Az út - első fejezet: A lelkész

A lelkész

Azt hiszem eltévedtünk. – szólalt meg a fiatal lelkész. Amióta bekanyarodtak a bekötőútra, furcsa érzés gyötörte, de most, hogy elakadtak a nagy hóban, már tudta: eltévedtek. Két napja kezdődött a havazás, addig csak mutogatta, ígérgette magát a tél, mostanra azonban szabályos vihar kerekedett, az úton hótorlaszokkal, és akkora széllökésekkel, hogy néha alig bírtak az úton maradni, ráadásul kevesebb, mint mínusz 10 fokkal. Csak azt nem értette, hogyan történhetett ez, hiszen a térképen olyan egyértelműnek tűnt – mindössze egyetlen egy leágazás volt a falu irányába. Azonban gyenge kartográfiai tudásával is rájött, hogy a térkép szerint nem lehetett több mint 1 km-re a falu a főúttól, ők pedig legalább 3-4 km-t jöttek ezen a vékonyka bekötőúton, ami annyira keskeny volt, hogy megfordulni sem tudtak, különben már rég visszafordult volna. Amikor egy helyen lehetőség kínálkozott – kiszélesedett az út egy kicsit – akkor pedig vesztére a hó alatt egy árok volt, és az autó megfeneklett – se előre, se hátra. Ahogy ránézett a mellette ülő középkorú asszonyra, kedves és szelíd tekintetébe szomorúság költözött.

- Most mit csináljunk Ildi?
- Nem tudom. Nem kellett volna még ebbe a kis faluba is elmennünk. Délután ráadásul próbám lesz… lett volna – helyesbítette magát – a gyülekezeti kórussal.
Fanyar mosoly ült ki az asszony arcára. Eszébe jutott, hogy a gyerekei is várják otthon, a kisebbik fiának azt ígérte, hogy palacsintát süt neki. Hát, valószínűleg az sem ma lesz. – gondolta.
- Tudod jól, hogy miért szerettem volna elmenni Erzsikéhez. Nehezen viselte a harmadik gyereket, és a férje sem egy mintapéldány. Ritkán tud a templomba jönni, vagy beszélgetni valakivel, és legalább karácsony környékén... Felhívom, talán tud segíteni! – jutott eszébe az ötlet. Felvillanyozottan kotorta elő telefonját, ám amikor ránézett a kijelzőre, rögtön feltűnt neki valami felirat. Biztosan keresett valaki vagy sms jött – gondolta, majd lenyomta a billentyűzár kioldó gombját. Ám amikor sikerült elolvasnia a feliratot, sokkal jobban meglepődött. „Nincs szolgáltatás.” Amilyen lakonikus, tömör volt az üzenet, annyira meglepő és lelombozó. Egy pillanatig elkeseredve bámulta a telefon kijelzőjét, aztán Ildire nézett.
-Nem fogod elhinni, de úgy tűnik, hogy pont most purcant ki a telefonom. Fel lehetne hívni Erzsikét a te telefonodról?

Ildikó szó nélkül hátra fordult – a hátsó ülésen, a retiküljében volt a telefonja. Egy kis izgés-mozgás után elcsípte a táska fülét, majd egy mozdulattal előre húzta, és kivette belőle a telefonját, hogy átnyújtsa, majd meggondolta magát.
-Inkább felhívom én.
Kiválasztotta a telefonkönyvből a nevet, majd megnyomta a hívás gombot, és a füléhez emelte a telefont. Jó 20 másodperc múlva elvette, és ránézett a kijelzőre, mert ahelyett, hogy kicsengett volna – néma volt. Nem nyomtam meg elég erősen a hívás-t? – kérdezte magától. A kijelzőn azonban a hívás jele volt kirajzolódva, így visszaemelte a füléhez. Semmi. Újra tárcsázott, de akkor sem reagált a telefon semmit. A harmadik próbálkozásra sem ért el eredményt – hacsak azt nem, hogy ezúttal meg sem kellett szakítania a hívást, mert a telefon alaphelyzetbe állt.
- Van egy rossz hírem! – vált idegessé a hangja. –Az én telefonom sem működik. – ijedten egymásra néztek. A hóvihar mintha megérezte volna, hogy mi játszódik az autóban, és – talán hogy fokozza a kétségbeesésüket? vagy csupán még jobban tombolni támadt kedve? – hatalmas széllökésekkel támadt az autóra, megremegtetve azt, jeges kezébe szorítva azt a meleg kis univerzumot, amely a hideg és kihaltnak tűnő téli erdőben kilométereken keresztül az egyetlen valami volt, ami még nem volt fagyott. Az élet vagy a hótakaró alatt várta a tavaszt, vagy átkocogott 4 csülkén védettebb völgyekbe, ahol néhány etetőt és szélcsendesebb vackot talált – szinte tüntetőleg magára hagyva az autót és benne a két embert.
- Úgy érzem, most tényleg nagy bajban vagyunk. – szólalt meg Ildikó felé fordulva a fiatal lelkész.
- Attól tartok én is. Ráadásul nálam csak ez a vékony kabát van, ami városban rövidtávon jó, de itt kint ebben a cudar időben… azt hittem, a fűtött autóban nem lesz szükségem többre. Neked van valami vastagabb ruhád az autóban? Vagy neked is csak ez a dzsekid?
- Nem, nem hoztam én sem magammal, viszont van egy vastag pulcsim! Talán elég lesz, amíg visszajutok az útra. Bár, azt nem tudom, hogy mit csinálok, ha visszajutottam, mert nem volt nagy forgalom, de majd kitalálok valamit. Az utolsó falu, amin átjöttünk, nincs túl messze.
- Biztos vagy benne, hogy ebben az időben ki akarsz szállni?
- Ha itt ülünk, és várunk, attól nem lesz jobb. Ne félj, Isten vigyázni fog rám! – mosolygott a mellette ülőre. Érezte, hogy a mosoly kicsit bizonytalanra sikerült – ami azt illeti, elég félelmetes volt így eltévedve és kiszolgáltatva a természetnek még ketten is, de tudta, hogy utastársának esélye sincs a vékonyabb ruházatában.
- Igyekezni fogok visszaérni minél előbb. Te addig maradj itt, benzin van az autóban, hadd járjon a motor, kell a fűtés. –Igyekezett magát minél magabiztosabbnak mutatni, de belül egy kicsit félt, csak a hite választotta el attól, hogy az autóban maradjon, és tényleg csak Istenre bízza a menekülést. Minél előbb indulok, annál jobb. – gondolta.

- Ha már nagyon unatkozol, mondj el egy imát értem! – Megfordult az ülésen, és ügyesen kihalászta a pulcsit a vezető ülés mögött, a padlón lévő szatyorból. Belebújt, felhajtotta és begombolta a nyakát még mindig az ülésen térdelve, majd kihúzta barna haját a pulcsi nyakrésze alól, és megrázta a fejét – vállig érő haja az autó körül szálló hópelyhekkel versenyre kelve repdesett a feje körül. A hátsó ülésre dobott kabátért nyúlt, és azt is felhúzta. Visszaült, és becipzárazta a kabátot, még egyszer bíztatóan rámosolygott az idősebb asszonyra, aztán egy hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Becsukni már nem volt lehetősége, mert egy erős széllökés egyszerűen kitépte a kezéből és becsapta az ajtót. Megborzongott, de aztán elhessegette a baljós érzést – lelkész vagyok, nem hiszek az ómenekben – és elindult visszafelé az úton. Az első két kanyarban még nem is volt semmi gond, a harmadikban azonban igen. Nem volt nyom, amit követni lehetett volna, hogy merre menjen, mert a sűrű havazás s a viharos szél röpke fél óra alatt teljesen eltüntetett minden nyomot.

Nem tudta, hogy amikor rossz irányba ment, egy erdészeti bekötőútra tévedt, és mint az ilyen utak közül talán mind, ez is egy erdőben bujkáló, kanyargós, ösvényszerű kis út volt. Vadászoknak és erdészeknek – terepjáróknak és erdészeti gépeknek tökéletesen elég volt. Nyáron, amikor látszik az aszfalt, képtelenség lett volna eltévedni, azonban télen, amikor a kitermeléshez vezető szélesebb földút és az aszfaltozott bekötőút között nem volt semmi szemmel látható különbség, csak a területet ismerő közlekedhetett biztonsággal. És abban a kanyarban pontosan egy ilyen elágazás volt. A sok kisebb-nagyobb kanyartól tájékozódását vesztve nem tudta, merről jöttek – talán ha figyelt volna a visszapillantó tükörbe is, vagy talán még akkor sem. De nem figyelt, hiszen a mély árkokkal szegélyezett úton minden tudására szükség volt, hogy az úton tartsa a viharban a városi körülményekhez tervezett autót. Elbizonytalanodva álldogált az elágazásban. Mit csináljon? Visszaforduljon? Alig pár kanyar után? A hideg vihar nem hagyott sok időt gondolkodni, alig egy perces tűnődő álldogálás után már fázni kezdett.

Döntött. A jobbra vezető út egyenesebbnek tűnik, biztos arról jöttünk – gondolta. Sietős léptekkel tovább indult annak a reményében, hogyha siet, akkor egy kicsit talán kimelegedik, és nem fog fázni, na meg hamarabb tud segítséget szerezni – a vastag hótakaró miatt nem tűnt fel, hogy már nem aszfaltozott úton megy. A következő „X” szerű kereszteződésnél nem jött zavarba, mert ahogy lehajtott fejjel a vad széllökések ellen szegülve, a mély hóban való járásra koncentrált – észre sem vette. Igaz, ha nem hajtja le a fejét, akkor sem valószínű, hogy észre veszi, mert egy szálas öregerdőben vezetett mindkét út, és ha figyelmesen körbenéz, csak akkor látszott volna, hogy hegyes szögben keresztezi egy út a fák között a másikat. Meg-megcsúszva, botladozva, de szilárdan kitartva haladt előre. Egyszer csak azt vette észre, hogy kiszélesedett az út, aztán rájött a felhalmozott farönkökből, egy irtásra ért. Szorongva tett egy lépést előre, illetve csak tett volna, mert a hó alatt egy ág feküdt keresztbe láthatatlanul, és hasra esett benne. Szerencséje volt, mert ahogy elesett, a hó alatt nem volt több orvul lapuló ág vagy ágcsonk, így egyszerűen csak végigterült a puha havon, amely olyan puha volt, mintha Isten vigyázó karjaiba esett volna – azonban ez utóbbi minden bizonnyal nem olyan hideg, mint a csillogó porhó. Letörölte a kézfejével a havat az arcáról, ami a szájába ment, azt kiköpte – és közben vétett egy súlyos hibát: nem törölte az arcát szárazra egy darab szövettel vagy papír zsebkendővel, és ez egy olyan hiba volt, amelyet a süvöltő szélmetsző arculcsapással és lassan, de biztosan csontig hatoló hideggel büntetett meg. Eltévedtem – megint.

Ez nem lehet igaz! – mérgelődött magában, de attól óvakodott, hogy a száját is kinyitva ennek hangot adjon egy mély sóhaj keretében, mert a hideg megfájdította az előbb a fogait, mint amikor túl hideg jégkrémbe harap – és ezt a kellemetlen élményt fagyi nélkül nem akarta átélni újra. Majd fagyival. – gondolta. Aztán a helyzetére gondolt, és ez egy minutum alatt letörölte az arcáról a mosolyt – okkal, mert bár nem volt tisztában a helyzete komolyságával, azt azért érezte, hogy olyan bajban van, ami korántsem hétköznapi, és könnyen duzzadhat akkorára, hogy azzal már nem boldogul. Hacsak nem Isten segítségével. – fintorgott egyet. Visszafordult az úton, és az előbbieknél is sietősebb léptekkel indult vissza. Az utak kereszteződését most sem vette észre, csak most – mivel a másik oldalán haladt az útnak – rossz irányba fordult, és ez volt az a pont, amikor totálisan eltévedt. Ebből a helyzetből már csak egy tapasztalt erdőjáró ember – erdész vagy vadász – aki életének mindennapjait az erdőben tölti, tudott volna kikeveredni – de még az sem könnyen. Ő pedig nem volt tapasztalt erdőjáró – kirándulni szeretett ugyan – hanem csak egy lelkész, aki másféle sűrűkben igazodik ki: emberi léleknek hívják.

Tovább botladozott és közben meg-megdörzsölte az arcát. Kezdte megérezni azt a pofont, amit a szél adott neki. Egy óra multán, bár nem tett meg nagy távot, rájött, hogy megint eltévedt, csak most jobban, mint eddig, mert most már csak egyetlen biztos pont volt az életében – Isten – amelyről tudta, hol van – mindenütt – és amelyről tudta, hol keresse – a szívében. Már nem volt ott hívogató otthonként az autó, ahol szólni lehet valakihez vagy megpihenni. Már nem volt aszfaltozott út sem, hogy a társadalmat, a civilizáció nyújtotta biztonságot jelképezze. Már csak ő volt és az erdő, amely végtelennek tűnt. Már csak ő volt – egy fiatal és eltévedt lány – és vele szemben az erdő, amely most ellenségesnek és hatalmasnak tűnt. Már csak ő volt egyedül – és a hóvihar, amelyben könyörület nem volt, csak hideg szelektől űzött hópelyhek.

Kétségbeesés öntötte el, nem tudta, mit tegyen. Nem a hite gyengült meg, vagy hagyta cserben. A test volt az. Néha a test fellázad, és legyűri az őt irányító és használó lelket, néha pedig megtagadja az engedelmességet, a működést – most mindkét lehetőség egyszerre vált valósággá. Megállt. Felemelte fejét, és igyekezett körbenézni, felmérni a helyzetét. A vihar nem könnyítette meg helyzetét, bár nem is ejtette kétségbeesésbe – sem még vadabb tombolással, amelybe beleremegett volna, sem egy kis csenddel, hogy fel tudja mérni a helyzetét, amely a végső kétségbeesésbe kergette volna. Tudta, hogy nem a helyes úton jár, az út mellett felhalmozott farönkök sokasága nem hagyott kétséget. Mit tegyen? Menjen tovább, mert csak érzékei csapták be, és hamarosan valamilyen célhoz ér? Forduljon vissza? Nem tudja, merről jött, hisz korábban is eltévedt már, nincs miért visszafordulni. Azt sem tudja, merre tart, így tovább menni sincs miért. Nincs tovább. Először a lábujjain érezte meg a hideget – az arcán már nem tűnt fel neki.

Ahogy egy erősebb szélroham most szemből támadt rá, megérezte a mellein is a láthatatlan, jeges kezeket. A majd kétórányi, mély hóban való gyaloglástól kimerülten és a ránehezedő helyzettől rémülten lekuporodott, nekitámasztotta a hátát egy fának, és fázósan körbe fonta magát karjaival, kézfejét behúzta a dzseki ujjába. Elöntötte a rémület, az a rémület, amely a nyers, durva fizikai vágyhoz hasonlít, amelyet csak a test érez, és talán már nem is vágy, hanem csupán vak gerjedelem, ami kielégülésre éhezik mit sem törődve az árral, melyet fizetni kell érte. Elveszettnek érezte magát, és tudatába kezdett a hideg kérlelhetetlenségével együtt beszivárogni a halandóság érzése. A lélek nem félt, nem remegett, hiszen őt bántódás nem érhette – legfeljebb visszatér az Atyához, a Mennyei honba, ahol sem hideg, sem fájdalom, sem kétségbeesés nincs többé.

De a test, a lázadó test, a rebellis anyag, megérezte a kikerülhetetlenül közelgő véget, a jeges szelek szárnyán közelgő fagyos angyalt, amely azért közelgett, hogy elválassza azt, aminek itt kell maradnia, a léleknek pedig utat mutasson abba a hazába, ahonnan jött, és ahova a test nem követheti sem hűtlen szolgaként, sem hű rebellisként. A helyzet könyörtelen volt, hisz övé volt a hideg. A pillanat türelmes volt, mert a markában érezte a vergődő, rémült testet. Az erdő pedig közönyösen nézte a benne játszódó drámát, melyet tél idején oly sokszor látott már: egy élet készült elmúlni, mert Isten így akarta. Mit tegyen hát? A kétségbeesés feneketlen örvénye előtt, mielőtt fel kellett volna adnia a küzdelmet, egy végső erősfeszítéssel egy utolsó néma sikolyt kiáltott, amely hangosabb volt, mint egy szívdobbanás! – Istenem, segíts rajtam! A vihar örvénylő szelei magukkal ragadták ezt a sikolyt – mohón szétszaggatták, hogy testének melegéből és kiáltásának reménységéből mind egy-egy foszlányhoz jussanak. A válasz: végtelen csend.