Történetek

Hosszan álltam kinn a sziklafalon, néztem a messzeségbe. Lenn a mélyben emberek szaladtak, apró hangyaként kicsinyes vágyak után, apró életük nem terjedt tovább a házak falánál. Fenn álltam a magasban, a szél a fülembe nevetett, valami apró titkot is suttogott talán, talán azt mesélte mit ér az élet? Nem tudom, nem értettem, csak az apró hangyákat sajnáltam. Nagynak éreztem magam, fájdalmasan sebezhetőnek. Egy apró kis senkinek...

Szebb volt minden embernél. Az alakja hibátlan, izmos, ám mégis gyöngédnek, és karcsúnak tűnt. De a legszebb talán mégis az uszonya volt. Lila, zöld, kék, és fekete színekben pompázó pikkelyei voltak, fátyolszerű, lebegő halfarokban végződött. Így van. A tengerészek, matrózok félték, rettegték e lényt, e nőt, félelmetes történeteket terjesztettek róluk. S a neve: szirén...

- Ki vagy te? Uram isten, te … te vagy az a gyilkos, akiről Wes mesélt? - kiabált a lány, és felpattant.
- A nevem nem Wyatt, hanem Oliver. Oliver Abbott. Rólam mesélt a barátod.
- Seeeeeegitég!!! – ordította Carrie, s ekkor arcán érezte a férfi öklét. Az ütéstől eszméletlenül zuhant a szőnyegre...

Egy hullám megtáncoltatott, Darwin delfinné változtatott, kilencven IQ-m-ba csip volt erősítve, de a kecskedudák fulladtan felbőgtek, és zöld felföldek fölött sárkányként feszítve, fergeteg vitt új erőt merítve. Szintetizátor verte az új taktust, játszva némi nemi aktust éppen, gyémántbányákig vitt zuhanórepülésben...

ám ez nem akadály. Kitűnően látok. Körbetekintek, majd megpillantom egy sziklának dőlve Őt. Odasétálok hozzá és nézem, ahogy pöfékeli a bagót.
- Régen nem okozott gondot, hogy nem vagyok vérfarkas csupán egy Félelf Methorp - elpöcköli a cigit, és magához von. Ismerkedik új külsőmmel, majd apró csókot nyom homlokomra.
- Valóban, de tudod, hogy ez volt akkor a vesztünk! ...

Egyetlen könnycsepp hullott ki a lány szeméből, és lecsöppent annak bő, selyem szoknyájára. Halkan, szinte hangtalanul kinyitotta a temető nagy, boltíves kovácsoltvas kapuját, és beosont az imént létrehozott kis résen. Csuklyáját mélyen a fejébe húzta, és úgy lépdelt a sok-sok, ápolatlan és ápolt sír között...

Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú.
Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét és összeveszik valakivel.
Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent...

. Megcsókoltam a nyakát, mert ezúttal nem tudtam ellenállni bájos, szemet gyönyörködtető mosolyának. Szemei tükrében kérdőn néztem magamra, némi határozottságot színlelve. Tudtam, mire gondol: Te még nem csináltál ilyet... kis bolond. Na gyere. És a nyelvünk összeért...

Leheletem fehér fényként száll a sötétben. Minden megfagyott körülöttem. Az idő is megáll, csak az óra őrjítő kattanásaiból tudom, hogy nincs így. És mégis meddig akarsz még kattogni? Fölösleges járnod, hisz úgysem múlatod vele gyorsabban a perceket. Aztán kínos, recsegő hang szólal meg, mely elmosódva keveredik el fülemben, s agyam már nem képes felfogni...

Megnéztem az arcom a víz tükrében. Csupán egy bőrrel fedett koponya. Megőrültem már? Minden bizonnyal. Szörnyeteg vagyok, egy igazi torzszülött. Ágyéktól lefelé semmi sem maradt belőlem.
Azt mondják, az ember az, amit megeszik… Hát, ha ez igaz, én cseppet sem változtam… Édes Istenem… Sokk-trauma, sokk-trauma… nincs is ilyen...