Elmélkedések

A lélekvándorlásról gondolkodtam. Hiszek benne, vagy egészen pontosan, szeretném hinni, hogy lelkünk, halálunk után tovább él egy másik testben, de butaság. Lelkünk, mi, magunk vagyunk. A legnagyobb tünemény megismerni azt, de nem lehet. Mi formáljuk, illetve formálódik az magától, de mi töltjük meg emlékekkel, fájdalommal, örömmel, véleménnyel, érzésekkel. Ha testünk kimúltával, lelkünk, vagyis önmagunk, jellemünk, lényege, központja, átröppenne, egy testbe, akkor újra ott lennénk a rendszerben, ez olyan mintha a folyamat ismételné önmagát, az emberek pedig ugyanazok lennének más bőrbe bújtatva, és anélkül, hogy tudnák, ezelőtt már léteztek, de akkor meg mi értelme.
Vagy a lelkek olyan hatalmas teremtmények hogy teljes kiforrásukhoz, kialakulásukhoz, több testre van szükség? És persze több időre, mert a test megfárad, és végleg kimerül, viszont a lelkek olyan önálló talán halhatatlan lények, akik örökké "élnek", mindig egy testben megférkőzve? De hogyan döntik el hogy kibe költöznek bele? Érdekes.

Rájöttem az emlékek rosszak. Nincs kivétel, mindegyik. Kár hogy ekkora hatalmat kaptak életünkben, hogy nélkülük, jóformán nem lenne értelme az életünknek.
A rossz magától értetődően azért, mert ha eszünkbe jutnak, rossz érzés fog el minket. A képek belevésődtek a tudatunkba, és ezeket az emlékeket megelevenedve éljük át újra és újra. A szép emlékek viszont talán még kegyetlenebbek, mert ha eszünkbe jutnak a jó érzés mellett, a hiány szorongatja lelkünket. Tudni hogy elmúlt, nincs már, s de jó lenne, ha volna, ha még egyszer átélhetnénk. Persze nem mehetsz vissza és habzsolhatod be őket újra, hiszen utad előre néz, s ezt tudod is, de nehéz.