Angyali mosoly 5.

Álmomból a falióra kattogása ébresztett fel. Felkönyököltem az ágyban, és néztem a mellettem fekvő férfit. Már rég elmúlt éjfél, a hófehér takarót megvilágította az ablak reluxáin keresztül bevilágító holdfény és az utcai lámpák fénye. Nicholas aludt, legalább olyan édesen, mint egy kisbaba. A hátán feküdt, fejét picit oldalra fordította, egyik keze maga mellett, a másik a feje fölött nyugodott. Néztem az arcát, és a selymes búza-sárga haját. Halkan nevettem magamban, hiszem most nem is láthatom a haja színét a sötétben, mégis mennyire élethűen el tudom képzelni. Mennyit simogattam pár órával ezelőtt, hányszor túrtam bele az ujjaimmal…

Amint ezen tűnődtem, hirtelen éles fájdalom hasított a mellkasomba olyan erővel, hogy akaratlanul is visszarogytam a párnára. A lélegzésem felgyorsult, próbáltam kifújni magam a plafont bámulva, de a fájdalom újra visszatért, még nagyobb erővel. Nicholas megmozdult mellettem, nekem pedig nem volt más választásom, felkeltem az ágyból és elindultam a fürdő felé. Útközben nekiestem a falnak, azt hittem, nem tudok bejutni a fürdőbe, mielőtt összeesnék. Az a megtett pár méter olyan hatással volt rám, mintha egy maratón futó lennék, aki már több napja rója a kilométereket. Amint beértem, becsuktam az ajtót és leültem a kis téglalap alakú szőnyegre közvetlenül a mosdó és a kád között. A pulzusom olyan erővel lüktetett, mintha az összes testemben lévő ér ki akarna szakadni átlyukasztva a bőrömet. A szívem szúrt, nem kaptam levegőt. A fájdalom újra visszatért a mellkasomba, muszáj volt beleharapnom a kezembe, különben Nicholas felébredt volna a sikolyomra és akkor az emberek létének és vesztének, sorsának titka nyerne értelmet egy halandó előtt. Mindent meg kellett tennem ennek elkerülése érdekében, hiszen én akartam ezt, megérdemlem érte a büntetést. Ki kell bírnom a fájdalmat, akármi történjék is.

Ez tartotta bennem a lelket egészen addig, amíg el nem terültem a hideg csempén, a kezemre szorítva egy törölközőt. Forgott velem a világ, a vér az ereimben még mindig végtelen haláltáncát járta. Nagyon melegem volt, jó lett volna kiállni a decemberi hóesésbe meztelenül. Egy szörny közeledett felém, fekete csuklyája miatt nem láttam az arcát. A szemhéjaim összeszorítottam, nem akartam látni. Jéghideg ujjai a lábamhoz értek, a következő pillanatban a saját sikolyomat hallottam. Aztán csend. Időérzékem szertefoszlott, nem tudtam, mióta vagyok ott, a fürdő méregzöld szőnyegén, de aztán Nicholas kopogtatott a fürdő ajtaján.
- Dawn, valami baj van? – megpróbált benyitni, de észrevette, hogy zárva az ajtó. – Kérlek, nyisd ki!
Nem tudtam mi tévő legyen, teltek a másodpercek, Nicholas nyugtalanul toporgott az ajtó előtt, és újra dörömbölt.
– Dawn, kérlek! Rosszul vagy? Segíteni szeretnék. – szünetet tartott, és folytatta. – Ugye nem akarod, hogy betörjem az ajtót? – a hangja most már fenyegető volt, tudtam, megteszi, amit mond.

Négykézláb odamásztam az ajtóhoz, de mikor odaértem megtorpantam. Tudtam, sehogy sem jöhetek jól ki ebből, de még mindig nem voltam benne biztos, hogy mit tegyek. Nicholas éppen újra dörömbölt az ajtón, amikor összegyűjtöttem annyi erőt, hogy elérjem a zárat, és elfordítsam a kulcsot. Azzal a lendülettel, amivel nyújtózkodtam, vissza is estem a hideg csempére. Nicholas kinyitotta az ajtót, és amikor meglátott a földön fekve, egy véres törölközővel a kezemen, ahelyett, hogy tanácstalanul álldogált volna, rögtön bejött, fölkapott a földről. Pár pillanattal később már az ágyban voltam. Az álmennyezetet bámultam, arra sem volt erőm, hogy megforduljak. A fájdalom már kezdett enyhülni, de rettenetesen fáradt voltam. A szemeim makacsul csukódtak volna le, hacsak meg nem hallom Nicholast, amit éppen a doktor számát pötyögi be a telefonjába.
- Nincs szükség…- egy nagyot nyeltem, köhögés kerülgetett. De legalább már kaptam levegőt. – Nem kell doktor.
- Cssss. – Nicholas leült mellém az ágyra és közben a homlokom simogatta. – Ne beszélj, nagyon kimerültél.
- Kérlek, ne hívj senkit. Már sokkal jobban vagyok. – a szemeim könyörögtek, és ő végre vette az adást. Beletúrt a hajába, és letette a telefont az éjjeli szekrényre.
- Valamit titkolsz előlem. – szemeiben csalódottságot láttam. – Nem hívok senkit, ha megígéred, hogy reggelig nem lesz semmi bajod, és minden titkodba beavatsz.- várta a választ, én hezitáltam. Egyszer úgy is meg kell tudnia.
- Ígérem.
Mielőtt elaludtam volna, bekötötte a kezem és leült az ágy melletti fotelbe, hogy onnan vigyázza az álmom. Most akkor ki az őrangyal? – futott át az agyamon a kérdés, de közben már az álomvilág kapuján kopogtattam.

Reggel pirítós illatára ébredtem. Kinyitottam a szemem. A citromsárga falon pont velem szemben egy házat láttam, amint éppen ellepi a hó. Pici nyuszik és őzek figyeltek a hóval borított táj tölgyfái mögül. A téli reggel fényei a bézs színű sötétítő függönyön keresztül halványan világították meg a fehér ruhába öltöztetett ágyat, ami olyan fényes-fehér volt, akárcsak odakint a házak teteje, és a park, ami szemben terült el a szoba ablakával. Lenéztem a bordó szőnyegre, ami alól a szoba falainál kilógott a fenyőből készült parketta. Az én ruháim már nem hevertek a földön, szépen fel voltak rakva a fotel karfájára. Hát nem álmodtam, Nicholas ágyában feküdtem. Hirtelen, mint egy villanás, eszembe jutott a tegnapi nap összes gyönyöre meg fájdalma, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. De mindenek előtt ki kellett valamit találnom, hogyan mondjam el az egészet annak a férfinak, akivel tegnap együtt voltam. Nem volt sok időm gondolkodni, hiszen Nicholas jelent meg az ajtóban, kezében egy tálcával, amin egy tányér tojásrántotta és egy pohár forró tea gőzölgött.
- Jó reggelt édes. Látom, már sokkal jobban érzed magad. – a tálcát lerakta az éjjeliszekrényre és leült mellém. – Hogy vagy? – lehajolt, hogy egy puszit adjon a számra.
- Köszönöm, jól. – tényleg sokkal jobban voltam, de a kezemben okozott kár csak most kezdett el fájni igazán. Pillantásaim ide-oda cikáztak a szobában, nem mertem Nicholas szemébe nézni. Féltem. Hogy hogyan fog reagálni arra, amit el akarok neki mondani. Féltem, hogy veszélybe sodrom az angyalokat. Féltem, hogy sosem lesz képes ezt a tényt elfogadni, és a ténnyel egyetemben engem sem.
- Azt hiszem, magyarázattal tartozom, mert…
- Én is így gondolom. – vágott a szavamba és a fotelből előhúzott egy ezüstfehér színű tollat. - Először elmondhatnád, mi ez?
- Talán egy toll?
- Igen, de ahogy elnézem nem libatoll. Tűnődtem még a hattyútollon, de még az sem lehet ilyen nagy és gyönyörű… A tiéd? – rám emelte tekintetét egy pillanatra, amitől a hideg rázott ki. Benne láttam a végtelen sötétet, magába akart szippantani, de erősen ellenálltam. Megéreztem, hogy félnem kell tőle. Valójában angyallétemben először féltem egy embertől. Próbáltam a gondolataiban olvasni, de nem tudtam a szemébe nézni, mert amikor megpróbáltam, állandóan félrenézett. Hát igen, ez angyalalakban könnyebben menne. Átfutott az agyamon: most csak hülyéskedik velem, vagy komolyan gondolja?
- Az enyém. Tegnap óta keresem.

Felém nyújtotta, én pedig - amint kiment, hogy behozza a reggelijét - eldugtam a takaró alá. Csodálkoztam, milyen könnyen ment az egész beszélgetés. Aznap nem is faggatott többet, amit igaz, kissé furcsálltam, mégsem bántam túlságosan. Délután megköszöntem mindent, majd meggyőztem arról, hogy már teljesen jól vagyok, haza kell mennem. Egyedül nem engedett el, mondván, télen hamar lesz sötét. Előtte még bezárkóztam a fürdőbe és lezuhanyoztam. Nem akartam, hogy bejöjjön, hogy hozzám érjen. Akkor még nem tudtam, mi ennek az oka. Ahogy már az utcán sétáltunk, szótlanul, nagyon fáztam. Ő fogta a kezem, próbáltam felvenni a kesztyűmet, de nem engedte el. Amikor megpróbáltam kihúzni szorító markaiból, még erősebben fogta a kezem.

Örültem, hogy végre hazaértünk, egyedül akartam lenni. Búcsúzásként egy szájra puszival köszöntünk el. Befutottam a házba, és magamra zártam az ajtót. Próbáltam megnyugodni, de a szívem a torkomban dobogott. Valami nagyon rosszat sejtettem. Nicholas, mi volt ez? – kérdeztem az előszoba falától. Aztán Erixe válaszolt.
- Azt hiszem, sejt valamit. – hirtelen pördültem a nappali felé, a hosszú kabátom felborított egy szobanövényt. Idegesen kaptam utána, hogy újra egyenesbe állítsam.
- Szokásoddá vált a betörés? – kérdeztem ingerülten. Az ablaknak háttal támaszkodott. Amit először észrevettem rajta, az a haja volt. Lágyan hullott a vállára, kivételesen nem fogta össze.
- Nem szokásom, csak ha szükséges. Úgy érzem, tanácstalan vagy. Már nem bízol benne?
- Ma elég furcsán viselkedett. – ledobtam magam a kanapéra, és egy pillanatra becsuktam a szemem. - Hosszú volt ez a nap.
- Tudom, ott voltam. – mondta, majd leült mellém. A szemem hirtelen pattant ki, a kérdés már a nyelvemen volt: Éjszaka is ott voltál? Na és amikor elkezdett hatni a szer? De mielőtt kimondhattam volna mutatóujját az ajkaimra rakta, és rám mosolygott. – Nem, nem kenyerem a leskelődés, drága Dawn.
- Örülök.- feleltem kurtán.
- Mindenestre tudja, hogy mi vagy. Engem csak az zavar, hogy nagyon különösen fogadta, mintha már régóta tudná, és belenyugodott volna. Azt hiszem, készül valamire. Dawn…- végigsimított ujjaival az arcomon, aztán maga felé fordított. – Nem akarom, hogy összetörje a szíved. Tudod… vigyázni akarok rád, de állandóan megnehezíted a dolgom. És én egyre csak azt érzem, hogy szükséged van rám. Nem tudnám elviselni, hogy valami bajod történjen.
- A mesternek nem dolga, hogy vigyázzon a tanítványra. A szolgáknak kell megvédeni az urukat.- mélyet sóhajtott, bőrnadrágjára ejtette kezét. Fájtak neki a szavaim, láttam minden vonásában.
- Régóta próbálom már megértetni veled, hogy egyenrangú vagy velem, talán felettem is állsz. Ezek szerint minden próbálkozásom fölösleges volt?- hogy éreztesse velem szavai valóját, megfogta a kezem, és rögtön észrevette, hogy be van kötve. – Mi ez?
Elhúztam a kezem, nem mertem a szemébe nézni, kitalálta volna minden gondolatom.
- Bántott valaki?
- Senki…- a sírásommal küszködtem. – Én magam okoztam… - az ölébe húzta a kezem, és lassan kibontotta a kötésből. A kezét az alkaromon éreztem, amint lassan végigsimította. Azt kívántam, bárcsak sose érne véget a simogatása.
- Hát persze…hisz azért nem gyógyult még be. De később nyoma sem marad majd, ne izgulj. Máskor ne tegyél ilyet, az a férfi nem ér ennyit.- és egyszer csak az a férfi megszűnt számomra, csak egy létezett, aki ott ült mellettem, kezében a kezemmel.

Viszonozni akartam a kedvességét, de én máshol kezdtem. Ujjaim reszketve keresték a bejáratot a pólója alá, hogy végre érezzem azt, amit már annyiszor láttam, de sosem érintettem meg. Nem tehettem… Ahogy közben a szemét figyeltem, kétségbeesést és szenvedélyt láttam benne. Vajon melyik fog győzni? Megrémültem, amikor kihúzta a ruhája alól a kezem, azt hittem, mindennek vége. Megszorította a csuklóm, nagyon fájt, de nem sikítottam, hanem akaratlanul is felnyögtem a vágytól. Mi van velem? Közelebb húzott magához, közben lebilincselt a szemével. Nem tudtam mozdulni.
- Az enyém akarsz lenni?– becsukta a szemét, láttam, ahogy belül harcol önmagával. – Biztosan akarod? Elég hihetetlen…
Nem tudtam, mire véljem, de hevesen bólogattam, megszólalni már nem volt erőm. Minden vágyam az volt, hogy a magáévá tegyen. Vagy talán már rég az övé voltam?
Szerencsére nem váratott sokáig. Az ölébe kapott, és bevitt a hálószoba ágyára. Pillanatok alatt levette a felsőmet és a nadrágomat is. Ilyen régóta vágyott rám? Csak a fehérnemű maradt rajtam. Ahogy ott állt az ágyam mellett, csak a körvonalait láthattam, és éreztem, hogy néz. Ugyan úgy, mint mikor a vadállat fel akarja falni áldozatát. Én szerettem áldozat lenni… az ő áldozata. Felmászott az ágyra, utána rám feküdt. Átkaroltam a nyakát, hevesen kaptam el száját a számmal. A haja függönyként terült szét körülöttünk, nem volt senki a világon, csak ő és én. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szexi lehet valakiről lehámozni a bőrnadrágot. Ahogy centinként bújt elő belőle a feneke, a combja… én pedig egyre türelmetlenebbül ráncigáltam róla. Amikor felfogta, mivel bajlódom, elnevette magát.
- Segíthetek a hölgynek? – egy határozott mozdulat, és a nadrág már a földön terült el.
Erixe a nyakam csókolgatta, húztam magamhoz, a kezemmel biztattam arra, hogy nem zavar, ha picit a fogait is használja. Sötét volt, de így még jobban éreztem a haja illatát, és hogy mennyire forró a bőre. Mindenhol simogatott, ahová elért. Nem emlékszem, hogyan került le róla az alsó, csak arra, hogy a kezét felváltotta valami más a combjaim között. Amikor belém hatolt, egy pillanatig egyikünk sem vett levegőt. Attól féltünk, hogy megtörjük ezt a gyönyörű varázst. Egyre gyorsabban mozgott, összekulcsoltuk kezeinket a fejem mellett, és közben nagyon vigyázott, nehogy felsértse a sebeimet.
De amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan vége lett. Erixe mellettem feküdt, és még mindig zihált a pár pillanata átélt gyönyör miatt. Azóta megállás nélkül simogattam hol a mellkasát, és máskor a hasát.
- Ne haragudj, nem akartam ilyen gyorsan… – bűnbánóan, és kicsit szégyenkezve nézett rám.
Erixe, a megtestesült határozottság talán egyszer az életben elpirult? Sajnos nem volt elég a fény, hogy ezt határozottan megállapítsam.
- Nem haragszom, én is annyira kívántalak már. – kedvesen mosolyogtam, hogy enyhüljön zavara.
Felkelt az ágyból, és a ruháit magára kapkodta. Tudtam, mennie kell, dolga van, de szívesen láttam volna még magam mellett. Odafordult hozzám, és csókot nyomott a számra.
- Jaj, Dawn, édes, ne nézz már ilyen szomorúan. – megcirógatta az arcom. – Nemsoká látjuk egymást. Feltéve, ha akkor épp nem Nicholassal leszel.
Nicholas már a múlté-gondoltam magamban. De hiszen… Erixe azt hiszi, hogy ezek után még Nicholassal maradok? A mosoly lefagyott az arcomról, és amire felnéztem, Erixe eltűnt. Szóval ő csak egy éjszakára gondolt.