17 évesen: vár a társadalom

A feladat adott. Értelmezd a társadalomban betöltött szerepemet. Sokan azt, hihetnék, hogy 17 évesen társadalmi beilleszkedésről beszélni korai lenne, sőt talán még egy lesújtó legyintés is mellékelnének mellé. Pedig kedves mindenki, igenis mindenkinek van szerepe egy modern társadalomban. Már születésünk is egy társadalmi normát von maga után. Senkit nem érdekel, hogy valamit miért teszünk, vagy nem teszünk, Ők úgy fognak velünk bánni, ahogy az Ők jónak látják, mert nem tudjuk számukra érthetően kifejezni magunkat. Mikor megtanuljuk a beszéd képességét, már könnyebb a helyzetünk, de még akkor is csak azt értenek meg, amit akarnak. Ha olyat mondunk, ami az Ő elképzelésüknek nem felel meg, akkor jön az elnyomásos rendszer, és jönnek a retorziók.

De! Elérve a pubertáskorra már értünk és látunk annyit a világból, hogy önálló döntéseket hozzunk és vállaljuk azokért a felelősséget. Noha a tanulás jármát erőltetik ránk, mert elődeinknél ez bevált, nem biztos, hogy ez a módszer nálunk is beválik. Egyént csak akkor fog szülni a világ, ha nem a dogmatikus szabályok alapján van nevelve. Az iskolapadból csak egy sorozatgyártás eredményei születnek és nem egyéniségre való emberek. Mi a feladata egy 17 éves embernek. Meg keljen hoznia egy olyan döntés, ami egész életét befolyásolja? Válasszon felsőoktatási intézményt, ahol lehet elszúr 10 szemeszternyi időt az életéből, vagy ahol belesulykolják azt az eszmét, hogy nem képes megfelelni az elvárásoknak. Mert mire nevelik a ma gyermekeit? Arra, hogy megfeleljünk olyan normákra, amiket nem Ő szabott. Az egyéniség megölése a cél. Csak azért tanuljak, hogy most megfeleljek másoknak, hogy később megfelelhessek megint másoknak.

Ez lenne az én szerepem a társadalomban. Feladni azokat az eszméket, amiket valójában, még meg sem szültem. Dugjam a fejem homokban, és hevesem bólogassak, mikor a hozzám intézett szavak felét nem is értem, nem hogy az egészet értelmezni tudjam? Ez lenne hát a mai feladatom? Ezt várja el tőlem a rendszer. Akkor csalódni fognak. Ha én kvantum-térelmélettant, vagy izolineáris áramköröket akarok kötni, akkor nem fog érdekelni a rendszer által belém tukmálandó tananyag. Az lenne a feladatom, hogy fejet hajtva fogadjam el, hogy nem vagyok többre képes? Nem állítsak fel célt, amiért megtanulok küzdeni. Célt jelölnek nekem attól függetlenül, hogy az nekem tetszik-e vagy sem? Harcoljak más eszméiért. Ez lenne hát a társadalmi feladatom? Az én céljaimért ki fog harcolni. Minek nekem cél, mert még csak 17 éves vagyok? Álmodjak magamnak akkor, amikor már késő, vagy amikor azért már egy nálam fiatalabb tud harcolni? Nem én most álmodok. Olyat, amit csak én tudok véghezvinni, segítség nélkül. Lehet a társadalom célul tűzné ki nekem, hogy célokat álmodjak másoknak, de itt ismét csalódni fog. Nem fogok.

Ha saját magamnak nem tudok célt álmodni, hogyan tudnék másnak? Tudom, küzdjek, mert ezt várják el tőlem. Legyen a rendszer egy eleme, aki gondolkodás nélkül teszi, amit úgy éreznek tennie kell. Ha nem fogadom el a rendszer, akkor rögtön bennem van a hiba. Én úgy gondolom van elég emberrobot, aki teszi azt amihez nem kellenek gondolatok. Én nem állok be a sorba. Lehet lázadónak nevezni, de megértik szándékomat, akkor megértik azt is, hogy jobban támogatom a társadalmat azzal, ha nem támogatom egyáltalán.

Ezt mégis hogyan gondolom? Egyszerű. Megtervezem a jövőm. Egyedül, mindenkitől függetlenül. Elméletben megkeresem azokat a dolgokat, amik a céljaim eléréséhez szükségesek. Ketten nyerünk, ha ezt fogom tenni. Ha sikerül, akkor mindenki mondhatja: Látjátok ifjak, azért sikerült neki, mert tanult és azt tette mit mi mondtunk neki. Ha nem sikerül: Látjátok ifjak, tanuljatok ti is, mert ez lesz a vége. Én nem félek a „nem”-től, sőt kifejezetten szeretem. Egy „nem” többet tanít az életből, mint ezer „Majd megoldjuk!”. 17 évesen rá kell lépni az önállóság útjára. Ez az én igazi társadalmi feladatom. Megtanulni mindenkitől és mindentől függetlenül gondolkodni.