalmas megkönnyebbülés számunkra, hogy életben látunk! Engedd meg, hogy őszinte részvétemet fejezzem ki hű társad, Lawren halálával kapcsolatban!
Dia csak bólintott. Egy szót sem bírt kinyögni.
Egy mester intett, s a helyiség közepére kísérték Leiláékat. Dia igen kényelmetlenül érezte magát, noha sejtette, hogy mi fog következni.
- Nagy nap ez a mai, az életetekben. – kezdte az, aki imént Diához beszélt.
„Az biztos” – gondolta Dia. „Soha nem felejtem el ezt a napot.”
- Tanulmányaitok során – folytatta a mester -, számos küldetésen tanuskodtatok Mardigo mellett. Térdeljetek hát le! Kiérdemeltétek a Lagerfeltes mester címet.

Dia nyelt egyet. Valahogy nem érezte ünnepélyesnek aznap a kinevezést.
Zsibbadt tagokkal letérdelt társaival együtt.
- Esküdjetek! – szólt lágyan a mester. – Esküdjetek, hogy ameddig érzitek, hogy tudjátok szolgálni Mardigót, nem akartok meghalni! Esküdjetek, hogy sosem áruljátok el bolygótokat és iskolátokat! Esküdjetek, hogy harcban sosem önmagatokért, hanem másokért harcoltok! Esküdjetek, ha érzitek a veszélyt egy tanítványban, megölitek! Esküdjetek, s a halhatatlanság ajándékát kapjátok meg!
- Esküszöm, hogy ameddig érzem, hogy tudom szolgálni Mardigót, nem akarok meghalni. Esküszöm, hogy sosem árulom el Mardigót és iskolámat. Esküszöm, hogy harcban sosem önmagamért, hanem másokért harcolok. Esküszöm, ha érzem a veszélyt egy tanítványban, megölöm. – Dia, a többiekkel együtt suttogva tette le az esküt. Már egyikőjüknek sem volt annyi ereje, hogy hangosabban beszéljen.
- Most pedig, igyatok ebből a kehelyből! S onnantól kezdve megkapjátok képességeiteket.
Dia kábultan követte társai példáját. Sorban kihörpintették a kelyhet. A lány megállapította, hogy igen furcsa íze van a folyadéknak - kicsit sűrű, kékes árnyalatú, s mikor megisszák, olyan érzés, mintha levegőt pumpálnának a tüdejébe.
Mintha kinyílt volna egy ablak, szél fújta össze a hajukat. Dia felemelte a fejét.
Tehát ilyen Lagerfeltes mesternek lenni. A folyadék szétáramlott testében, s kellemes borzongással töltötte be minden porcikáját.
- Nos tehát – fogott bele a beszébe újra Gatran, Gharan bátyja. – Halottainktől búcsúzzunk el, mesterek módjára! Kövessetek!

Dia a köpenyébe kapaszkodott. Mikor a mesterek a halottakat vitték el Mardigo hőseinek temetőjébe, hogy ott temessék el őket, úgy érezte, ordítani tudna. De ehelyett csak némán zokogott, s mikor Sanyit vitték, elfordította a fejét. Nem, nem bír ránézni.
Ezután a tömeg elkísérte a halottakat utolsó útjukra. Dia némán bámulta a kavicsos utat. Fázott, a gyomrában és a torkában is hatalmas gombóc növekedett.
Sorfalt álltak a halottak körül. Először Halas József került sorra.
Az egyik mester előlépett, s egy papírról olvasni kezdett.
- Halas József, ki 16 esztendősen lelte halálát. Béke poraira, s emléke örökké éljen lelkünkben!
Biccentett, s hátralépett. Egy másik férfi pedig földet hányt a testre, majd valaki meggyújtott egy máglyát. Dia hunyorgott a tűztől. A mesterek köpenyét viselte, s igyekezett visszafojtani könnyeit. Józsi az osztálytársa volt, nem ismerte annyira, és ilyen korán kellett meghalnia...
Mikor Józsi testét eltemették, két férfi fekete fátylat vont fölé.
A következő egy, Dia számára ismeretlen lány volt, név szerint Rewag Xénia, aki eggyel Dia fölött járt.
A következő halott Calistar mester volt. Dia itt elsírta magát.
- Calistar mester, Mardigo dicső lovagja, ki éveken át tanította diákok ezreit a lovagi életre, s aki számos harcban legyőzhetetlennek bizonyult. Az Isten legyen vele!
Miközben a máglyatűz megvilágította a sírhantot, a szél vitte tovább az égett szagot, s épp a szabadság madara viszi tovább... Dia legalábbis így képzelte.
Számos ismerősét fedezte fel a halottak közt. Némelyiknél azt is elmondták, hogyan halt meg.
Így lett ez Sanyival is.
Dia megdermedt, mikor meglátta a fiút, s a zokogás még erősebben rázta meg őt.
- Lawren Sándor, Mardigo dicső lovagja, ki tizenhat évesen halt meg egy összecsapásban. Soha ilyen dicső lovagot! Emléke tovább él majd szívünkben, s sosem felejtjük el. Béke poraira!

Dia összerázkódott. Nem, nem bírja. Nem bírja elviselni ezt a fájdalmat. Az ő barátját temetik! Sanyit, egyetlen szerelmét, a fiút, kit sosem lehetett legyőzni... !
Remegett a szája. A föld betemette Sanyit, s hamarosan eltünteti a szem elől. Dia azt hitte, menten odarohan, hogy ne temessék el őt, mert akkor a szívét elégetik... De nem mozdult. Már Lagerfeltes mester, s Sanyi is az lehetett volna, ha...
Újból megrázkódott. Könnyei a földre potyogtak, a fák hajlongtak, a szél meglibbentette a mesterek köpenyét. Az élettel teli fiú most holtan fekszik előttük, s ők végignézik, amint lelke az egekbe száll, s eltűnik a felhők árnyai között, ezennel végérvényesen eltávozva Mardigóról.
Nem. Ez nem lehet. Sanyi nem halhat meg.
Dia keze ökölbe szorult. A szertartás végén egy bús éneket daloltak el a mesterek.

Utoljára érintelek,
Sosem felejtelek.
Utoljára szólok hozzád
Lelked Istenhez szárnyaljon át!

Könny a szemben
Fájdalom a szívben.
Egy utolsó szó, mi elhagyja ajkadat
Kísért majd az utolsó mozdulat.

Utoljára emeled fejed
Könnyes a szemed.
Búcsúzol, némán
Eddig sírtál más halálán.

Most temetőbe fekszel
Búcsúztál nehéz szívvel.
Megtetted, mit tehettél
Minket sosem feledtél.

Könny a szemben
Kín a szívben.
Oh, halál érintése
Halott gondolata, vére.

Viszlát, barát
Szívekben élsz tovább.
Repülj, szárnyalj felhők között
Járj vígan fejünk fölött.

Utolsó szó
Ennek így kell lennie, ez a jó.
Szökség van elvesztésedre
De szükség van dicső emlékedre.

Viszlát, emeled karod
S szárnyalsz, mert akarod.
Búcsút intesz, könny a szemben
Szárnyalsz búsan, temetőben.

Egyszer visszatérsz, lélekben járva
Mikor ütött más órája.
Ismét visszatérsz, de addig a könny a szemben,
S szárnyalsz, ó, néma temetőkben.

Dia a fele szöveget nem tudta kiejteni sem, mert annyira rázta a sírás. Sanyi nélkül milyen lesz az élete? Sanyi nélkül! Soha többé nem fogja érezni azt, ami eddig a fiú közelében elöntötte. Már nem fog mást érezni, mint mérhetetlen gyászt, ami éveken át kísérteni fogja őt. S Sanyi lelke benne él tovább, a szíve meghasad, és örökre elköszön szerelmétől. Köszönnék az élettől is, ha lehetne – gondolta. – De megesküdtem. S már Lagerfeltes mester vagyok. Milyen lesz a világ, így? Természetesen újjáépítjük Lagerfeltet, diákokat hozunk, s közben, minden órában, élni fog bennem egy emlék... A te emléked. Élni fogsz bennem, Lawren Sándor, s soha, de soha nem felejtelek el, akármi is történjék!

Folytatása következik: Mesteri hatalom – VI. rész