Történetek

Nem szándékom az akadémiai szabályzat űberelése, mindössze az abban foglaltak kivonatos közlése a célom, hogy akinek nincs ideje átböngészni a teljes szabályzatot, vagy nehezen érthetőnek találja a száraz szabványszöveget, annak nyújtsak segítséget .
Alapvetően a szabályzat megfelelő, vonatkozó részeit másoltam be, némi magyarázattal...

Felbátorodva érdeklődéseteken rögtön neki is ugrom a következő témának. Mivel pedig természettől lusta vagyok, most azzal a témával fogok foglalkozni, amely számomra a legkevesebb gondot szokta okozni: az igekötők használatával...

Miután ellátták a fejsebemet, és motyogtak valamit, amit az egyszerű ember úgyse ért meg, elengedtek. Sue Tranner ott toporog a váróban, és majd’ szétveti a megkönnyebbülés, hogy újra láthat. Távolinak tűnik a hangja, ahogy magyarázkodik.
- Annyira sajnálom, azt hittem betörő. Idén már háromszor próbáltak meg kirabolni.
- Hát ja, így is felfoghatjuk. Nem látott egy nagydarab állatot a környéken?
- A kollégájára gondol? Ő elfutott.
Remek. Hendleton acélidegei mégiscsak...

A lélekvándorlásról gondolkodtam. Hiszek benne, vagy egészen pontosan, szeretném hinni, hogy lelkünk, halálunk után tovább él egy másik testben, de butaság. Lelkünk, mi, magunk vagyunk. A legnagyobb tünemény megismerni azt, de nem lehet...

- Atyaisten, mi a francot csináltál magaddal?!
A bal szeme feldagadt, a szája felszakadt, jobb alkarján hosszú és csúnya horzsolás húzódik. Szőke haja csapzott, a homlokán éktelenkedő sebből vér szivárog.
- Csak pár apró karcolás - közli hősiesen és beleköp a csapba egy kis véres nyálat.
- Pár apró karcolás? - visszhangzom felháborodottan. - Úgy nézel ki, mint, akit alaposan meggyepáltak...

Álmomból a falióra kattogása ébresztett fel. Felkönyököltem az ágyban, és néztem a mellettem fekvő férfit. Már rég elmúlt éjfél, a hófehér takarót megvilágította az ablak reluxáin keresztül bevilágító holdfény és az utcai lámpák fénye. Nicholas aludt, legalább olyan édesen, mint egy kisbaba. A hátán feküdt, fejét picit oldalra fordította, egyik keze maga mellett, a másik a feje fölött nyugodott...

Az éjszaka közepén egy kissé meggyötört férfi lépett be egy New York-i hotel ajtaján. Nem volt ereje haza menni csak idáig. A kint dúló vihartól csurom víz volt. Fekete bőrdzseki volt rajta khaki színű inget, barna nadrágot és válltáskát viselt. Kezével végig simította rövid fekete haját. A recepciós ijedten meredt a férfira, és egyik kezét a pult alatt lévő riasztóra tette a biztonság kedvéért. A férfi elindult a recepció felé, úgy közeledett, mint valami horror filmben a gyilkos......

Éreztem, hogy vér szökik arcomba, amint szemem rátévedt az énekesre, aki félve tartotta a mikrofont, mint egy újszülöttet az orvos. A forróság jelei rajta is megmutatkoztak, mert egy verejtékcsepp homlokai ráncain végiggördülve vándorolni indult. Lecsorgott orcája sima fedésén – egy könnycseppre hasonlított, majd férfias állát elkerülve nyakára vezetett az útja, melyen még ott díszelgett a halál véres csókjának egyike...

- Segíthetek? - ismételte meg a kérdését.
- Miben tudna? Csak gondolkozok - mosolygok rá.
- Ebben is segíthetek - ezzel leült mellém. Kérdőn néztem rá, de ő elővett egy cigis dobozt, finom ujjaival előhúzott egy szálat majd megkínált engem is.
- Szóval azon gondolkodsz, megéri-e élned...
Megrökönyödve néztem rá, honnan gondolhat ilyesmire.
- Mindenkinek eljön az a pont, mikor két ösvény közül, választhat. Te ide értél...

Pedig kedves mindenki, igenis mindenkinek van szerepe egy modern társadalomban. Már születésünk is egy társadalmi normát von maga után. Senkit nem érdekel, hogy valamit miért teszünk, vagy nem teszünk, Ők úgy fognak velünk bánni, ahogy az Ők jónak látják, mert nem tudjuk számukra érthetően kifejezni magunkat...